Bernold Schröder gyerekkorában minden héten megnézett a nagymamájával egy szállodaigazgatóról szóló sorozatot, ekkor döntötte el, hogy ő is ezt akarja csinálni egész életében. Nyugat-Németországban tanulta meg a szállodaipar alapjait, majd harminc évet töltött Ázsiában vezető pozíciókban. Ma a német alapítású, de genfi központú Kempinski Hotels S.A. vezérigazgatója, a Kempinski AG igazgatótanácsának elnöke, akinek felügyelete alá összesen nyolcvan ötcsillagos hotel és rezidencia tartozik szerte a világon. Több nyelven beszélő világjáró, aki az év kétszázötven napján úton van, és ha csak teheti, focis példákat hoz.
Korábban a nyomtatott lapban volt egy sorozatunk. A Messziről jött ember mindig egy olyan érdekes külföldi szakembert mutatott be, aki az év nagy részében távol van, de a munkája révén épp Budapesten járt, ezért találkoztunk vele.
Bernold Schröder, a Kempinski AG igazgatótanácsának elnöke ilyen érdekes embernek tűnt, ezért a budapesti szálloda – teljes nevén a Kempinski Hotel Corvinus Budapest – nyolcadik emeletének egyik lakosztályában találkoztunk vele. Miközben a sarokszoba ablakából végignézzük a teret, az épületekről beszélünk.
„Persze, beszélhetünk németül is. Azt hiszem, egész jó a németem” – mondja magáról, amikor találkozunk, és megnyugtatom, hogy nyugodtan beszélhetünk az anyanyelvén. Bár valószínűleg nem most süti el életében először ezt a poént, mégis van a modorában valami természetesen kedves és elegáns, ami miatt tudok a viccen nevetni.
Schröder úr, mint a telefonján mutatja, előző este – szokásához híven – benézett a Szent István Bazilikába is. „Római katolikus vagyok. Az egész szentmisén nem vettem részt, de bárhol járok a világban, öt–tíz percre mindig bemegyek a templomba. Gondolkozni, köszönetet mondani, tökéletesíteni a gondolataimat.”
Fotó: Sebestyén László
Nyugat-Németországban, Düsseldorfban nőtt fel, majd a Fekete-erdő egyik kisvárosában kitanulta a hotelszakmát. Alig húszéves volt, amikor külföldre költözött, és összesen harminc évnél is többet élt ott. Élt Hongkongban, Szingapúrban és Sanghajban is, jelenleg Genfben él.
„Ez egy érdekes kérdés. Akkoriban Németországban két nagyobb tévéadó működött, az ARD és a ZDF – kezdi mesélni, amikor arról kérdezem, hogy választotta a hotelszakmát. – Az egyiken minden héten ment egy adás, a Hotels. Ez egy szappanopera volt egy igazgatóról, aki San Franciscóban egy hotelt vezet. Ezt a műsort én minden héten megnéztem a nagymamámmal.”
Lehetetlen nem arra gondolni, hogy akkor ez olyan volt, mint nálunk a Dallas, amit nem is tudok magamban tartani.
Pontosan! És azt láttam, hogy az igazgatónak jó élete van. Szép kocsi, mindig kedves vendégek a lobbiban, nagyon csinos titkárnő, és egy nagy hotel.
Tizenhat évesen aztán cserediák lett az Egyesült Államokban, Santa Cruzban. A város nagyjából másfél óra autóútra van San Franciscótól, így aztán fogta magát, és elment megnézni élőben is a gyerekkori álomsorozata hotelét. Úgy ment haza, hogy ő innentől egész életében ezt akarja csinálni, mint meséli, most is ugyanazt az érzést éli át, ha erről a történetről mesél.
Szülei már nem voltak ennyire lelkesek, de belátták, hogy a fiút már nem tudják lebeszélni. „Apám erre azt mondta, oké, ha ennyire akarod. De van egy feltételem, egy képzést el kell végezned. Legalább három év, és nem végezheted Düsseldorfban. Egy másik városba kell menned, ahol nem ismerünk senkit. Így kerültem a Fekete-erdőbe. Ennyi a sztori, egész egyszerű!”
Mindenkivel tudnia kell szót érteni, a mosogatótól a milliárdosig
A szállodabiznisz szerinte attól is zseniális, hogy lényegében bárkinek van esélye eljutni bárhová. Régen svájciak, németek, osztrákok uralták, de ma már mindenkinek azonos esélye van, nőknek és férfiaknak, bármelyik nemzetiségből, akár egy kis indiai vagy bangladesi faluból is el lehet jutni a legjobb hotelekbe, ha az ember szorgalmas, és folyamatosan képzi magát. „Engem sok dolog érdekel, és
minden héten elolvasok egy könyvet.
Lényegében mindent: ami nagyon érdekel, az a világ, a gazdaság működése, a geopolitika, a történelem. Egész életemben olvastam, olvastam és olvastam, így próbálom a világot megérteni. Néhány hoteles nem így tesz.” (Németes olvasók kedvéért mondom, itt a vicces Hotelleute szót használja – a szerk.)
Később aztán beiratkozott a Cornell és a Stanford nyári kurzusaira is, de a szakmát szerinte nem itt, hanem mint fogalmaz, az utcán lehet igazán megtanulni. „Kétszázötven napot utazok egy évben. Minden nap találkozom valakivel. Ma önnel, tegnap Bécsben és Pozsonyban, két hete Ázsiában voltam. Ezt vagy szereti az ember, vagy egyáltalán nem. Azt gondolom, az egész üzlet fontos. Mindenkivel tudnia kell szót érteni, a mosogatótól a milliárdosig, akié a hotel.”
Kétféle lehet egy átlagos munkanapja – már ha beszélhetünk ilyenről egyáltalán. Egyrészt ott van az irodai munka, az adminisztráció a cégközpontban és természetesen a külföldi utak, amikor meglátogat egy hotelt.
„A focicsapatom Genfben van, az edzőnek is ott kell lennie. Az irodai munka manapság meetingekről szól. Azt gondolom, hogy ez nagyon sok diszciplínát igényel. De nem tudok mindig, minden meetingen örökkévalókig beszélni. A legfontosabb, hogy a csapatot a helyes úton végigvigyem. De a csapat hozza a döntéseket. Az edző nem játszik, ezért meg kell tanítani, hogyan kell gólt lőni. Sokszor sokakat összegyűjtök a meetingekre. Ülök az asztalnál, elmagyarázom a problémát, hogy ez gond számunkra, amivel meg kell küzdenünk, de utána hagyom a csapatot dolgozni, és gyakran ki is jövök a teremből.”
Azt vallja, hogy mindez az időről szól, ezért meg kell tanítani a kollégáit arra, hogy merjenek döntéseket hozni. „Hihetetlen sok ember van a cégnél, aki fél döntést hozni. Ha egy kis üzletem lenne, pékség vagy cipőbolt, minden nap döntést kellene hoznom. Ezért le kell egyszerűsíteni a folyamatokat. Vagyis, megpróbálom a felelősséget a csapattal megosztani.”
Míg mások este hatékonyak, ő az irodai hétköznapokon reggel tud a legjobban dolgozni.
A saját életem nagyon egyszerű alapszabályok mentén alakul. Korán kelek, négy harminckor, és este tízkor megyek aludni. Ez az alapszabályom. És sokat sportolok.
Amikor utazik, természetesen más a helyzet, a napirendet sokszor a repülők menetrendje is befolyásolja. „Vegyük a szállodaipart. Ez itt a Duna. A folyó közepén állni, az veszélyes. Tehát vagy a folyó egyik oldalán állok, vagy a másikon. Az egyiken az olyan csoportok állnak, mint a Marriott vagy a Hilton, hét-nyolcezer hotellel. A másik oldalon a kis cégek, mint a Kempinski, nyolcvan hotellel. Utóbbiakban egészen szoros a kapcsolat a tulajdonosokkal. Ez a hotel egy tengerentúli családhoz tartozik, és én sokat találkozom velük. Ha egy hotelt meglátogatok, mindig találkozom menedzserrel, és a többi alkalmazottal. A harmadik csoport a partner, legyen az bank, utazási iroda, légitársaság, vagy online utazási ügynökség. Ezzel a csoporttal nem lehet online videókonferencián tartani a kapcsolatot. Ott kell lennie az embernek, a focistadionban kell lennie a nézőnek, így mondnám. Ez is sok utazást jelent.”
Fotó: Sebestyén László / Forbes
Mint mondja, sose kell rögtönözni, az utakat alaposan eltervezik. A cégcsoport mind a nyolcvan egységét szeretné évente legalább egyszer meglátogatni, a fontosabbakat kétszer is. A háza Svájcban, a cégközpontnak is helyet adó Genfben van, ott él a családjával, de – a sok utazás ellenére – nincs egy bármikor bevetésre kész, összekészített bőröndje.
Ha megkérdezik, mi számomra a legnagyobb boldogság, azt mondom, egy kupac újság és egy csésze kávé, szombat reggel. És olvasni. Vagy egy könyvtárban ülni. A könyveket annyira érdekesnek találom.
Amikor külföldön jár, szinte mindig elmegy a templomba, egy könyvtárba vagy egy múzeumba, hogy gondolkozzon, egyedül maradjon a gondolataival. Fontosnak tartja a digitális detoxot is, ezért néha kikapcsolja a telefonját. „Vannak dolgok, amelyeken fontos, hogy az ember gondolkozzon. Mint a templom, a művészet, amelyek hagynak elmélyülni. Azt gondolom, ehhez még csak művészetkedvelőnek sem kell feltétlenül lenni. De ha múzeumba megy az ember, az segít ebben az elmélyült gondolkozásban, elmélkedésben. Emiatt járok nagyon szívesen könyvtárba is, gyakorlatilag az egész világon. Látom az alkalmazottaimat, akik megrettennek, ha egy ideig nem látták a LinkedIn-, a Facebook- és a többi hasonló oldalukat. Én nem vagyok fent a social media oldalakon, egyáltalán nem. Túl sok rövid információ éri az embert, aztán jön a következő, a következő. Miért?”
Minden nap luxussal találkozunk, de alkalmazottak vagyunk
Bár a szép autókat említette, ami gyerekkorából megmaradt a filmsorozatból, ennek ellenére az autóra nem státuszszimbólumkként tekint, nem gyűjt például ritka kocsikat. „Egy dolgot fontos megérteni. Minden nap luxussal találkozunk. De ez nem a sajátunk, mi csak alkalmazottak vagyunk. Ha valaki a lakosztályban lakik, ami két- vagy háromezer euróba kerül, ez azért van, mert megteheti. De ha én egy lakosztályban lakom, azért van, mert ez a munkám. Sok Hotelleute ezt összekeveri. Az évek múlásával úgy kezelik, mintha a saját szállodájuk lenne.”
Bár a szállodaiparban dolgozik, nem mindig luxushotelekben száll meg. Azt meséli, hogy amikor Tibetbe utazott a családjával, sátorban aludtak, máskor Airbnb-lakásokat választ. Nemrégiben egy olyan feltörekvő hotellánc szobáját választotta, akiknél talán nyolc négyzetméter egy szoba. „A repülőcsatlakozásom miatt Isztambulban szálltam meg. Van ott egy egész remek hotelünk, a Ciragan Palace Kempinski. Tudja, hol szálltam meg? Egy Yotelben. Miért ott? Mert látni akartam. Jól meg van csinálva, és jó a szolgáltatás is. Mindent komolyan veszünk, ha tovább tudjuk képezni magunkat. Nem élhetünk a nyolcvanas években.”
Szemléletét nagyon erősen meghatározza az, hogy nyitott szemmel jár. A többi hotelláncra harcostársként tekint, de az éttermektől, légitársaságoktól is sokat tanul. „Arra kell gondolni, hogy jók vagyunk, de mindig lehetünk jobbak. A Bayern tízszer nyert zsinórban bajnokságot, de Münchenben mindig az megy hogy, hogy ha 4:1-re nyernek, jön Uli Hoeneß, hogy miért nem 6:1-re nyertünk?”
Sok trükköt máshol les el, és amikor arra kérem, hogy konkrét példát mondjon, egyből rávágja:
Villanykapcsoló! Egyes hotelekben annyira bonyolult, hogy azt sem tudja az ember, hogy működik. Ha bemegy egy jó hotelbe, ott a villanykapcsoló egyszerű. Ezt próbálom elmagyarázni… Néha azzal jönnek, hogy legyen bonyolultabb.
Bár ma már egy luxushoteleket üzemeltető csoportot vezet, a pályáját egy egyszerű szállodában kezdte, és nem felejtette el, hogy ezek a hoteleknek is megvan a helye. „A hotelszakmában sok arrogancia van. Amikor tanulóként az ötcsillagos hotelbe mentem, ott azt mondták, a Holiday Inn az egy nagy semmi. Ezt nem fogom elfelejteni. Sokszor küldök egy fotót, ha láttam valami klassz dolgot. A szállodaiparnak tanulnia kell más iparágaktól is.”
Erre már csak azért is szükség van, mert az utazási szokások is alaposan megváltoztak. Németországban még ugyan él a tradíció, sokan utazási irodákon keresztül foglalnak utat, máshol azonban jóval erősebb a digitalizáció. „Ha Németországba megyek, az idős emberek nem tudják a mobiltelefont kezelni. Még faxokat használnak, például a szüleim is. Ázsiában a nyolcvan-kilencven évesek mind tudják a mobilt használni. Ha ma egy hotelszobát lefoglalnak, azt mobiltelefonnal foglalják.”
Fotó: Sebestyén László / Forbes
A Németországban alapított, ma már bahreini és thai tulajdonban álló Kempinski Hotels idén százhuszonöt éves. Ismét egy, a labdarúgás világából hozott példán keresztül bizonyítja, hogy a tradíció sokat jelent, de nem mindent.
„Azt gondolom, hogy ezt nem szabad túlértékelni. Ez egy nagyon jó történet, de sok jó vállalat van a világon. De nem mondhatjuk, hogy csak a Kempinski létezik, mert a többiek is jók. A foci jó példa.
Sok tradicionális klub létezik. A Dortmund szuper, a Bayern szuper, a Lipcse is szuper. De aztán ott van a Hamburg, a Schalke, a Bréma. Hol vannak? A másodosztályban. A Kaiserslautern a harmadikban. Miért? Mert mindig arról beszéltek, hogy mi, mi, mi.
Berlinben van már egy második klub, az Union, ami jobban áll a tabellán, mint a Hertha. Vagy vegyük a Hoffenheimet, az SAP-alapító szülőfaluját. Azt gondolom, mindenek előtt tisztelettel kell lenni a másik iránt.”
Létezik-e a fenntartható luxus?
A luxushotelek és a fenntarthatóság két különböző történet – gondolhatnánk, és ebben van is valami. A vendégek igénylik a lazacot, a garnélát, a luxustermékeket. Ennek ellenére a láncok is érzik, hogy lépniük kell. „A luxus nagyon sokat változott. Vannak vendégek, akik a nyolcvanas évekbeli luxust igénylik, és öt törülközőjük kell, hogy legyen. De vannak vendégeink, akik egészen kritikusak, például szóvá teszik, miért van a szívószál műanyagból.”
Bár még alaposan van tennivalójuk, így például a palackos vizekkel, de a cél, hogy idővel teljesen kiszorítsák a műanyagot a hotelekből. Aki kéri, annak nem naponta, csak kétnaponta cserélnek ágyneműt, egy másik programjuk keretében az el nem használt szappanokat gyűjtik be és hasznosítják újra. Az új épületeket az energiahatékonyság jegyében tervezik meg, de például zöldáramra egyelőre csak kevés helyen tudtak áttérni.
„Azt gondolom, a legnagyobb probléma a szállodaiparban ilyen szempontból még mindig az étkezés. Tudja, ha egy nagy fogadást tartanak, ahhoz nagy büfé is jár. Ez az, ahol én még azt mondom, nehéz a helyzet, és nem sok megoldás van. Mert ha volt egy fogadás, azt az ételt nem lehet többé felhasználni. Próbálunk megoldásokat találni, hogy a vendégeink váltsanak a rendezvényeket kísérő hagyományos gálabüfékről. Van egy kereskedőcégünk, és próbálunk arra figyelni, hogy a megfelelő ellátási lánccal dolgozzunk, amikor vásárlunk. Az ember nem tud mindent ellenőrizni. De ki tudja választani az országokat, ahol vásárol, ki állította elő az árut.”
A turizmust fenyegető három legnagyobb kihívásként az eseményrizikót, a digitalizációt és a munkaerőt említi, ebben a sorrendben. „A legnagyobb probléma, egészen világos, az event risk. Történik valami. Lehet egy cunami Thaiföldön, háború, terror, és ha ezek bekövetkeznek, azonnal éreztetik a hatásukat. De. A turizmus nagyon gyorsan vissza is kapaszkodik. Erre elő kell készülni. Az emberek nagyon gyorsan felejtenek.”
A digitalizáció azért jelent kihívást, mert korábban a szobákat klasszikus marketinggel el lehetett adni, ma már szinte másik iparág az, ami képes ezt megtenni, ezért aztán sok jól képzett szakemberrel kell körülvenniük magukat, ha versenyben akarnak maradni.
Minden, ami analóg és sikeres volt, ma már nem működik.
Végül az emberek lelkesítését és a szállodaiparba való csábítását említi. „A luxushotelek nem működnek jó emberek nélkül. Ebben a szegmensben biztosan nem. Mi hihetetlen sokat fektetünk a humán tőkébe. Szándékosan nem erőforrást mondok, ez humán tőke. És ezt soha sem költségként fogom fel, a tréning szerintem egy befektetés, az emberekbe. És persze vannak a rövidebb távú problémák, mint most az infláció sok országban, ami sok ország számára most kihívás, de minden helyre fog állni. A hoteliparnak megfelelőek a fedezetei. Ha ez a szoba most kétszáz euró, felemelhetem kétszázhúszra, minden nap állíthatom az árakat. De ha egy bérleti díjam van három évre, nem emelhetem mindig.”
Bernold Schröder szerint az iparág kilátásai alapvetően nagyon jók. Az utazás és turizmus a legtöbb országban ötven százalékkal gyorsabban nő, mint az adott ország GDP-je. Csak Kínában 140 millió turista van – úgy, hogy az embereknek mindössze tíz százaléka rendelkezik útlevéllel. Erős az indai piac is, ahol sok nagy rendezvény, esküvőket tartanak. A hagyományos piacok szintén erősek, így például a német is, de teljesen más a termék.
„A turizmus sokat változik. Korábban a légitársaságok első osztályán vagy a business classon utaztak a vendégeink. Ma ez teljesen más. Azt mondják, egyszer az életben szeretnék a párizsi Ritzben lakni, mert Diana is ott lakott, vagy spórol a berlini Hotel Adlon Kempinskire. És ez egy élmény. Olcsón repülnek, de egy drága hotelben alszanak. Aztán ott vannak a fiatal vállalkozók a Szilícium-völgyben. Az első osztályon repül, de tök boldog a Holiday Expressben vagy az Ibis Hotelben, egy ágy kell nekik, gyors net és edzőterem, és nem több. A fiatalok miatt vagyok derűlátó a jövőt illetően.”
Fotó: Sebestyén László / Forbes
Végül beszélgetünk kicsit a lapunkról is, amit szívesen olvas például akkor, ha új helyre utazik, és meg akarja tudni, kik az ország legtehetősebb emberei.
„A listák jók, nagyon transzparensek. Ha egy új országba utazom, értenem kell, hogy mit csinálnak a tulajdonosok, ez meg az a család. Nagyjából értem, ki kicsoda, mi a státuszuk.”
Feltételezem, sok vendégük szerepel a listáinkon. „Gondolom, igen. Ennyire jól azért nem ismerem a vendégeinket, de tény, hogy a lakosztályokat a tényleg nagyon gazdag emberek veszik ki. A standard szobák az üzleti utazóké, cégeké, mint a Deutsche Bank, Credit Suisse, aki azt mondja, oké, kiveszek egy szobát minden napra, de aztán átmennek egy másik hotelhez, mert ott tíz euróval kevesebb, mint itt. Ez egy nagyon nehéz piac.”
És ha azt gondolnánk, hogy nemzetközi vezér mindig a legjobb lakosztályt kapja, tévedünk. Amikor arról kérdezem, hogy Budapesten van kedvenc szobája, így válaszol: „Mindig másutt. Amit a hotel ad nekem. Ha egy régebbi hotelünkbe megyek, megkérdezem, melyik a legrosszabb szobánk. Mert ki akarom próbálni. Itt Budapesten minden szép, fel van újítva. De mindent muszáj látni, minden oldalról.”
