Borzasztóan érzik magukat a háború miatt; szégyellik az orosz propagandát, amit a családjuk is bevesz; úgy látják, a szankciókat éppen a nyugatos középosztály, és nem Putyin hívei érzik meg, akik szerintük még mindig jóval többen vannak, mint azok, akik elítélik az orosz agressziót. Oroszokat kérdeztünk arról, hogyan élik meg a hétköznapokban a háborút.
Már több mint két hete, hogy Oroszország háborút indított Ukrajna ellen – ez egy olyan mondat, amelyet ha valaki nagy nyilvánosság előtt mond ki Oroszországban, könnyen összeütközésbe kerülhet a hatóságokkal. Extrém esetben egy március 4-én megszavazott törvény alapján akár 15 év börtön is járhat hasonló, a putyini vezetés által hazugságnak bélyegzett tények kimondásáért.
Február 24-e óta Ukrajnából számolatlanul érkeznek a hírek. A beszámolók közül sok a több mint kétmillió ukrán menekültnek köszönhetően ráadásul kifejezetten személyes hangvételű – de a támadás alatt álló városok lakóitól is érkeznek információk.
Lényegesen kevesebbet tudni arról, Oroszországban hogyan élik meg, hogy a hadseregük megtámadott egy szomszédos országot.
Látni képeket és videókat nagyvárosi, háborúellenes tüntetésekről; nyilatkozott az utolsó független televízió, az adását szüneteltetni kényszerült Dozsgy hírigazgatója a CNN-nek; van felvétel Kazanyban a háborút éltető tömegről; a Szabad Európa pedig tanulságos összeállítást közölt az utca emberének véleményéről.
Egy-egy rövid válaszból is sok derül ki, de nem véletlen, hogy a Szabad Európa videójában is van, aki inkább óvatosan fogalmaz. Bizonytalan ugyanis, nem fogja-e szúrni a szemét az orosz hatóságoknak a háborút nevén nevező, az erőszakot elítélő vélemény. A Kreml hivatalos álláspontja szerint szó sincs invázióról, az ukrajnai események helyes megnevezése ezért „különleges katonai művelet”.
A Forbes.hu-n hosszabban szerettünk volna beszélgetni olyan oroszokkal, akik jelenleg is testközelből tapasztalják a háború következményeit az országban. Mert arról még mindig csak homályos tudásunk van, hogy a propagandát megkerülve milyen valós információkhoz jutnak hozzá Oroszországban, érzik-e már a szankciók hatásait, hibáztatják-e ezért az elnöküket, Vlagyimir Putyint és vitába szállnak-e egymással a háborúról.
Megmozgattunk saját kapcsolatokat, Oroszországban érdekeltséggel rendelkező vállalkozó és újságíró segítségét is kértük: kössenek össze minket olyan hétköznapi oroszokkal, akik megosztanák gondolataikat a kialakult helyzetről.
Végül – bár alighanem tucatnyi emberhez jutott el az üzenetünk – ketten vállalták az interjút. A 30 éves, IT-szektorban dolgozó Jana Telegramon válaszolt a kérdéseinkre. Ő éppen a napokban hagyta el Oroszországot. A szintén 30-as éveiben járó Pjotr tanárként dolgozik Moszkvában. Janával ellentétben ő maradni akar az országban. Mindketten kérték, hogy álnéven szerepeljenek a cikkben.
Nem csak propaganda van
„Pszichológiailag elég komoly tagadásban vagyok. A külföldön élő barátaim hallva a híreket nagyon ki vannak akadva, de én nem hagyhatom el az országot, és így védekezem a dolgok ellen, amikre úgysem lehet hatásom és megakadályozni sem tudom, hogy megtörténjenek” – mondta Pjotr a kérdésre, amely azt firtatta, hallott-e arról, hogy pletykák szerint hamarosan akár le is vághatják a globális internetről Oroszországot.
Hasonlóan járt el akkor, amikor arról hallott, a Kreml mégis elismerheti, hogy háborút folytat Ukrajnában, ezzel együtt pedig statáriumot vezethet be az országban. Ez nem jelenti azonban azt, hogy homokba dugja a fejét: bár Oroszországban több független sajtótermék is inkább felfüggesztette a működését, és az állami propaganda folyamatosan ömlik az emberekre, a Telegramon keresztül továbbra is hozzá lehet jutni valódi hírekhez. Pjotr ezen keresztül követi a Doxát és a Meduzát, amelyeket a nyugati sajtó is gyakran szemléz.
Egy VPN-kapcsolattal pedig a közösségi médiákra vonatkozó tiltás is könnyen megkerülhető. Ez azonban nem mindenkinek magától értetődő.
„Azt hiszem, megbízható forrásokból tájékozódom. Most persze minden tele van hírekkel – valódiakkal és kevésbé megbízhatóakkal egyaránt. De mivel már régóta követem a híreket, ismerem az oldalakat és a szakértőket, akikben megbízom. VPN-t is jó ideje használok, de fogalmam nincs, mennyi orosznak lehet ez ennyire egyértelmű” – írta Jana.
Ezeknek az én életem sem ér semmit
Jana rögtön az invázió megindításakor eldöntötte, hogy elhagyja Oroszországot.
„Amikor meghallottam, hogy békés városokat bombáznak, az annyira nem fért a fejembe, hogy bárhol szívesebben lettem volna, mint a hazámban. Nem tudtam enni, aludni és dolgozni sem. Az egész életem a hírek olvasására korlátozódott” – írta Telegramon Jana, aki végül a napokban, harmadik próbálkozásra tudta elhagyni az országot. Azt mondja, egy barátjával most biztonságban van, de fogalma sincs, mi lesz velük, ha használhatatlanná válik a bankkártyájuk.
Romeltakarítás egy orosz támadás után a közép-ukrajnai Zsitomirban Fotó: Oleg Terescsenko / Unian
Szerinte azonban még ez a bizonytalanság is jobb, mintha otthon maradt volna.
„Ha a hatalmon lévők simán hoztak olyan döntést, ami emberéleteket követel nálunk és Ukrajnában is, akkor nekik az én kis életem sem ér semmit. Bármikor elvehetik tőlem valami értelmezhetetlen győzelmek kedvéért és ki tudja, minek a nevében.”
Bár nem érezte jól magát, szerinte egyelőre nem fenyegette komoly veszély. Járt ugyan tüntetésekre – ezeken a rendőrök az utóbbi időben az erőszaktól sem riadtak vissza, és ezreket tartóztattak le –, de a legnagyobb félelme eddig az ország elhagyása volt. „Komoly listám volt arról, mit szabad mondani és mit nem a határellenőrzésnél.”
Kényszeredett hallgatás
„Odamentünk egy tüntetéshez a barátaimmal, de csak a tömeg széléig. Ott kaptuk a hírt, hogy egy barátunkat letartóztatták ezen a tüntetésen. Pár óráig tartották csak bent, de bementem meglátogatni” – mondta Pjotr, aki nem hiszi, hogy részt vesz még tüntetésen, elriasztják az egyre szigorúbb jogszabályi fenyegetések és a rendőrök erőszakossága.
A Janát aggasztó bizonytalanság rajta is érezhető. Az interjú megbeszélésekor még azt mondta, saját keresztnevén szólalna meg a cikkben. A felvétel napján már inkább álnevet kért.
Szerinte ennek ellenére sokan vannak, akik nem tesznek lakatot a szájukra. Akár az iskolákban és egyetemeken sem. „Egy barátom geopolitikát tanít, és a hallgatói megkérdezték, beszélnek-e az eseményekről. Erre azt válaszolta, hogy beszélhetünk, de igazából nem tudunk semmit” – Pjotr ezzel arra utalt, hogy a még megbízhatónak tekintett hírforrásokból sem lehet biztosan tájékozódni. Példaként említette a 13 Kígyó-szigetet védő ukrán esetét, akikről a Doxa is azt jelentette, hogy miután melegebb éghajlatra küldtek egy orosz hadihajót, mindannyian meghaltak, majd kitüntetést is kaptak. Azóta kiderült, hogy életben vannak.
Ennél nyilvánvalóbban is megszólalnak a háborúról tanárok és értelmiségiek. Például csatlakoznak más országokból elinduló, háborúellenes kiállásokhoz.
„Több petíció is elindult. Oktatók a háború ellen, etnológusok a háború ellen és más szakmákban is előfordult ez. Hallottam tanárokról, akiket már kérdőre is vont az igazgatójuk. Egyelőre nem tudok olyanról, akit emiatt kirúgtak volna. De elképzelhető, hogy megtörténik.”
Rendőrök vesznek őrizetbe egy háborúellenes tüntetőt Szentpéterváron Fotó: MTI/AP/Dmitrij LoveckijPjotr szerint a tanárok részben azért sem beszélnek a diákoknak a háborúról – habár elvileg megtehetnék –, mert jelenleg nehéz lenne róla józanul beszélgetni, és a kevés rendelkezésre álló információ is jó magyarázat. „A pszichológusok is azt hangsúlyozzák, hogy ha beszélünk erről a témáról egymás között, akkor ne vitatkozzunk, ne rontsuk el a kapcsolatainkat. Ezekre kell majd később is támaszkodnunk. Lehet, hogy ennél sokkal többünk a közeljövőben nem is marad.”
„Egy barátom munkahelyén két fickóról mindenki tudja, hogy az egyikük elkötelezett Putyin-támogató, a másikuk meg pacifista. De inkább nem állnak le vitatkozni, mert tudják, hogy együtt kell dolgozniuk. Úgyhogy simán elsétálgatnak egymás mellett a metróig vagy lemennek együtt cigizni. Ez is egy védekezési mechanizmus.”
Moszkvai buborék, ukrán nácik
Az egyébként érdekes, hogy Jana és Pjotr – bár mindketten elítélik a háborút – az állami propaganda által elfogadott katonai művelet kifejezést sokkal többet használták. Ennyiben lehet, hogy rájuk is hatással van az üzenet sulykolása.
Aminek valóban elképesztő hatása van: Pjotr szerint a háborúellenes tüntetések ellenére az oroszok döntő többsége támogatja Ukrajna megtámadását.
„Persze, én itt ülök Moszkvában az egyetemet végzett haverjaimmal és elítéljük. De ez egy buborék, még Moszkván belül is. Putyinék rendszerint elcsalják a választásokat, de őszintén szólva, erre semmi szükségük nem lenne. Az emberek 80 százaléka szerintem még most is rájuk szavazna” – mondja.
„A háborút támogatók közül sokan nem éltek túl jól, most találtak maguknak valami örömforrást. Bántva érzik magukat, és lett egy bűnbakjuk. A szankciókból is annyit látnak, hogy ezek után legalább már nem csak ők lesznek szegények, de idővel minden jobbra fordul. A tv-ben szépen lefestett képet kapnak arról, hogy csak az oligarcháknak fájnak a szankciók, Ukrajnában pedig a katonáink csak segítenek megszabadulni szegény ukránoknak a náciktól” – így látja Jana.
Az ő környezetében nincsenek olyanok, akik ne értenének vele egyet a háborúellenességében. Pjotrnek viszont a családjában is akadtak nézeteltérései.
„Akik beveszik a propagandát, azt mondják, hogy tennünk kellett valamit, mert meg kell védenünk az oroszokat és az ukránokat is a náci kormányuktól. A családom néhány tagja még csak nem is néz tv-t, de még ők is ezt hiszik” – mondta Pjotr.
„Mondtam nekik, hogy oké, lehet, hogy vannak nácik Ukrajnában, de könyörgöm, kurvára mindenhol vannak… Ez nem adhat okot egy országnak sem arra, hogy megtámadjon egy másikat. A 21. században másképp kellene az ilyen vitákat megoldani. Erre az volt a válasz, hogy az úgyis mindig orosz föld volt, minden tele van oroszokkal, az elmúlt nyolc évben nem történt előrelépés és nem volt más választás.”
A Herszon közelében folyó harcok során elhunyt ukrán katonák temetési szertartása Lvivben március 9-én. MTI/EPA/Mykola Tys
Ennél néha vadabb magyarázatok és történetek is születnek a propagandában.
„Van olyan >>információ<< is – ezt már idézni is szégyellem –, miszerint az orosz katonák csak körbeveszik az ukrán városokat, és arra várnak, hogy az ukránok maguk bánjanak el a nácijaikkal.”
Jana elmondása alapján nemcsak a propaganda teszi meg a hatását, hanem a Pjotr által elmondotthoz hasonló védekezési mechanizmus is működhet.
„Akiknek túl távoli ez az egész, azt az információt fogadják be, ami a legkönnyebben befogadható. Ez pedig a hatóságok hivatalos állásponja, amit 0-24-ben nyomnak a tv-ben: hogy nincs orosz agresszió. Meg kell erőltetned magad, hogy ettől eltérő információkhoz juss.”
A nyugatos oroszoknak fájnak a szankciók
Az árak emelkednek, a rubel inflálódik, a nyugati cégek sorra hagyják el az országot, banki korlátozások lépnek életbe. A nyugati büntetések még beláthatatlan következményekkel járhatnak – az orosz gazdaságot komoly csapások érik, amelyek már a mindennapokban is éreztetik a hatásukat.
„Szerencsés vagyok, mert nincs baj az egészségemmel, de akiknek hosszabb távon van szüksége gyógyszerekre, valószínűleg gondban lesznek. Van barátom, aki most egy évre előre bevásárol kontaktlencséből, mert nem biztos benne, hogy később kapni fog” – mondta Pjotr. A külföldön élő barátainak a rubelben kapott fizetésének értéke már most harmadával csökkent – és az is kérdés, hogyan jutnak majd ehhez hozzá a Mastercard és a Visa kivonulásával.
Egy moszkvai McDonald’s. A gyorsétteremlánchoz hasonlóan számos más nyugati cég döntött a háború kitörése után úgy, hogy kilép az orosz piacról Fotó: MTI/EPA/Makszim Sipenkov
Utóbbival kapcsolatban Jana sem tud semmit. Hivatalosan március 10-étől nem férnek hozzá a külföldi oroszok bankkártyával a pénzükhöz. Jana egyelőre a lehető legtöbb készpénzt vette magához. Ez egy darabig biztosan megoldást jelenthet. „A repülési korlátozások miatt nehezen tudtam csak kijutni Oroszországból, ez rögtön a szankciók hatása volt. Már most látszik, hogy a turizmussal is foglalkozó munkahelyem jó eséllyel csődbe fog menni. Megbecsülni sem lehet a károkat, amiket el kell szenvednünk. Az én életem is drámaian megváltozott két hét alatt, de ez persze semmi ahhoz képest, ami az ukránokkal történik.”
Pjotr a beszélgetésünk után átküldte egy Nyugat-Európában élő barátja Instagram-bejegyzését a Putyinnak szánt büntetésekről. Ebben az ismerőse azt írta, hogy a nyugati szankciókkal éppen az Európa-barát, 20 százaléknyi oroszt sikerült nehéz helyzetbe hozni.
„Ők utaztak Európába, hallgattak zenét Spotify-on és néztek sorozatokat Netflixen. Az oligarchákhoz alig nyúltak. Közben Putyin leghűségesebb követői lófaszt nem éreznek az egészből. Mindig is az állami felügyelet alatt álló MIR Bankból kapták a fizetésüket, életükben nem hallottak a Netflixről és legfeljebb Szocsiba mennek nyaralni.”
Pjotr szerint nehéz megmondani, a várható katasztrofális gazdasági hatások miatt sokan fordulnak-e majd végül mégis Putyin ellen, Jana viszont úgy látja, erre kevés az esély. „Nekem úgy tűnik, az emberek a nyugati országokat hibáztatják inkább. Talán lesz változás. Az eddigi szankciók a középosztályt sújtják a legjobban, ami már így is elég vékony volt, ráadásul nem is a legfontosabb választói réteg.”
Ölelés Kijevből
„A barátaimmal, akikkel sosem szavaztunk erre a kormányra, úgy érezzük magunkat, mintha egy bántalmazóval élnénk egy lakásban, aki agyonverte a szomszédunkat. Erre mintha a társasházból mindenki odajött volna nézelődni, megjegyezve, hogy nincs ez így rendjén, csak aztán éppen ránk zárták volna az ajtót ezzel az erőszakos alakkal”
– így foglalta össze az érzéseit Pjotr a mostani nyugati reakciókról. Igazságtalannak tartja, ha az ukránok vagy más európaiak tőlük, nyugatias gondolkodású oroszoktól várják, hogy gyökeres változást érjenek el.
„A családommal megosztottam valódi híreket. Próbálok semmi olyasmit nem csinálni, ami ártana a szabadságnak ebben az országban. Soha nem szavaztam Putyinra. Az elmúlt tíz évben jártam tüntetésekre. Fogalmam nincs, mit tehetnék még, vagy mit tehettem volna, hogy megakadályozzam a mostani dolgokat. Eszköztelennek érzem magam.”
A kijevi szimfonikusok a Majdanon tartanak koncertet és játsszák el az ukrán himnuszt az orosz invázió második hetében. Fotó: Unian
Janának nincsenek ukrán rokonai vagy barátai és Pjotrnek is csak egy távoli ismerőse él Kijevben. Mégis, mindketten érezhetően megindultan válaszoltak a kérdésre, hogy mit üzennének az ukránoknak és Nyugat-Európának.
„Van egy ukrán lány, akivel egy tudományos konferencián találkoztam és kis időt egy külföldi ösztöndíjon is együtt töltöttünk. Facebookon láttam a bejegyzéseit, ezek alapján továbbra is Kijevben van az anyukájával és a macskájával. A folyosójukon alszanak, hogy minél távolabb legyenek az ablakoktól, ha esetleg támadás érné a házat. Kommentben írtam neki, hogy nagyon sajnálom, ami történik, fogalmam sincs, mit tehetnék, de együttérzek vele.
Azt válaszolta, hogy >>ölellek, Pjotr! Ha többé nem találkoznánk, kérlek, sose felejtsd el az almáspitét, amit sütöttünk és a teázásokat.<< Azonnal elbőgtem magam.”
Habár már elhagyta Oroszországot, Jana sem érzi magát jobban.
„Borzasztóan vagyok. Bűntudat, fájdalom, félelem és az elesettség érzése keveredik bennem. Rengeteg ember élete megy tönkre. Belegondolni is rettegek, mit éreznek most az ukránok és hogyan élnek. Fogalmam sincs, mit mondhatnék, amitől bárkinek könnyebb lenne. Békét kívánok mindenkinek.”
Borítókép: Az orosz hadsereg által használt Z betű egy szentpétervári ház falán. Fotó: MTI/EPA/Anatolij Malcev
