„Egy életre megpecsételted magad az új nővel. Azt hitted, isten lábát fogod meg, holott pont nem.” Így kezdődik Háy János A cégvezető című könyve, a kiinduló helyzet szinte banális: az oligarcha főhős szépen gyarapítja vagyonát a rendszerváltás óta, aztán egyszer csak megunja a feleségét, akivel együtt épített fel mindent, és újrakezdi az életét. Az ember egy életre van szavatolva, és a mi felelősségünk, hogy koherens legyen – tanítja a regény, amelynek milliárdos főszereplője már mindenhez érzelmek nélkül viszonyul, csak méretekben tud gondolkodni. Interjú a szerzővel tőkéről, rendszerváltásról, romlott szívről és árulásról.
Ez itt a Forbes.hu és G. Tóth Ilda kulturális sorozata, a Rám fér a kultúra. Pár heti rendszerességgel megjelenő cikkek, ajánlók, történetek és interjúk színházról, könyvekről, zenéről – meg bármiről, ami kultúra.
Forbes.hu: A Forbes olvasói között sok a cégvezető, ezért gondoltam, hogy beszélgessünk erről a tavaly megjelent, idén Libri-díjra jelölt regényedről.
Oké, legalább ha sokan megveszik ajándékba a munkatársaknak vagy karácsonyi cégajándéknak a gravírozott tollak helyett, nagyobb lesz a fogyás, dől a jogdíj, én meg közelítek a cégvezetői szinthez anyagilag. Végül is ez volt a titkolt célja a címadásnak. (Nevet.)
Forbes.hu: A sztoriban egy cégvezető – akinek amúgy a neve is csak egyetlenegyszer hangzik el – lapátra teszi a régi feleségét, és beválaszt egy új nőt. Azt hiszi, mindig jól dönt, halad szépen előre a gyarapodás útján, róla szólt az elmúlt harminc év, ismerte a kiskapukat, ahogy írod: „korunk hősének hitte magát egy olyan korban, aminek nem volt hőse”. Ennyire haragszol a cégvezetőkre?
Dehogyis, nagy baj lenne, ha valaki ezt olvasná ki a regényből. Az én véleményem meg sem jelenhet a könyvben, hiszen nincs írói narráció. Van egyfajta erkölcsi felsőbbrendűség a narrátor részéről, egyes szám második személyben beszél a cégvezetőhöz, erősen prófétikus amolyan észosztó hangon, és számonkéri rajta azokat a hibákat, amiket elkövetett – ám ezt a felsőbbrendűséget maga az egész regény nem képviseli. Én sosem írok és nem is írhatok lekezelően, sosem ítélkezem és nem is ítélkezhetek a szereplőim fölött. Nem bíró vagyok, hanem író. A cégvezető története épp arra mutat rá, hogy nem vagyunk különbek a másiknál, mindannyian bóklászunk az életünkben, hol erre, hol arra, a vélt legjobb úton.
Szerintem senki nem szeretne szemét lenni, mindenki rendes ember szeretne lenni, és ez hol így sikerül, hol úgy.
Vagyis ez a számonkérés valójában mindannyiunkra vonatkozik, mert rengeteg hibát vétünk, és rossz irányt követünk az életünkben. Ami persze valójában nem rossz irány, csak egyfajta irány, amit akkor épp helyesnek látunk.
Forbes.hu: Volt, aki magára ismert a könyvből? A tavalyi Margó Irodalmi Fesztiválon Bojár Gábor volt a beszélgetőtársad a könyvbemutatón – ő eléggé védte a kapitalizmust.
Remélem, sokan magukra ismertek, én például magamra ismertem, amikor olvastam. (Nevet.) Bojárral jóban vagyok, szerintem nagyon jó arc, persze kellő öntudattal megfűszerezve. De nem ő a mintája a könyv szereplőinek, sőt az ő céges működése nagyon különbözik a könyvben írottaktól, ezt bárki ellenőrizheti, hiszen megírta két könyvben is. Azt gondoltam, hogy, izgalmasabb egy gazdasági szereplővel beszélgetni egy ilyen regényről, mint egy irodalomtörténésszel. Mondjuk nem sokat jutottam szóhoz. (Nevet.)
Forbes.hu: Olvasol amúgy milliárdosokról szóló híreket? Például a Forbes gazdaglistáját szoktad nézegetni?
Előfordul, mert van bennem kíváncsiság a téma iránt. De nem annyira a céges felfutások érdekelnek, sokkal inkább a médiafelfutások és az értékpapírjátszmák. Úgy érzem, ezek mögött sokszor egyáltalán nincs igazi teljesítmény, az egész csak virtuális játék, ami egyszerre izgalmas és rendkívüli módon lehangoló. De például arra mindig kíváncsi vagyok, hogy a popzenészek mennyit keresnek. Kiszámolom, mennyit vesztettem azzal, hogy író lettem és nem világsztár. (Nevet.)
„Amúgy én alapvetően úgy állok hozzá, hogy mindenki cégvezető a saját életében, mindenki követ el hibákat, és a jó vagy épp rossz döntései mások életére is hatással lesznek.” Fotó: Sebestyén László
Forbes.hu: A könyv alaptézise, hogy nincs működés növekedés nélkül. Az ingyen szerzett állami vagyon, a be nem fizetett adók és a sok felülszámlázott állami megrendelés hatalmas vagyont hozott a cégvezetőnek, de ezek után is, mindig kell az újabb ingatlan, az újabb gyártelep, ha éppen válság van, akkor is venni kell, növekedni. Sőt még a szexben is előjön ez a hozzáállás: „legközelebb hat lesz” – mondja az előző éjszakai szeretkezéseket számoló nőnek. Mindig baj az, ha az ember többre vágyik, mert egyszerűen ambiciózus?
Azt gondolhatnánk, hogy ez kapitalista törvényszerűség, holott talán alapból benne van az emberi természetben. Mindig egy picit többek akarunk lenni. Sőt, talán ez nem is csak emberi tulajdonság, nézd meg a kutyát, lelkesen viszi a szájában azt a csontot, amit már nem tud megenni, és elássa a kert sarkában, ő is felhalmoz. Azt hiszem a komfortérzetünkhöz szükséges ez a gyarapodás. A biológiánk is ezt mutatja, felnövünk, és amikor ez a biológia elér a csúcsra, nem tudunk mást tenni, külsőségekkel pótoljuk a gyarapodást. Az persze fontos kérdés, hogy az igényünk a növekedésre csak anyagi természetű, vagy van érzelmi, szellemi része is. A mostani túlzott fogyasztás, mondjuk úgy a habzsolás, ami a világban megfigyelhető, sajnos nagyon anyagcentrikus. Ha fenntartjuk a dichotómiát, hogy anyag és szellem áll szemben egymással, akkor most mintha az anyag nyerésre állna a szellemmel szemben. Hozzáteszem, sosem fog nyerni. (Nevet.)
Nagyon eltolódott az arány, és ez nem a jól megélt életek felé viszi a sorsunkat. Az állandóan elégedetlenkedő, telhetetlen, dölyfös, öntelt ego jön elő egyre jobban az emberből. És én nem hiszem, hogy telihasú akarnokoknak kéne lennünk.
A könyv mélyén van egy nagyon komoly életvezetési kérdés, hogy tárgyként viszonyulsz a világhoz és az életedhez, vagy képes vagy érzelmileg is kapcsolódni hozzá. Az alapprobléma, amit a cégvezető kapcsán felvet a könyv: amikor minden tárgyiasult körülötted, kívülről nézel rá, és mint egy anyagot kezeled az életedet, és nem úgy, mint amivel te egy közös egységet alkotsz, akkor minden, ami lényeges a világból, elvész. Hiszen a lényeg mindig az érzelmi kapcsolódás és azonosulás. Az evidens érzelmi kapcsolódások a szerelmedhez, a gyerekeidhez, a barátaidhoz a tárgyias szemlélet következtében elkezdenek amortizálódni.
Forbes.hu: Azért ez nem csak magyarországi tendencia.
Persze, a magyar trendek mindig követik a világtrendet, akkor is, ha itthon mindennek van egy kis sztyeppeszaga. Tökre elcsodálkoztam, amikor sok évvel ezelőtt először láttam nyugaton lakótelepet, a mondjuk úgy rossz modernt. Addig azt hittem, ez kimondottan szocialista találmány. De nem, Harlem is tele van lakótelepekkel. Mindig ugyanazok a trendek mentek végig a világon, akkor is, ha mi zárt, diktatórikus rendszerben éltünk.
Forbes.hu: Erős NER-kritikát is kiérezni a regényből, „a várúr a többi rablóval beszerzőútra megy”, mondod például egy pontján. Mennyire kell közéletileg értelmezni a regényt?
Minden szöveget lehet közéletileg is értelmezni, de én nem írok közéleti ihletettségű szöveget. A regényben megfogalmazott kritika elég erőteljesen vonatkozik a gazdasági és politikai rendszerváltó elitre, de nem szorítkozik a jelenre, benne van az elmúlt harminc év. A könyvnek persze nem célja a rendszerváltás vagy az új rendszer felépülésének tényszerű bemutatása, bár elég sok szó esik róla, hiszen javarészt ekkor zajlik a cselekmény, ez a kor a reáliaalap. Amikor írok, engem alapvetően a személyes sors érdekel.
Tény, hogy rengeteg visszaélés történt az elmúlt harminc évben, mindenféle tekintetben, emberi, erkölcsi, gazdasági, politikai és sorolhatnám még, milyen téren. A könyvben is benne van, hogy a tízparancsolatból mindenki legalább hármat megszeg.
Azzal, hogy létrehoztuk a kétpólusú Magyarországot, lehetővé tettük, hogy felmentsük a saját bűnözőinket, és amikor ezt megtettük, már hiába próbálunk bűnözőként hivatkozni a másik oldal bűnözőire. Innentől ez lehetetlen.
„Kialakult egy konszenzuális rendszer: a bűncselekményeket konszenzuálisan védi az irányító elit.” Fotó: Sebestyén László
Ha a tolvajt a magad környezetében felmented, mint tolvajt, akkor nincs mód a másiknál rámutatni arra, hogy ő viszont tényleg tolvaj, mert magát a lopást legitimizáltad. A kilencvenes évek elején kezdődött az egész, hogy „az én ügynököm, meg a te ügynököd”, „az én komcsim, meg a te komcsid” – de amikor az egyiket felmentetted, valójában a másikat is felmentetted. Így aztán kialakult egy konszenzuális rendszer: a bűncselekményeket konszenzuálisan védi az irányító elit. Mert kit csuktak le az elmúlt harminc évben? Néhány balekot.
Forbes.hu: Ikarus, Tungsram, Ganz – előjönnek a regényben azok a régi nagy állami cégek, amiket a rendszerváltás után hagytak szétesni. Mennyire emlékszel ezekre a sztorikra? A regényből is az derül ki, hogy a rendszerváltástól mindenki boldogságot várt – te is csalódtál?
Elég jól emlékszem arra az időszakra, nagyon szomorú néhány éve volt Magyarországnak. Valami rohadtul el lett szúrva az első négy-öt évben, részben már az ellenzéki kerekasztal idején, aztán az Antall-kormány ügyetlensége és az SZDSZ-MDF csatározás is sokat ártott az országnak. Vegyük csak az oktatást! Valamit még akkor ki kellett volna találni, hogy milyen rendszer legyen, négy plusz, vagy hat plusz vagy nyolc plusz osztályos. Vagy nézzük a mezőgazdaság szétzüllesztését: kitalálták, hogy vissza kell adni a földet a parasztoknak – de hát az én anyukámnak minek az a föld? A szövetkezetek szétestek, és fél Magyarország haszonleső befektetők kezébe került. Ennek és a földalapú támogatásnak köszönhetjük a szép repcetáblákat és az igénytelen földművelést.
És igen, az is óriási felelőtlenség volt, hogy az Ikarust meg a Tungsramot ebek harmincadjára hagyták, és sokezer munkást elbocsátottak. Meghökkentő, hogy milyen állapotba került az ország néhány év alatt, és én ezt nem tudom a kádári eladósodás számlájára írni. Akkoriban egy könyvkiadónál voltam szerkesztő, és lelkesen vártam a rendszerváltást, amiről nem hittem, hogy valaha el fog következni.
Iszonyatos naiv hittel azt gondolta az ember, ha megváltozik az a társadalmi struktúra, minden jó lesz. Optimizmus volt bennem is, egyébként még most is van.
Emlékszem, egyszer Indiában voltam egy felolvasókörúton, ahol sok őszinte balos figurával, főként persze művészekkel találkoztam – amúgy ott nem is tudsz nem balos lenni, mert különben a kasztrendszert szentesíted. Gondolkodtam, miért is mondtam le a jó társadalom ideájáról? Legalább azt tartsam meg, a szándékot és a vágyat egy ilyen világ iránt. Az, hogy én kötődöm a békés anarchizmushoz, nem azt jelenti, hogy felforgató akarok lenni, hanem azt, hogy jó lenne, ha sok olyan ember lenne a világban, aki független a nagyvállalatok a high tech cégek, az államok és a pártok érdekszféráitól, tud gondolkodni és állításokat megfogalmazni, akkor is, ha az állításai nem mindenben objektívek. Borzasztó, hogy ha ma kimondod egy liberális társaságban például azt, hogy te Sinopharm vakcinát akarsz beadatni, kész, véged van, meghaltál. És persze az is borzasztó, hogy kínai vakcinát akarsz, mert a miniszterelnök is azzal oltatta magát.
Csak egyféleképpen lehet gondolkodni ma ebben az országban, helyesebben kétféleképpen, mert két csapat van, és ez tök szar, mondhatnánk úgy, hogy ember- és nemzetellenes. Mert ezzel valójában a gondolkodást függesztjük fel.
Forbes.hu: A regényben többször is előjön az író, a művész, akinek „olyan szerencsétlen és olyan jelentéktelen a sora, hogy nem bírna ilyen jelentéktelen sor ekkora szöveget”. Másrészt meg valahogy mintapélda a művész, akit egy ponton még irigyel is a cégvezető. Akkor minek jobb lenni, művésznek vagy cégvezetőnek?
Én a magam részéről nem tudnék más lenni, mint művész. Ennek a regénynek az az első olvasata, hogy a cégvezető hibás mindenért, mert ő az, aki a feleséggel kötött érzelmi egységet elárulja. Csakhogy valójában a feleség is elkövet egy kurva nagy hibát, amikor azt mondja a férjének: ne csinálj több pénzt, inkább menjünk el Indiába jógázni! A férfi ott áll, hogy akkor neki most mi lesz a dolga? Évtizedeken át az volt az ő feladata, hogy pénzből pénzt csináljon, ha ezt a feladatot megvonják tőle, nem marad neki semmi. Szóval, ahogy a cégvezető elárult egy érzelmi közösséget, a feleség is elárulta azt a belső akaratot, ami a cégvezető dolga.
Na, az ilyen szituációkban mindig felvetődik a művész, mint különb ember. A cégvezető picit próbál is védekezni, hogy bocs, én nem vagyok művész, én mást csinálok. Valljuk be, ez azért igazságtalan összevetés és egyben a művészet túlfavorizálása. Nyilván nem akarom leértékelni a művészetet, hiszen ebben dolgozom, és tényleg különleges dolog világokat felépíteni szavakból. De az összevetés mégis igazságtalan. A feleség hibája, hogy semmisnek tekinti a cégvezető dolgát, de egy külső ember ilyet nem tehet.
Nekem semmilyen társ nem mondhatja azt, hogy hagyjam abba az írást. Egyetlen ember mondhatja: én magam.
„Én a magam részéről nem tudnék más lenni, mint művész.” Fotó: Sebestyén László
Forbes.hu: Minden cégvezető buta nőt választ – írod a regényben. Azért ez kemény megállapítás, mondhatni, sztereotípia.
Ugye nem én vagyok a narrátor, a narrátor meg nem látta a másik típusú nőket. (Nevet.) Egyébként nem az a baj, hogy újra megházasodik a cégvezető, hanem az, hogy másodszorra nem érzelemből választ. Sajnos tényleg van ilyen trend, mert eljutnak oda az emberek sok év cégirányítás után, hogy csak méretekben tudnak gondolkodni, és olyan fajta termékekben, amit szavatol a minőség-ellenőrzés, mert nincs érzelmi viszonyulásuk már a világhoz. Sok második feleségen láttam, hogy tulajdonképpen lapszabászaton van megcsinálva, szinte már nem valódi ember.
De hát gondolj bele, a márkaőrület is miről szól? Arról, hogy fingom sincs, mi a jó. Így hát az a jó, ami rohadt drága és rá van írva egy márkanév.
A világot megfertőzte az a szemlélet, hogy mindent tárgyszerűen kezelsz, már nem kapcsolódsz a dolgokhoz érzelmileg – így meg mi tudná eldönteni, hogy miért azt az embert szereted, akit szeretsz? Egyik ember sem igazán szép, és pláne nem szabályos, mégis mindenki igazán szép, annak ellenére, hogy nem szabályos. Az ember lényege testi és lelki tekintetben is a szabálytalanság. Egy normális, érzelmekkel teli világban akkor is kötődsz valakihez, ha nem tökéletes, mert szereted. Azt mondod, hogy nekem ő tetszik, kapd be, és kész. Ám amikor nem tudsz szeretni, mert árucikké válik minden körülötted, akkor hogy válaszd ki életed párját? Akkor kellenek a számok és a mérhetőségek:
hány éves, mekkora melle van, rendben van-e a segge, nem striás-e a hasa, és elég szép babaarca van-e.
Csak hát ez mind tönkre fog menni ezekben a szép nőkben, mert múlandó dolgok. Akkor vajon a nagyratörő cégvezetők mit fognak szeretni bennük? Egy ideig még szilikonnal felnyomják, meg kiszívják, amit kell és lehet, de egy idő után mégiscsak az élet alakítja a testet, no, akkor mi lesz? Azt gondolják, ez is olyan, mint a Salamander-cipő vagy a Gucci-táska: ha elkopik, vesznek újat? Elképesztő egyébként, hogy harmincas csajok is elindultak ezen az úton. Micsoda rabság ez! Ki tette csúnyává az öregséget? Börtönbe vele!
Forbes.hu: Nyilván azt is a valódi világból vetted, hogy a gazdagok a lelkiismeret-furdalásuk csillapítására karitatív gyűjtést rendeznek, majd alapítványt gründolnak. De nem lehet, hogy egyszerűen örülnünk kellene, hogy legalább visszaadnak valamit a köznek? Mi is évek óta készítünk filantróplistát, már csak azért is, hátha lesznek, akik példát vesznek az adományozókról.
Igen, ez a jelenség világviszonylatban megfigyelhető, Amerikában például a gazdagok szeretnek az egyetemeknek pénzt adni, és azt kérik cserébe, hogy például a kampuszt róluk nevezzék el. Amerikai barátaim mindig azt mondják, hogy ehhez jóindulattal kell viszonyulni, mégiscsak odaadta a zsetont, az meg tök mindegy, hogy hívják az egyetemet.
El kell fogadnunk, hogy a tehetős emberek valamilyen módon szeretnének a halállal, mint végérvényességgel megbirkózni, azt hiszik, ha marad utánuk valami, akkor jobb lesz.
Volt, aki a Metropolitan Múzeumnak akkora gyűjteményt ajándékozott, aminek az értékéből egész Magyarországot ki lehetne stafírozni, most ez közkincs, ami tök jó. Azért én szívesen megkérdezném, hogyan is jöttek létre ezek a vagyonok. No de nem akarok itt ultrabalosként prédikálni… (Nevet.)
Fotó: Orbital Strangers
Forbes.hu: Előkerül jó néhány külön kis élettörténet a könyvben, Pista bácsit például a tanyáján kinyírják a cigányok, a vidéki orvos pedig egy „tenyészmén”, mígnem a féltékeny biokertész rá nem jön, hogy megcsalja vele a felesége. Hogy kerülnek ezek az alakok egy cégvezetőről szóló regénybe?
Vicces kitérők akarnak lenni, úgy mondanám, hogy a fő, lineáris történet mellett különböző kinövések jöttek létre, és azoknak is különböző szintjük van. Akadnak olyan sztorik, amik nagyon erősen kapcsolódnak a főhős sorsához, más események távolabbról indítanak, de végül valahol visszakanyarodnak a cégvezető életéhez. Nagyjából az életünkben amúgy is megszokott elbeszélési módokat alkalmaztam: a mellettünk zajló sorsokat a valóságban is szeretjük alaposan körüljárni, másokat épphogy érintünk. Előkerül olyan élettörténet is a regényben, amit úgy mesél el a narrátor, mintha hallomásból, másodkézből kapott volna róla információt. Így rétegződnek a valóságban is a körülöttünk zajló történetek, attól függően, hogy melyikről mennyi tudásunk van.
Az én dolgom ilyen esetben az, hogy például annak az orvosnak a története elég frankón legyen megírva, mert azért a végén a csavarhúzót mégiscsak belebasszák a szívébe, szóval van benne azért egy slusszpoén.
Sokat beszélünk a valóságban is a mellettünk lévő életekről, egyszerűen azért, mert társadalomban élünk, és ha tetszik, ha nem, Marx után szabadon, közösségi lények vagyunk. A felvilágosodás óta egyre erősödik bennünk az öntudat, és hajlamosak vagyunk szilárdan azt hinni, hogy a döntéseink határozzák meg a sorsunkat, holott a sorsunk nagy változásai teljesen kiszámíthatatlanok. Még ha mondjuk súlyos rákos beteg vagy, akkor sem tudod, hogy holnap vagy hat hónap múlva fogsz meghalni. Szóval a nagy történések logikus kauzalitása nem annyira bizonyítható. Ugyanakkor szükségünk van arra, hogy leegyszerűsítsük a világot, hogy valamilyen logikát fel tudjunk építeni.
Furcsa ambivalencia, hogy egyszerre törekszünk a komfortosított világról való gondolkodásra, és egyszerre kell ezt felszámolnunk, amikor logikátlan, megmagyarázhatatlan történéseket látunk magunk körül. Az a fajta kauzalitás, ami a klasszikus regényekben megmutatkozik, akár egy Tolsztoj- akár egy Dosztojevszkij-műben, az számomra nem követhető. Nem direkt írok így, ahogyan írok, hanem mert más a tapasztalati élményem. Olyan logikát nem tudnék működtetni, amit azok a régi regények a maguk módján nagyszerűen csináltak. És ha belegondolsz, a kvantummechanika a maga kutatásaival már kritika alá vonta azt az egyszerű newtoni rendszert, pedig abban volna jó élni.
Forbes.hu: Tényleg szaglik a leheletből a romlott szív szaga?
Szerintem igen, ha romlik a szíved, az szaglik belőled, és látszik rajtad. Nem a szomorú szívről beszélek, mert az más. Ha valakinek valami fáj, attól még nem romlott, sőt a fájás mutatja, hogy egészséges. Annak romlott a szíve, aki közönyösen és idegenül viszonyul a világhoz. És ez rohadtul rá van írva az emberekre. Sajnos többre, mint kéne. Ez a kor biztosan megkaphatja a romlottszív-rendet.
Forbes.hu: Még a cégvezetők lakását, házát is kritizálod a könyvben: „amilyen a megrendelő, olyan az épület”.
Ha gazdagokról beszélsz, nem lehet elkerüli, hogy miként kizárólag külső alapján választanak második feleséget is, ugyanúgy keverődik ki az a fajta esztétikum is, ami a környezetüket meghatározza. Elég, ha végigsétálsz itt a Svábhegyen, vagy bárhol máshol, újépítésű környezetben: alig találsz olyan házat, amit érvényesnek lehet tekinteni. És hát persze, megvannak erre az építészek, a könyvben is van egy.
Forbes.hu: A Hegyvidéken élsz 14 éves korod óta, a regényben mégis erősen kritizálod ez a környéket. Egy ponton egyenesen azt mondod: a Svábhegy egy élő Mein Kampf. Mégis minek köszönhető ez a kritikus hozzáállás a saját lakókörnyezetedhez?
Én az a sutyerák vagyok, aki az isten háta mögül (Vámosmikoláról – a szerk.) rögtön a XII. kerületbe költözött. Itt volt olyan gimnázium, amihez tartozott kollégium. Azt gondolom, hogy amiről lehet kritikusan beszélni, arról kell is kritikusan beszélni, de megint hangsúlyozom, a könyvben nem én beszélek! Igenis sérelmezem a jómódúak örömtelenségét, elégedetlenségét, az irigységét és rosszindulatát, holott ez a réteg sokszor annyit kapott, mint az átlag. Nem tartom helyesnek, hogy önteltséget sugároznak, ami számomra nem elfogadható, ahogyan az alázat teljes hiánya sem. A gőgöt, amit a hét fő bűn kevélységnek mond, nagyon rossz tulajdonságnak és rossz mintázatnak gondolom. Mindennap meg lehet tapasztalni itt az arroganciát, a túlnövesztett egót. Mert jellemzően jómódú polgárok laknak errefelé, és a polgári gondolkodással együtt jár, hogy mindig többet és többet akarunk, de közben irigyek vagyunk arra, akinek nálunknál is több van.
Forbes.hu: Mennyiben lett volna más a cégvezető sorsa, ha már a koronavírus-járvány is felbukkan benne?
Volt egy naiv hitem tavaly ilyenkor egy rövid időre, hogy talán móresre tanítja az embert egy világjárvány, mert mégiscsak azzal kellett szembesülni, hogy nem te osztod a kártyát. Ehelyett nagyon hamar elkezdték felmutatni az emberek a hatalmas egójukat – nem az alázat, hanem az ego túlhizlalása látszik mindenben. Még romlott is a helyzet, szerintem például fokozódott az agresszivitás az utakon. Persze van ennek egy jóindulatú értelmezése is, lehet, hogy mindenki nagyon feszült a megváltozott élettől, ami végül is érthető. Ha azért nyom le az útról, mert ideges, az sokkal jobb, mintha azért tenné, mert kurva nagy fejnek hiszi magát, pedig valójában csak a kocsija nagy, a feje ahhoz képest tök kicsi.
De a koronavírus-tematikát még nem tudom beemelni az írásba.
A prózához kell valami jól átlátható társadalmi háttér. Ha belegondolsz, a kilencvenes évek elején a magyar irodalom elkezdett történelmi irányba menni. Az első regényem nekem is a török korban játszódik. Ennek az egyik oka valószínűleg az volt, hogy akkoriban nagyon nem volt átlátható az a társadalmi massza, ami körülöttünk volt. Flaubert a Bovarynét az 1840-es években írta, amikor nálunk még hazafias verseknél akadt el a lemez, de ő már tökéletesen látta azt a vidéki társadalmat, amit Móricz nálunk száz évvel később tudott csak ábrázolni. Ha a koronavírusnak hosszútávon lesz jelenléte a világban és átlátható az egész működése, szerintem akkor tud majd téma lenni. De ha elmegy, elfelejtődik, akkor a hozzá kötött történeteket is lábjegyzetelni kell majd, lábjegyzettel meg nem él meg egy szöveg.
Háy János író, költő és amatőr képzőművész – könyvei borítóját maga festi. Vámosmikolán született, de már 14 évesen a fővárosba sodorta az élet. A gimnáziumban egyszer megbukott magyarból, aztán Szegedre ment, követve angol szakra beiratkozó barátnőjét, majdani feleségét. Ő maga orosz-történelem szakra járt, később esztétikát is végzett az ELTE-n. Néhány évet tanított, majd szerkesztő volt több könyvkiadóban. Számtalan könyvet írt, mielőtt 1996-ban a Dzsigerdilen – A szív gyönyörűsége című regényével berobbant a kortárs irodalomba. Azóta több mint húsz prózai alkotása és számos verseskötete jelent meg. Az elmúlt évtizedekben drámaíróként is sikert aratott. A Gézagyerek és a Herner Ferike faterja, a Völgyhíd vagy a Házasságon innen és túl című darabját több nyelvre lefordították és külföldön is bemutatták. Június végén Elem (Lemerülőjáték) című drámáját mutatja be a Szkéné Színház. Rendszeres szereplője a Rájátszás nevű, kortárs költőket és zenészeket tömörítő formációnak.
Tavaly két könyve is megjelent: A cégvezető mellett a Ne haragudj, véletlen volt című, úgynevezett szükségnapló. „A Mozgó Világ című folyóirat kért fel, hogy írjak naplót, de azonnal rákérdeztem, mennyire kell magam kötni ahhoz a helyzethez, ami konkrétan körülvesz. Miután kiderült, hogy nem kell, akkor tudtam hozzáfogni, és onnantól más érdekelt a szövegben. Sokat segített egy bizonyos dologban: hogy másképp kezeljem a szereplőimet. Mivel naplóról volt szó, meg lehetett valósítani, hogy hol egyes szám első személyben, hogy reflexív rálátással írtam. Aztán rögtön elkezdtem egy regényt, amiben az író szereplőként van jelen. Kész van, de majd jövőre jön csak ki, a tavaly két könyvem után muszáj picit belassítani a kiadással.”
A borítóképen Háy János, fotózta: Sebestyén László
