Nem lesz butább a Tiktok-videóktól a Z generáció, mint a kereskedelmi tv-k értéktelen tartalmait fogyasztó korábbi korosztályok, az influenszerek követése mögött viszont gyakran nagyon szomorú társadalmi trendek húzódnak meg – állítja Guld Ádám médiakutató, aki szerint a mai médiakörnyezetben nehezebb felnőni, mint pár évtizeddel ezelőtt.
Guld Ádám médiakutatóval a nemrégiben megjelent A Z generáció médiahasználata: jelenségek, hatások, kockázatok című könyvéről beszélgettünk. Az interjúban az alábbi témák kerülnek szóba:
- Mi az a médiatársadalom? Miképpen hat ez a fiatalok személyiségfejlődésére és hogyan nehezíti meg a felnőtté válást?
- Haditudósítás az orosz-ukrán háborúról Tiktokon. Miért nehezebb influenszereken keresztül hitelesnek tűnő dezinformációkat terjeszteni?
- Kik a szórakozásbolondok és a közösségi média teremtette-e meg őket?
- A bulira készülős és unboxing videók hatalmas nézettsége mögött gyakran súlyos társadalmi problémák húzódnak meg
- A Z generáció a horizontális kommunikációt szereti, és ehhez az idősebbeknek kell alkalmazkodnia
- Miért ne lehetne egy szigorlati tételsort podcastokkal és videókkal kiegészíteni, ha a tudást a fiataloknak ma így lehet átadni?
- Hogyan öli meg a tartalomdömping a katarzist
- Hiába a nagy lendület és felfutás, már a Tiktok is kezdi elérni lehetőségei végét
- Miben lehetne követendő példa az Onlyfans?
A Z generációba az 1995 és 2010 között születettek tartoznak.
Forbes.hu: Olvasva a könyvedben sorolt megállapításokat arról, hogy a Z generációsoknak láthatóan kevesebb barátjuk van, nehezebben kötnek kapcsolatokat, testképüket roncsolja az Instagram, sokan közülük telefonfüggők – és még folytathatnám –, nehéz nem arra gondolni, hogy a tinédzsernek lenni szívás toposz soha nem volt még ennyire igaz. Helyes ez a következtetés?
Guld Ádám: A Z generáció más korcsoportokhoz képest elképesztően turbulens világban szocializálódott. Az egész kultúrának, a gazdaságnak, a társadalmi környezetünknek van egy elképesztő exponenciális fejlődési üteme az elmúlt, nagyjából hat-hét évtizedben, de különösen az elmúlt húsz-harminc évben. És ennek médiakutatóként elsősorban abban látom a hatását és az eredőjét is, hogy maga a média változik elképesztően nagy sebességgel. A könyvem egy sarkalatos állítása, hogy az a társadalmi, kulturális környezet, amiben élünk, az médiatársadalom. Tehát a média nagyon fontos szocializációs tényező lett. A fiatalok már hatéves korukig is elképesztő időtartamot töltenek médiatartalmak fogyasztásával. És akkor arról még nem is beszéltünk, hogy csak az elmúlt években mennyit változott a média, akár a csatornák számát, akár a tartalmak jellegét tekintve – ez is erős hatásként csapódik le a fiatalabbakban.
Összességében azt látom, hogy egy ilyen nagyon gyorsuló világban kialakítani a személyiséged és felnőtté válni óriási kihívás.
Azt gyakran hangsúlyozod, hogy generációkról lehet általánosságban beszélni, de mindig vannak kivételek. Most a különböző generációk között 15 évente van váltás az elméletek alapján, de mintha a felgyorsult világ miatt már ez is túl nagy időtáv lenne. Egy 1996-ban és egy 2004-ben született között is hatalmas lehet a különbség, pedig elvileg ugyanahhoz a generációhoz tartoznak.
Van a kutatók között ilyen megközelítés, ami szerint rövidül a szakaszolás. Tolódunk afelé, hogy ez akár tíz évre redukálódjon, de nincs erről konszenzus. Viszont az elmúlt években volt minimum két olyan nagy esemény, ami a most felnövekvő fiatalokban valószínűleg mély nyomot fog hagyni. Az egyik a covidjárvány, a másik pedig az orosz-ukrán háború, de ide számolhatjuk az érezhető világpolitikai megbillenést vagy az egyre fenyegetőbb klímaválságot, aminek a hatásait már mindannyian a saját bőrünkön érezzük.
A háború a média szempontjából azért érdekes, mert a nyugati világban először történik ilyesmi egy olyan médiakörnyezetben, ami minden korábbinál gyorsabban és nagyobb mennyiségben önti ránk az információt. Ennek milyen hatásai lehetnek?
Ennyire mediatizált háború még nem volt. Jelenleg is foglalkozom egy kutatásban ezzel. Már a mostani könyvben is írok a Z generációs influenszerek, mint haditudósítók megjelenéséről. Ez is egy folyamat, amire korábban nem volt példa: arról van szó, hogy a fiatalok a saját médiafelületeiken hogyan interpretálják és jelenítik meg a történelmi eseményeket. Itt nemcsak az „előállítói oldalon” lévő ukrán fiatalok az érdekesek, hanem a felvevő oldal is, akik ugyanebbe a korcsoportba tartoznak. Ebből az is kiderül, hogy a Z generáció is egyre nyitottabb a közélet és a politika iránt, és egyre határozottabban hallatja is a hangját. Volt már erre korábban is példa: a 2020-as amerikai elnökválasztáson a demokraták mellett volt nagyon komoly Z generációs online aktivizmus, de ott a Fridays for Future is, ami jórészt szintén a neten szerveződik. Ezekkel mind nagyon fontos korszakhatárhoz érkeztünk.
Milyen percepciót kapnak azok, akik az ilyen haditudósító influenszerektől tájékozódnak? Mennyiben más az, mint amit a hagyományos médiában látunk?
Én 81-es születésű vagyok, még abban nőttem fel, hogy volt tömegmédia, amiben nem igazán kételkedtünk. Az elmúlt 30 évben viszont az egyik legnagyobb változás, hogy a médiának már nincsenek megkérdőjelezhetetlen igazságai. A bizalom teljesen megrendült, ez pedig a Z generációban követhető le a legjobban.
Nekik már az a hétköznapi tapasztalatuk, hogy nem tudják, mi az igazság.
Hiszen ha megnéznek egy hírt, akkor kis kereséssel az abban tett állításoknak az ellenkezőjét is meg fogják találni. A szkepszis persze minden korosztályra jellemző, és az is igaz, hogy csak egy szűk réteg tájékozódik több forrásból. A többség egy hibrid buborékban éli az életét. Ez rendesen torzítja a valóságról alkotott képét.
Viszont állításod szerint a Z generációra is igaz, hogy ami jó, arra az online világban is ad ki pénzt. Azt az idősebb korosztályokban már teljesen általános, hogy aki igényes hírtartalomhoz akar jutni, előfizet valamelyik – most mondjuk így – fősodratú újságra. A nyitottság a fizetős tartalmakra ezek szerint a Z generációban csak szűk rétegre lesz jellemző?
Ezt nagyon szétzálazva látom. Főleg az elmúlt három-négy évben – ehhez a covid nagyon sokat hozzátett –
megjelent a fiatalok és az idősebbek körében is egy réteg, amelynél megdől a tétel, hogy online tartalomért nem fizet.
Van tehát egy prémium fogyasztói csoport, a másik oldalon meg a prémium tartalmat előállító közeg, amelyik az ő igényeiket kiszolgálja. De a piaci számok azt mutatják, hogy ez minden szempontból kisebbség – viszont olyan kisebbség, amire lehet stabilan építeni. Hozzájuk képest van egy hatalmas tömeg, akik a mainstream fogyasztási szokásokat követik, sok ingyenes online tartalommal. Őket ezek érdeklik és az a tájékozódási igény, vagy széles látókörre való nyitottság sincs meg bennük, ami egy másfajta fogyasztási mintázatot feltételezne.
Ők mit keresnek? Hogyan tudja őket elérni a fősodratú média?
Médiagazdaságtani tipológiában őket nevezzük szórakozásbolondoknak.
Ez azt jelenti, hogy amikor ők médiát fogyasztanak, akkor nem a világot akarják megváltani, egyszerűen jól akarják érezni magukat. Napi három-négy órát úgy akarnak eltölteni az idejükből, hogy totál megfeledkezzenek a világról, könnyed tartalmat keresnek. De ez a trend már a kereskedelmi tévék brutális felfutásában is látszott, vagy akár a 90-es évek második felétől, amikor a hagyományosan nagytekintélyű közmédia és más, távolságtartó, formális hangnemet használó csatornák kiüresedtek. A fogyasztók ugyanis átmentek a kereskedelmi tévére, ahol az értelmiség nagy megbotránkozására milliós nézettséget hoztak a valóságshow-k meg az agyament tehetségkutatók. Akik erre voltak fogékonyak, azokat pont nem érdekelték az értelmiségi kritikák, az online médiában meg aztán tényleg millió csatornán juthatnak hozzá a hagyományos értékrend szerint értéktelen tartalmakhoz.
A reakcióvideóktól én sokkal fiatalabb koromban is hülyét kaptam.
Szerintem erről nem lehet kulturelitista nézőpontból helyes megállapításokat tenni. Mert elképzelni nem tudjuk, hogy egy Z generációsnak miért érdekes, ha végignézi, hogy készül valaki egy buliba. Vagy hogy mi van másnak a táskájában?
Ha viszont ezt azzal vetjük össze, hogy egy elmagányosodó generációról van szó, amelyiknek meglazulnak a valós időben és térben szerveződő kapcsolatai, azok mediatizálódnak és a digitális térbe helyeződnek át, akkor ott meg lehet találni az okát annak, hogy a fiatalok miért néznek ilyen videókat, miért érdekli a kortárs véleményvezér digitáls tartalma.
Azért, mert tulajdonképpen egy helyettesítő mechanizmus, ami azokat a kapcsolódási pontokat helyettesíti ideig-óráig, amik a való életben hiányoznak.
A számítógép már 20 éve is alaposan be tudta szippantani a gémereket, de ilyen szintű elmagányosodás azért nem volt jellemző. Ez katasztrofálisan hangzik.
Fontos, hogy ez sem általános megállapítás, itt is a fősodorról beszélünk. De abszolút létező jelenségről van szó, és én elsősorban a barátok számszerű csökkenésére értem ezt. Viszont árnyalom a képet: Magyarországon ma a fiatalok jelentős részének nagyon kevés a szórakozási lehetősége a társadalmi és anyagi körülményei miatt.
Sok családban a médiafogyasztás lett egyedül elérhető. A kábeltévé és az internet – ennyi fér bele a családi költségvetésbe.
Náluk csapódik le igazán, hogy szabadidejükben rengeteg médiatartalmat fogyasztanak. Amikor a családnak nagyobb jövedelme van, és a szülők részéről a gondolkodás is erre hajlik, akkor lehet járni szakkörökre, sportolni, nyelveket tanulni – ez a kimozdulás a társas kapcsolatokat is segíti.
Ebben komoly különbséget látok a társadalom perifériájára és a felsőbb osztályokba születő gyerekek között. A médiahasználat pedig újratermeli ezeket a különbségeket.
Egy jobb módú családból származó fiatal egész másra fogja használni a médiát, mint egy szegényebb, mert utóbbi adott esetben tisztában sincs a lehetőségeivel. Nem tanul majd nyelvet, nem kezd el autodidakta módon zenét tanulni, nem olvas külföldi híreket, hanem csak facebookozik és instagramozik.
Térjünk vissza a többség megszólításáhához: ha tehát a mainstream média el akarja érni ezt a generációt, szólítsa meg haverként?
A Z generáció a horizontális kommunikációs helyzeteket szereti. Nem működik a fentről lefelé beszélek stílus, hanem informális, baráti hangnemben, akár viccelődve, a humort behozva lehet elérni őket. Félreértés, hogy ez a tiszteletlenség jele lenne. A komolyság nagyon is benne van, hiszen akár nagyon fontos dolgokat is meg lehet így beszélni. De ez persze idő, amíg azok, akik másban szocializálódtak, ezt megszokják és át tudnak erre állni. Egyébként ez az átállás is a kereskedelmi médiával kezdődött, mert a klasszikus közmédia és az új csatornák között a váltás a megszólításban már megtörtént. A digitális médiában meg szintet lépett.
Azért minimum furcsának hat könnyedséget behozni abba, hogy Oroszország megtámadta Ukrajnát.
Az elmúlt pár évtizedet is figyelembe véve ennél a háborúnál komolyabb téma aligha van. És mégis, a gyakorlat azt mutatja, hogy a digitális térbe kikerülő anyagokban az influenszerek a saját történeteiken keresztül mondják el, hogy mi történik a hazájukban, ami egyben fogyasztható is lesz, mert nem nagyon elvont, értelmiségi diskurzusban zajlik a téma kitárgyalása és megvitatása. Mindemellett a kapcsolódás is megvan, mert éppen olyan hétköznapi embert látok, mint amilyen én is vagyok. Az ilyen tartalmak alatti kommentek elemzéseiből látszik, hogy a fiatalok realizálják ezt, hogy az influenszer, akit látnak, ugyanolyan dolgokat csinált, ugyanazokat a termékeket vásárolta, ugyanúgy töltötte a szabadidejét, most pedig ott áll egy háborúban, és akár az élete is veszélyben forog. Ezzel megteremtődik a kapcsolódás. Ezért
én inkább lehetőséget látok a hangnemváltásban, és egyáltalán nem gondolom, hogy ez kizárná a komoly témák kitárgyalásának lehetőségét.
Ez valóban tök jó, csak ha én most a Kremlben ülök, és azon gondolkozom, hogyan a legkönnyebb dezinformációval összezavarni sokak világlátását, ugyanúgy a Tiktokhoz meg a Youtube-hoz fogok nyúlni, mint a jószándékú influenszerek. A kérdés innentől kezdve az, hogy a Z generáció, ha már ebbe született bele, felismeri-e, ha egy tartalommal meg akarják vezetni?
A világpolitika minden szereplője használja ezt a fegyvert már most is. Az ukrán és az orosz oldalon is van erre példa, sőt az Egyesült Államokban is megvannak a jelei, hogy bizonyos csatornákon nem a nettó valóságot akarják elénk tárni. A veszély tehát fennáll, sok fiatalt nyilván meg is vezetnek, de jelentős részük tisztában van vele, hogy erre figyelni kell.
Viszont ebből a szempontból fontos, hogy az influenszerek legtöbbször hosszú idő alatt építik fel a követőbázisukat, ami organikusan hozza magával az évek során a bizalmat.
Ezért ha a te példád nézzük, hogy egyszercsak felbukkan egy influenszer, aki álhíreket közvetít, az pár napig talán óriási gondot tud okozni, szerezhet magának nagyon komoly láthatóságot. De ez extremitás, a többség azok közül, aki követ ilyen tartalmakat előállító influenszereket, fel tudja mérni, hogy mi ennek a valós veszélye.
Szigorlati tételsor podcastokkal és videókkal
Ezeket a veszélyeket leszámítva viszont a horizontális kommunikáció elég nagy pozitívumot is hozhat magával: nagyobb kitekintésben simán lehet, hogy demokratizálja a közösségeket.
Azt azért fontos leszögezni, hogy én is buborékban mozgok. Alapvetően intelligens, tájékozott, nyitott emberekkel találkozom az egyetemen. Az én óráim hat-nyolc éve interaktívak. Nem tartok klasszikus, frontális előadásokat, mert rájöttem, hogy egyáltalán nem működnek. Ha kiállok 90 percig beszélni, már az első öt percben elvesztek mindenkit, mert elmerülnek a telefonjukba. Ezért beszélgetünk, vitatkozunk és közösen próbálunk megfejteni jelenségeket. Ezzel párhuzasoman meg persze adagolom az elméletet, szakirodalmat és mindent, ami ehhez egyébként kell, de alapvetően konstruktív partneri viszony van az órákon.
A kései Y és a korai Z generációsoknál kezdtem ezt tapasztalni, hogy az a kicsit poroszos, hatalmi elveken és hierarchián alapuló fentről lefelé beszélés a katedráról ma már nem működik. Én is beleálltam vele a földbe.
A horizontális kommunikáción kívül min kellett még változtatnod?
A projektalapú munka, a vitán alapuló feldolgozás mellett a csináljunk együtt valamit közösen élménye volt fontos. A Z generáció nagyon szeret akár szöveget, videót alkotni, bármit, ami szemmel látható és kézzel tapintható. Ezzel az ő munkájuk sokkal érdekesebb, és én is produktívabbnak látom őket.
De közben arról is írsz, hogy éppen a folyamatos pörgés egyik eredményeképp ma már sokkal nehezebben írnak meg a mostani egyetemisták egy szakdolgozatot. Pedig az, hogy valaki fiatal értelmiségiként írjon 30-40 oldal összefüggő szöveget, szocializálódjon bármiben, nehogy már teljesíthetetlen elvárás legyen.
Az ő világuk nem arról szól, hogy ilyesmire képesek legyenek, de nyilván a képzés alatt rávezetjük őket erre. De mondok más példát. Amikor én szigorlatoztam az egyetemen, csak a tételsorom volt tízes betűmérettel 12 oldalas. Baromi sokat kellett olvasni. Mi már látjuk, hogy ez a mennyiségű írott szöveg és annak befogadása nem lenne működőképes. Ezért a szigorlati tételsort kiegészítettük videóval és podcastokkal.
Hallgassák meg például, hogy mit gondol Kolosi Péter a kereskedelmi média helyzetéről és szerepéről – nem kevesebbet fognak tudni, csak máshonnan szerzik be a tudást.
Az ahhoz vezető csatornák vannak változóban.
Sem a nyomtatott sajtót, sem a tv-t nem kell eltemetni
Írsz egy nem meglepő, de annál mellbevágóbb tényről: a Z generációsok figyelmét három másodperc alatt lehet megfogni, és ha ez sikerül is, három percnél tovább borzasztó nehéz fenntartani. Tegyük fel, hogy megszólítottam a Z generációs hírfogyasztóm, megvan a három másodperc, de hogy valami komplexet adjak át 15 másodperces Tiktok-videóban… Ehhez sok sikert.
Szerintem ezeknek nem is ez a feladatuk. Főleg, mert nagyon fiatalokról beszélünk. A legidősebb Z generációsok is csak a húszas éveik közepén járnak. Mint minden folyamatnak, a hírfogyasztásnak is van egy szocalizációs íve. Ebben azok a Z generációsok, akik elkezdenek nyitottá válni a világra, lehet, hogy ott tartanak, hogy néhánymásodperces videókat néznek a témákról. Ezek nyilván alkalmatlanok komplex dolgok bemutatására, de legyünk őszinték, ennyi idősen mi sem feltételnül ilyen témák iránt érdeklődtünk. Viszont azt is látom, hogy azok az Y generációsok, akik a 2010-es évek elején még agyament Youtube-videókat fogyasztottak Iphone-kirántásról meg Ipad-ledarálásról, ők ma már 30 évesek, és például elkezdtek hosszú podcastokat hallgatni, vagy más, sokkal érettebb tartalmakat fogyasztanak. A Z generációsok között is lesznek, akik sokkal tovább fognak ennél lépni.
Lehet, de az Y generáció még abban szocializálódott, hogy a tv előtt várja, hogy este elkezdődjön a Kacsamesék. A Z-sek viszont már mindent on demand fogyasztanak. Ez nem fog rajtuk nyomot hagyni? Hogy fogják kivárni és végigülni, ha valaki akár egy hosszú videóban vezet elő egy színvonalas elemzést?
Biztosan nem egyik napról a másikra fog történni az átállás, de a médiafogyasztásról én mindig szeretek tágabb kontextusban gondolkozni, és ezt nem csak a kor befolyásolja. Attól is nagyban függ, hogy kinek milyen életfeladatokat kell ellátnia. 13-14 éves korban lehet, hogy napi 6-7 órát lóg a telefonján, hétvégén meg ez felfut 10-12 órára is, de egyetemen ezt már nem lehet megcsinálni. Aztán munkába fognak állni, és ingáznak napi másfél órát, majd családot alapítanak – ezek miatt egyre szűkül a médiafogyasztásra fordítható idő.
Nagyon tipikus fogyasztói gyakorlat, hogy a kevesebb rendelkezésre álló idő alatt viszont tényleg értékes tartalmakat keresünk. Ekkor jöhet az, hogy nem napi 600 Tiktok-videót pörgetek végig, hanem inkább egy nagyobb lélegzetvételű podcastot hallgatok meg.
Vannak erők, amik a gyors médiafogyasztás felé visznek, de az életkor előrehaladtával jönnek a lassító tényezők.
Említetted az amerikai elnökválasztást, ahol tényleg volt egy Z generációs hullám Joe Biden mögött. De aztán azzal a lendülettel ki is faroltak mögüle, mikor elnökként nem tudta azt teljesíteni, amit vártak tőle. Az ilyen gyors gondolkodásbeli váltás is az általános felgyorsultsággal van összefüggésben?
A digitális média legfőbb veszélyét abban látom – és ez összefüggésben van a hitelességével, ellenőrizhetőségével –, hogy egy hír életciklusa nagyon lerövidült. Nagyon gyorsan kerül ki sok olyan típusú hír, ami talán jobb lenne, ha még érne a fejekben. Fogalmunk sincs, hogyan kell értelmezni, valóban megtörtént-e, mégis azonnal megkapjuk. Nem csak a hírekre igaz ez. A gyorsaság és a mennyiség, ahogy minden ömlik ránk azt generálja, hogy mindig új kell, ráadásul minél hamarabb. Ebbe a hibába én is beleesek.
Az elmúlt fél évben például a Netflixen több jó sorozatot láttam, mint a 2000-es években összesen, de mivel nagyon összesűrítve és gyors egymásutánban jöttek, az élmény, amit okoztak, sokkal kevésbé mélyült el. Kisebb eséllyel hozza ez el a katarzis élményét, hiszen ahogy vége az egyiknek, már megyek is a következőre.
A mai médiának éppen ez a hatalmas csapdája. Túl sok tartalom van, még az igazán jóknak is nagyon rövid a kifutási ideje. Simán létrejöhet a FOMO érzés (fear of missing out, a félelem attól, hogy valamiből vagy valamiről kimaradunk/lemaradunk – a szerk.), hogy ha fél órán keresztül nem néztem a telefonomra, akkor úristen, lehet, hogy lemaradtam valamiről. Vagy ha ránézek a kedvenc oldalamra valamennyi idő után, és ki vagyok akadva, hogy basszus, nincs rajta semmi új, aztán rájövök, hogy még csak 15 perce futottam át utoljára.
Látsz olyan trendet, ami alapján a hagyományos médiának – és most már a klasszikus honlapokat is ide sorolom – mégis lehet majd felfutása?
Nemrég a BBC egy vezető munkatársa mondott egy meglepőt. Azt állította, hogy a 21. század egyik legfontosabb médiuma a rádió lesz, mert szerinte a vibráló médiakörnyezetben az emberek megcsömörlenek a mennyiségtől, és ha stabil, megbízható, nyugodt pontot akarnak, akkor azt a rádióban találják meg. Ebben lehet persze hazabeszélés, de állítása szerint a fogyasztói bázisuk követésekor ezt a trendet már látják. A másik a nyomtatott sajtó – én húsz éve hallgatom, hogy a printmédiának vége. Nyilván nincs fantasztikus állapotban, de látszik, hogy nagyon magas áru, magas presztízzsel rendelkező lapoknak igenis lesz helye a piacon.
Mi a helyzet a tv-vel?
A televízió halálát is minimum 20 éve vizionálják. Ezzel kapcsolatban két szakmai diskurzus van: az egyik szerint az internet televíziósodik, a másik szerint a televízió internetesedik. Előbbi szerint lehet, hogy hagyományos értelemben vett tv-csatornák nem lesznek, de a tv-s logika és tartalomgyártási modell kolonizálja a netet. Ennek jele, hogy a 2000-es években megismert Youtube-on ma már profi, tematikus csatornák vannak, reklámmal megszakított műsorok, kereskedelmi partnerek, stb. Ez már gyakorlatilag tv.
A másik diskurzus meg azt mondja, ennek épp az ellenkezője igaz, és az internet adta lehetőségek nyomulnak be a tv-be. Ahogy a kereskedelmi tv-k megjelennek a neten és saját felületeken kínálják a tartalmaikat, olyan fizetési konstrukcióban, ami korábban az online világban jött létre. Ez a történet sem fekete-fehér.
Követendő példa: az Onlyfans
Azért menekülnek a fiatalok a Facebookról, mert már a szüleik is ott vannak, és ezért ciki, vagy mert egyébként sem tartják már fogyaszthatónak?
Több szempont is igaz a Facebookra. Egyrészt igen, a fiatalok nem viselik el a felnőtt tekinteteket, márpedig azon gyakran már nemcsak a szüleik, de a nagyszüleik, sőt akár a dédik is fent vannak. Ehhez még hozzájön, hogy a Facebook nem elég pörgős és színes, valamint az elüzletiesedett tartalomáradat, ami a Facebookon van, nagyon nem a fiatalok sajátja. Ezzel szemben a Tiktokon, ami most egyértelműen a legnépszerűbb, a tartalmak sebessége, időtartama, műfaja nagyon jól igazodik az igényeikhez. Ennek egyik oka, hogy sok esetben a korosztályuk állítja elő nekik a tartalmakat. Közben vannak már annak jelei, hogy
a Tiktok is kezdi elérni a lehetőségei végét.
Itt is megjelenik a középkorosztály, elkezdődött az intézményesülés és érvényesülnek a gazdasági mechanizmusok, amik kicsit tönkreteszik a felületet a fiatalok szempontjából. A háttérben meg már ott vannak a potenciális trónkövetelők, amik akár már régebb óta léteznek: a Clubhouse, a Twitch, de akár a Reddit is ilyen lehet.
Ilyen szempontból egyébként – ha elvonatkoztatunk attól, hogy most még főleg az online pornográfia okán hallunk róla – az Onlyfans lehetne jó minta,
hiszen ott a felhasználó direkt támogatást nyújt a tartalomelőállítónak, nem kellenek fizetett együttműködések és marketing, vagy nem olyan mennyiségben.
Van már ilyen mellek nélkül is: a Patreon nem épp ezt valósítja meg?
De, az is ugyanez a modell. Konkrét online felületként viszont még mindig az Onlyfans az egyik legjobb példa, ahol a felhasználók közvetlenül támogathatják, akit követnek. Egyébként az Onlyfansnél próbálkoztak is azzal, hogy eltávolodjanak a pornótól. Elgondolkoztak rajta, hogy mi lenne, ha mindent letörölnének, és tiszta lappal indulnának, nem kizárólag szexuális tartalommal. Csak aztán számoltak egyet, és meggondolták magukat.
Guld Ádám
Médiakutató, kommunikációs szakember, tanácsadó, a PTE-BTK Kommunikáció- és Médiatudományi Tanszék habilitált egyetemi docense, a Magyar Tudományos Akadémia Bolyai János Kutatási Ösztöndíj ösztöndíjasa. Alapító tagja és titkára a Neumann János Számítógép-tudományi Társaság eHétköznapok Szakosztályának, illetve a médiatudományi oktatással, kutatással és tehetséggondozással foglalkozó Médianegyed Egyesületnek. Az elmúlt években három önálló kötetet publikált, ezek közül a legfrissebb 2022. májusában jelent meg A Z generáció médiahasználata: jelenségek, hatások, kockázatok címmel.
Borítókép és fotók: Sebestyén László / Forbes
