Huszonnégyszer annyit dolgozott a kongói fotósorozatával, mint amennyit elvártak tőle. Most újra visszamegy, mert azt érzi, dolga van ott. Hajdú D. András öt alkalommal volt összesen két hónapot a háború kitörése óta Ukrajnában, és ha teheti, még biztosan visszamegy oda is. Portré a világjárt magyar szociofotósról.
„Szeretek hasznos lenni és szerintem ezeknek az emberi történeteknek van igazi tétje” – fogalmaz. Egy mosolygós, negyvenes fickóval kávézunk a Kelet kávézóban. Illetve csak kávézom, ő nem kér semmit. Közben az oroszok visszavonulása után ott maradt ukrán családokról, a nagybányai cigánygettóról és a kongói maláriahelyzetről mesél.
Ő már mindenhol volt, mindenről csinált képeket, és most kicsit azt érzem, hogy általa én is ott voltam ezeken a helyeken.
Hajdú D. András 1981-ben született Budapesten, viszont egy pici hevesi faluban, Mezőszemerén nőtt fel. Angol irodalomból szerzett diplomát, de ekkor már tudta, hogy fotózással szeretne foglalkozni. Egyetem után, 2004-ben az Origónál kezdett dolgozni sajtófotósként. „A napi 4-5 munkát jelentő terhelés mellett már az első 2-3 évben több száz portrén voltam túl, megtanultam gyorsan és jól dolgozni” – meséli. A sajtófotózás széles palettáján kipróbálhatta magát, legyen az sport, politika, portré vagy szocioriport. Ezekben az években lett a szocioból szerelem, majd nem sokkal később hivatás.
„Az első ilyen projektem nagyon megmaradt, a Provident hitelesek sztorija. Rácsodálkoztam, hogy milyen elképesztő feltételek mellett vesznek fel emberek hiteleket.”
Ott álltam 24 évesen, hogy nem hiszem el. Ki lehet ennyire hülye?
És mint kiderült, nagyon-nagyon sokan. András feladata megvolt: megkeresni és megismerni ezeket az életeket, beszélni azokkal, akiknek semmijük nincs. Elmagyarázni az olvasónak mindezt – a fotográfia segítségével.
A fotózás apropó, hogy megszólítsak valakit
„Rájöttem, hogy mindig is az emberek érdekeltek” – folytatja András, majd a parasztgyerekként töltött fiatalságáról mesél. Ami egykor pezsgő falu volt, az mára elszegényedett, nyomorúságos hely, ennek ellenére a mai napig otthonosabbnak érzi magát a vidéki vérkeringésben, mint a nyüzsgő, fenszi városiban. Jobban rezonál a falusi élethelyzetekre, ezért jobb szemmel is látja meg őket.
Diákokkal Bátaapátiban
András szabadúszó munkája mellett a Budapesti Metropolitan Egyetem fotóriporteri specializációjának vezetője. Ezt, a szociálisan érzékeny, részletekre odafigyelő látásmódot a diákjainak egy bátaapátii terepgyakorlat alkalmával mutatta például be. A fotós-hallgatóknak az utcáról kellett megtippelniük, hogy milyen emberek nyitnak majd ajtót: ha felkészülnek a találkozásra, akkor könnyebben megszólíthatják őket. Ezzel is át szeretné adni azt a komfortot, amivel ezekhez a találkozásokhoz, szociális helyzetekhez állni lehet és kell, és ami végső soron riporterként a sikerének fő titka.
A szociofotó már az origós években András fő témájává vált.
Fölöslegesnek érzem magam egy sporteseményen, amit kétszázan dokumentálnak. Szeretek hasznos lenni és szerintem ezeknek az emberi történeteknek van igazi tétje.
Az első nagyobb port kavaró sorozatát is ebben az időszakban lőtte, a téma a nagybányai cigánygettó körbefalazása volt. A projekt évében, 2011-ben András a MÚOSZ nagydíja mellett további 5 sajtódíjat is elvitt. „Ez tök gagyi volt, mert nem is tudtam, hogy kik vannak a képen. Meló volt, letoltam, megkaptam rá a pecsétet, a díjakat, hogy jó, de azt éreztem, hogy nem érdemeltem meg.”
Nagybányára azóta többször is visszament, hogy jobban megismerje az embereket, a sztorit és hogy azóta is tudósítani tudjon az aktuális állapotokról. Kollégái, főnökei nem értették, hogy miért akar visszamenni; egy darabig fizették az utakat, majd egy idő után már nem. Ezután saját zsebből járt Nagybányára.
Portré egy romániai cigány kislányról a hírhedt Craicán, 2012 // Fotó: Hajdú D. András
Kilátás a volt vegyi gyár egyik tokostól kibontott ablakából, Cuprom, Nagybánya, 2019 // Fotó: Hajdú D. András
András ebben az időszakban a rengeteg szomorú szocioriport mellett pár pozitívabb hangvételű anyagot is készített – ezeket külön kereste, keresi, jó fellélegezni néha. Díjnyertes fotósorozatot (Pictures of the Year International 2014) készített például Szőke Tiborról, a pécsi postásról, aki átkérte magát a cigánysorra, hogy segítsen az ott élőknek az adminisztratív dolgok elintézésében.
„Olyan pici történet. Eleinte nem is akartam vele pályázni, elenyészőnek tűnt. Ebben csak annyi a sztori, hogy valaki szimplán jófej”
– fogalmaz András, aki szerint ezek az apróságok pont azért tudnak működni még nemzetközi szinten is, mert ellensúlyozni tudják a világot alapvetően meghatározó, nyomasztó történéseket.
A Pictures of the Year International első helyezett anyaga 2014-ben: a postás, aki a szegénysorra kérte magát. Fotó: Hajdú D. András
Sáling Gergő főszerkesztő kirúgása és az Origo neresre-hangolása után András az Abcug.hu-hoz igazolt, ahol még fókuszáltabban és rendszerezettebben tudott szocio-témákkal foglalkozniés. Készített anyagokat a magyar egészségügy, az oktatás, a cigánykérdés témáiban, meghatározó anyaga volt a lyukóvölgyi vízhelyzet. Hogy mit jelent az; hogyan fürdetnek, mit isznak, hogy mosogatnak, mi van egy disznóvágásnál, hogyan öntöznek, hogy miért saras a gyerekek cipője és miért nézik ki őket emiatt a suliban. „Eljutottam arra pontra, ahol már megmondod, hogy ő onnan jött, mert olyan a cipője.”
András ezidő alatt kezdte el dokumentálni születésétől kezdve egy roma lány felnövekedésén keresztül a magyar cigányság mindennapjait a Szofi élete c. munkájában. Itt épp Virág és Szabi cipeli a tízliteres marmonkannát a kútról, az iskolában, illetve az óvodában készített farsangi maszkjukban. Folyóvíz nincs a házukban, így a közeli kútról hordják a vizet. // Fotó: Hajdú D. András
Majd csak lesz valahogy: Kongó
András 2015-ben Fabók Bálint újságírón (ex-Origo, ex-G7, Partizán) keresztül ismerte meg Dr. Hardi Richárd szemorvos-szerzetes történetét. Fabók ösztöndíj keretében írhatta meg a doki már akkor húsz éves misszióját, egy kinshasa-i kávézó teraszán interjúztak volna. Ez a három nap Andrásnak nem volt elég: a repjegyet – amit végül egy magyar civil szervezet, a HAND fizetett – elfogadta, az utazás többi részét viszont saját zsebből állta, így végül hat hetet töltött Kongó mélyén.
„Professzionális fotósként ez iszonyat luxus. Ha egy NGO megfinanszíroz egy egy hetes utat, amiből három nap a kitelepülés és másfél nap a kórház, már az is nagyon szép időtartam. Ehhez képest én hat hetet mentem ki, ennek az időnek a hatszorosát és már negyedjére: huszonnégyszeresen dolgozom túl azt az időt, amit amúgy is gálánsnak éreznék” – meséli. Bevallása szerint a legjobb képeit az utolsó kórházban töltött napon kapta el: minden egyes kint töltött nap megérte.
A Kongói Demokratikus Köztársaság a világ egyik legszegényebb országa, ahol gyakorlatilag nem létezik szemészeti ellátás. Abban a megyében, ahol Hardi doktor dolgozik – Magyarország területének a kétszereséről van szó, ahol nincsenek szilárd burkolatú utak, se tömegközlekedés – ő az egyetlen szakképzett szemorvos. Az egyenlítői nap ereje és a szűrés hiánya miatt ez a régió különösen érintett a hályogos megbetegedésekben, pedig ez a szembetegség egy 15 perces egyszerű rutinműtéttel kezelhető volna. // Fotó: Hajdú D. András
A befektetett idő és pénz persze van, amikor ösztöndíjakból visszajön, de ezt András sosem számolta ki, csak ment, ahogyan egykor Hardi doki is tette.
Sosem értettem ezt a fordított logikát, hogy előbb próbáljunk pénz szerezni, és ha megvan, majd akkor csinálsz valamit. Ez elképesztően blokkolja az embert.
András végül heteket töltött a kórházban. Koncepciója a szürkehályog-műtét után látásukat visszakapó kongóiak megörökítése volt, de a mobilműtőkkel felszerelt konvojos túrákra is elkísérte a dokit. A szürkehályogos lányról készült ikonikus képe végül a National Geographic címlapjáig vitte.
National Geographic Magyarország (2015, augusztus)
Legutóbbi projektjében, 2019-ben amellett, hogy a kongói missziójának huszonötödik évét töltő Hardi doki milliárd forintos, nemzetközi támogatással épülő kórháza körüli munkálatokkal foglalkozott, a szemészorvos sztorijáról dokumentumfilmet is forgatott. És bár Kongóban covidos és maláriás is volt már, mivel nemsokára itt a harmincadik évforduló, András a következő, ötödik útját tervezi.
Olyan dolgokon problémázunk, amik teljesen nonszenszek, ha más perspektívából nézzük őket
Forbes.hu: Mi az a három dolog, amit magaddal hoztál Kongóból és Hardi doki történetéből?
H.A.: Az eltökéltség. Nagyon sokszor megerősít az, hogy amikor én azt mondom, huszonnégyszeresen dolgoztam túl magamat, akkor Hardi doki ezerszeresen. Erő és céltudatosság.
A másik, hogy az európai létünk az nagyon elkényelmesít bennünket. Olyan dolgokon problémázunk, amik teljesen nonszenszek, ha más perspektívából nézzük őket. Ott vödörből fürdesz, nincs áram hónapokig. Szembesülsz vele, hogy ami itt az alsó-középosztály, az ott fél megyének a vagyona. (Nevet.) Teljesen más dimenzió, máshogy látod az egészet.
A harmadik a nagyvonalúság. Át kell tudni lépnünk személyes sérelmeken, hogy egy nagyobb jót szolgálhassunk. Velem a töredéke nem történt meg annak, amit néha a doki kapott, és tudom, hogy én már rég otthagytam volna azokat a helyzeteket, amikhez ő újra és újra odafordult, hogy segítsen.
András Kongóban készült sorozataival 2015-ben és 2020-ban is elnyerte a Magyar Sajtófotó Pályázat első díját, 2020-ban a világ egyik legrangosabb pályázatán, az amerikai Pictures of the Year-en pedig második díjat nyert.
2015. A kórház alapjainak kijelölése // Fotó: Hajdú D. András
Nem akarok frontvonalon szaladgálni: Ukrajna
„Márciusban voltam kint először. Hívtak. Volt egy norvég újságíróbarátom, aki berlini tudósítóként dolgozott. Tudtam, hogy hívni fog, és lélekben tudtam, hogy ki akarok menni. Összepakoltam és mentem. Aznap délután az ukrán határon találkoztunk.” – meséli utólag egész meredek sztoriját András.
Akkoriban még engedély nélkül is lehetett Ukrajnába menni, a Norvég közszolgálati TV tudósítójaként első útjuk Lembergbe (Lviv) vezetett. A projekt a kongói út tökéletes ellentéte volt: pénzügyileg és technikailag nagy mozgástér, de kevés idő, gyors munkatempó, videók és fotók készítésére helyszínenként maximum másfél óra.
„Amikor bementünk valahova háborús környezetben, és már azt éreztük, hogy egy körübelül okés anyag elkészült, már indultunk is tovább. Nem szerettük volna reszkírozni feleslegesen az életünket. Herszonba is visszamehettünk volna másnap, de végül nem mentünk. Tizenöt perc alatt egy jó sorozatot össze tudok neked rakni, napok és hetek alatt ebből csodát tudok varázsolni, de az már csak nüanszokkal lesz jobb. Ha ez életed sztorija, mint nekem Kongó, akkor nem kérdés, hogy már hatodik vagy hetedik hónapja dolgozol rajta.”
Ennek ellenére Herszonban csináltam három olyan kockát is, aminél nem hiszem, hogy valaha tudnék jobbat csinálni. Pedig konkrétan videófelvételen megvan, ahogyan megcsinálom azt a képet. 14 másodperc.”
Herszon főtere, 2022 november. A megszállók távozása után ünnepi beszédet mondó elnököt hallgatja a tömeg // Fotó: Hajdú D. András
Amikor nem szociót fotózok, akkor van bennem egy lelkiismeretfurdalás, hogy én most játszom, ahelyett, hogy dolgoznék
– mondja kicsit önkritikusan. „Jó volt kimennem Ukrajnába, mert nem játszottam. Elkészültek olyan képek, amiknek el kellett készülniük”. A herszoni fiúról szóló képpel András a Magyar Sajtófotó 2022-es, társadalomábrázolás és dokumentarista fotográfia kategóriájának első helyét is elhozta, de a fotó komoly nemzetközi hírnévre is szert tett, bejárta a világsajtót.
András munkáival eddig harmincöt díjat nyert a Magyar Sajtófotó Pályázaton, közöttük négyszer kapta meg a nagydíjat.
Marija rakétát mutat kertjük végében; a biljajivkai családnak nem volt pénze elmenekülni. András az első segélyszállítmányokkal utazott az ukrán szürkezónákba, miután az oroszok kivonultak // Fotó: Hajdú D. András
Megismerés és elmélyedés
Virágvölgyi István, a Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központ szakmai igazgatója szerint András hosszútávú figyelme az, ami abszolút kiemeli a gyors és hatékony munkavégzést szem előtt tartó fotóriporteri szakmából. Ez a figyelem Virágvölgyi szerint nem csak „kifelé”, azaz a fotók alanyai felé, hanem „befelé” is nagyon erős: az elmélyedés és az érdeklődés fenntartása, a hivatástudat az, ami András képeit – a kongói sorozatot kiemelkedően – izgalmassá és átélhetővé teszi.
A dolgok megértéséhez idő kell. Emberekkel eltöltött idő.
A kurátor szerint András megértette, hogy lehet akármennyire empatikus az ember, ha nincs ideje, akkor nem tudja megismerni az alanyokat, így át sem tudja adni a személyes történetüket: dokumentarista fotósként több a feladat, mint egyszerűen szép képeket készíteni. „Megismeri a kis rezdüléseket, amiket aztán érzékenyen bele tud komponálni a képekbe. Enélkül a kép klisét és előítéleteket fog hangsúlyozni, ami nem kívánatos alkotói attitűd” – magyarázza Virágvölgyi.
Hajdú D. András // Fotó: Sebestyén László / Forbes
A másik fontos szempont a sűrítés. „Egy életet nem lehet elmesélni, olyan mennyiségű részletből áll. Valahogy mégis el kell tudni mondani azt a komplex történetet, ha magazin-megjelenésről beszélünk, 10-15 képben. Ehhez jó arányérzékre van szükség: tudni, hogy mit kell kiemelni.”
Ahhoz, hogy a magyar társadalom vagy a nyugati világ számára elérhetővé tegye a kongói sztorit, Andrásnak kvázi egy híd-szerepet kellett betöltenie: megmutatni azokat a részleteket, amik által kulturális különbségeken átívelően is érthetővé válik Hardi doki munkája, annak jelentősége. Így került fókuszba az emberi arc, az emberi szem és így vált az egykor fiatal kongói kislány egy magyar szemészorvos-szerzetes és a hányattatott sorsú kongói nép lassan harminc éves közös történetének narrálójává, nagykövetévé is.
