„Konteósok mindig lesznek, de hogy egy társadalomnak a vezérfonala legyen a konteó, az kicsit túl hasznosnak tűnik” – mondja Bánki György pszichiáter, A legnagyszerűbb könyv a nárcizmusról című sikerkönyv szerzője. Magyar Péter szerinte afféle ihletett pillanatban színre lépő katalizátor, aki kicsit meglazítja a földet az optimizmusunk sírján, hogy ne csak koszorúzni járjunk oda. Interjú NER-ről, individualizmusról, agresszív, autoriter rendszerről és a csávóról, aki a tömegközlekedésen is fellép ügyekben.
Forbes.hu: Sokszor megszólalsz közéleti ügyekben. Nincsenek félelmeid?
Bánki György: Vannak, persze. Aki megszólal, bántódás érheti. Ez amúgy megszokott tömegjelenség. Tömegben a tömeg sodródó részecskéivé válhatunk, a közösségi oldalakon sokszor hordák harcolnak hordákkal. Az a nem megszokott, és az árt különösen egy társadalom öngyógyítási képességének, ha ezt a bántást a hatalom maga intézi vagy gerjeszti.
Egy csomó ember amúgy okosabb nálam, csak én hajlandó vagyok, merek és talán tudok beszélni.
Ez olyan kombináció, ami nem feltétlenül a tudásbőség szelével fújja a vitorlát, hanem azzal, hogy oké, akkor ezt meg ezt valakinek el kell mondania. És ha egyszer beszéltél, nyilván újra megtalálnak, hiszen sok félelem, egzisztenciális aggodalom és a támadásoktól való jogos szorongás van az emberekben, ami miatt inkább hallgatnak.
„Nem könnyű újat mondani pszichológiai témában, hiszen az emberi lélekről megírtak már szinte mindent.” // Fotó: Belicza László Gábor
Most, hogy már Szuverenitásvédelmi Hivatal is van, azon is gondolkodni kell, hogy ha beszélsz, utánanéznek a kis életednek. Hogy úgymond, ki finanszírozza a gondolataidat.
A tiédnek utánanéztek már vajon?
Hát tudom én azt? (Nevet.) Büszke vagyok rá, hogy ebben a közegben feketelistás vagyok, a kormánypárt uralma alatt álló helyeken nem beszélhetek lélektani témákról sem. Volt, hogy hat nappal a műsor előtt kaptam egy levelet, hogy váratlan koncepcióváltás történt. Már szoktam szólni, ha felkérnek, hogy aludjanak rá, mert kellemetlen lesz utólag visszakozni. Muszáj hozzátennem, hogy ez lepketoppantás az igazi problémákhoz képest, és inkább szexi, mert annyira leleplező a hatalomra nézve, ahogyan az abszurd tömegével rátehénkedik az életünk minden szegmensére.
Sztárpszichiáterként inkább a szerepléseidből vagy azért még mindig a terápiákból élsz?
A bázis továbbra is a terápiás életem, a megnyugtató, megszokott, komfortos kisipari barkácsélet. (Nevet.)
Már csak a Terápia című sorozatból ítélve sem lehet azért az egy egészségbarát foglalkozás.
Hát, ahogy abban a filmben a főszereplő dolgozott, amennyire bevonódott és összezavarodott, az néha különösen veszélyesnek tűnt. De nagyon sok múlik azon, hogyan kezeled a másik ember közelségét. Én is hajlamos vagyok heti sok órát dolgozni, ami nagyon intenzív jelenlétet, figyelmet, érzelmi munkát követel. Ezért kapok az alkalmakon, amikor felkérnek valami teljesen másra, például filmezésre, írásra, megnyitóra, zenélésre. Mert ezzel kitágítom a tevékenységeimet, és olyan részeimet is megélhetem, amit a terápiás munkában nem. De egyébként jól tudok felhasználni pici időket. Ha mondjuk egy jót beszélgetek, akár egy óra alatt helyrebillenek.
„Ja, hogy ez van igazából!”
A Facebookon szórakoztató szösszeneteket írsz közéleti dolgokról, szinte orwelli stílusban. A legnagyszerűbb könyv a nárcizmusról című kötetednek is hatalmas sikere volt. Szépirodalmi ambíciód nincsen?
Volt is, van is, de talán abban nem is lettem volna olyan jó, mint a mély, tömör, szellemes pszichoesszé műfajában. Új pszichológiai kötetet írni egyelőre nincs időm, keresem rá a teret. Bár, ha bemegy az ember egy könyvesboltba, és nézegeti a könyveket, rájön, hogy elég kétszáz oldal nagy betűkkel, és akkor nem kell belehalni és el is lehet olvasni. (Nevet.) Nem is csinálnám még egyszer, hogy ekkorát merítek. Egyébként is: nem könnyű újat mondani pszichológiai témában, hiszen
az emberi lélekről már megírtak szinte mindent.
De nem is az a lényeg, hogy újat mondj, hanem az, hogy másképp.
A NER az átlagembernek is nyomasztó, hát még annak, aki ennyit foglalkozik a hatalom bántalmazó természetével. Hogyan tudsz még optimista lenni?
Engem a NER-rel kapcsolatban semmi nem lepett meg, talán csak az ellenállás ilyen mértékű hiánya. A NER egy szűk kör korábbi, már megismert működésének a kiterjesztése egy egész országra. Az derült ki, az volt az újdonság, hogy a felszínen úszkáló, érettebbnek tetsző társadalmi működések alatt az ország kidolgozatlanabb, és ezért a csalódottság és a bizonytalanság vissza tudott szippantani minket a központosított gondoskodás és rendrakás illuzórikus világába. Ahol végül bezár az Eötvös Károly Intézet, mert nem tudják összeszedni az évi harmincmilliót, ám virágzik az Alapjogokért Központ, ahol csak a fizetésekre adnak egymilliárd kétszázmilliót. Ha meg szerzel valahonnan egy kis pénzt, rád mászik az úgynevezett Szuverenitásvédelmi Hivatal, hogy „hahóka, nem kellett volna neked már megszűnnöd?”
De azért, és bujkál némi remény abban, amit most mondok, olyan ez, tudod, mint a mém, aminek az a fülszövege, hogy ha egyszer észreveszed a képen azt a valamit, többé nem tudod nem látni.
A NER éppen ilyen, sokáig csak a mosolygós emberek tűnnek fel, a gondoskodás és a rend, a krumpli és a nyugdíjemelés, a védelem és az érted folytatott harc. Aztán egyszer csak észreveszed a lényeget, és felkiáltasz, hogy „ja, hogy ez van igazából!”
És onnantól nem tudsz mást látni. Sokunknak sajnos sosem volt részünk abban a kiváltságban, hogy valaha is másnak tűnjön ez, mint ami valójában. Egyébként szerintem gyógyító dolog, hogyha az ember próbál a valósággal kapcsolatban maradni. Sokkal feszültebbnek és sérülékenyebbnek látom azokat, akik azt próbálják elhitetni magukkal, hogy ez alapvetően jó.
Toxikus pozitívizmus?
Vagy toxikus pozitivizmus, vagy érdek, vagy konformizmus és léhaság, vagy olyan erős önigazolás, kognitív disszonancia, hogy állandóan csapkodni kell magad körül, mert nem bírod elviselni, hogy mások nem úgy gondolkodnak, mint te. De tulajdonképpen azért csapkodsz, mert önmagad egy megtagadott részével állsz háborúban, amelyik tudja, hogy mekkora a baj.
„A „pávatánc” valójában ugyanúgy belpolitikai taktika, mint külpolitikai. Azt jelenti, arra irányítom a sérelmi fókuszt, amerre nekem hasznosabb.” // Fotó: Belicza László Gábor
Próbálunk megkapaszkodni valamiben
A Magyar Péter okozta eufóriáról mit gondolsz?
Nekem ő elsősorban nem egy személy, hanem afféle ihletett pillanatban színre lépő katalizátor, aki kicsit meglazítja a földet az optimizmusunk sírján, hogy ne csak koszorúzni járjunk oda. Próbálunk megkapaszkodni valamiben. Mert tényleg agyrém, hogy napi szinten történnek olyan dolgok, amiket már el sem hiszel, nem érted a miértjüket, annyira emberellenesek, rombolóak, arrogánsak. Konkrétan kárt okoznak a nemzetnek, a közellátásnak, a kultúrának, vétlen csoportoknak.
Két nappal a tanévkezdés előtt utcára tesznek több száz speciális nevelési igényű gyereket. Egy olyan állami hivatal teszi, ami papíron nagyobb adósságot görget, mint amit az általa adósság miatt bezárt iskolák. Felmentik egy gimnázium huszonöt éve építkező igazgatóját, mert egy picit ellenállt a rendőrminiszter egyik utasításának. Minapi hír például, hogy a migránsok lakhatási támogatását megvonják, mert „nem dolgoznak”. A valóságban az ukrán apukák gyakran munkásszállón élnek, az ukrán anyukák meg nem tudnak dolgozni a kisgyerekek mellett.
Persze, ez politikailag biztos hasznos, amikor a migráció témáját kell rotyogtatni a sparherten, de közben annyira abszurd, embertelen, és annyira távol van az igazságtól, hogy el sem tudjuk képzelni, mi lehet ebben jó. De persze igazából tudjuk, hogy mi.
Vagy mi a jó abban, hogy Magyarország irtózatos pénzektől esik el, amiket tulajdonképpen használhatnánk? Miért jó az az elitnek, úgy értem, hosszú távon, hogy Erasmus-forrásoktól és mindenféle fejlesztésektől megfoszt minket, és közben eladósodunk Kínának? Igaz, sokan nem is tudnak róla, hogy ez történik, de nem értem, mit gondol az, aki győztesen akarja tartani magát. Neki ez jó lesz? Vagy arra gondol, hogy majd meghal, és a Napkirállyal szólva utána az özönvíz?
Magyarországból nem tíz vagy tizenöt év van még hátra, hogy feléljük, amink van, hanem remélhetőleg sok-sok évszázad. Nincs hosszú távú gondolkodás, csak a hatalom őrzése meg kliensetetés, és emiatt összességében már most szörnyű helyzetbe kerültünk.
Traumatizált országban élünk, ahol nem tudnak a jó közpolitikai dolgok tartósan megélni, egy közösen elfogadott irányt megtartani. Mindig az van, hogy most nekem, most én, most erre, és ez nem vezet sehova.
Az individualizmus erősödése azért nem feltétlenül magyar jelenség.
A felszínen ez éppen nem individualizmus, azzal szembenállónak mutatja magát, így próbál tömegeket belecsábítani a sztoriba, és egybekovácsolni őket sorozatos és komplex utálatok segítségével. Közben nagyon is az, saját zsebre és hatalomra játszik. Kérdés, hogy mi marad a végén, mi fölött lehet majd még uralkodni. Részben az is fűti az itthoni dolgokat, hogy egy világtrend részesei vagyunk, az autoriter rendszerek éppen nem vesztésre állnak.
Az emberi csoportokban és társadalmakban mindig benne van az a lehetőség, hogy visszatérjenek archaikusabb formákhoz.
A nagy csoportok lélektana alapvetően hajlamosít erre minket. De közben a magyar világ még specifikusabb: ütközőzóna vagyunk. Ami fogékonnyá tesz minket, hogy adaptálódjunk és beletörődjünk helyzetekbe. Másrészt a tehetetlenségbe szőve, a sebeink miatt van egy kis szabadságharcos öntudatunk, amit egy-egy ügyes politikus arra irányít, amerre szeretne.
Ott bujkál bennünk a lázadás, amit lehet akár a nyugat, akár kelet felé fordítani.
De ez a lázadás sajnos legtöbbször nem arról szól, hogy csináljunk valamit együtt, lázadjunk fel tényleg, oldjunk meg végre valamit. Hanem elaprózódik, megoszt minket, mert ebben sem értünk egyet, mivel történelmileg hol ide, hol oda kellett alkalmazkodnunk. A „pávatánc” valójában ugyanúgy belpolitikai taktika, mint külpolitikai. Azt jelenti, arra irányítom a sérelmi fókuszt, amerre nekem hasznosabb.
Az ellenséggyártás sem ma kezdődött.
Mindenhol felbukkan, egészséges közösségben is van, de ott lehet rá reflektálni. Ott meg lehet beszélni, hogy mi most egy ideig bűnbakot kerestünk, nem a valódi problémáinkon gondolkodunk, és ez vakvágány. Egy nem jól működő csoportban viszont végtelenségig lehet gerjeszteni, ha ez kielégítő a hatalomnak, és találkozik a tömeg igényével, hogy levezesse a nyugtalanságát.
Az orosz emberek jelentős része tényleg helyesnek gondolja Ukrajna megszállását. Nem abban van különbség, hogy máshol van vagy nincs ellenséggyártás, mert mindig van, hanem abban, hogyan kezeljük azt, mennyire érett egy közösség arra, hogy beszéljen róla.
„Nem csoda, hogy nem rohantak eddig sokan kormányt váltani.” // Fotó: Belicza László Gábor
Konteósok mindig lesznek, de hogy egy társadalomnak a vezérfonala legyen a konteó, az kicsit túl hasznosnak tűnik.
Ha most nyerne egy másik politikai erő, semmit nem tudna csinálni az egyetemekkel, mert az államnak alig van köze hozzájuk. Ha jönne új kormány, kapna lepusztult vasutat, egészségügyet és oktatást, és valamennyi pénzből próbálná pofozgatni, de kudarcot vallana vele. Aztán lehetne rájuk mutogatni, hogy ja, hát ezért kár volt. Nem csoda, hogy nem is rohantak eddig sokan kormányt váltani.
Jön a megfigyelő állam
Egyre többen azt gondolják megoldásnak, hogy a kis buborékukba vonulnak vissza, elköltöznek vidékre. Oké ez így?
Inkább azt mondanám, hogy érthető. Egyébként ez is nagyon bejáratott, a Kádár-rendszer is így zajlott. A nap sütött, sör és bor valamilyen minőségben volt, és azt a jó kis kevertet azért nem tudták elrontani, ettek-ittak, elvoltak az emberek. Csak az a kérdés, mi az ára, ha ilyen nagyon nagy tömegben visszavonulunk.
Az igazság az, hogy egy agresszív, autoriter rendszer végül utolér a pici életünkben is. Nem torpan meg a lakásajtóban.
Nincs olyan, hogy egy ápoló, tanár, vájár vagy BKK-alkalmazott ne érezze a rendszer anomáliáit az otthonában a nap végén. Mert előbb-utóbb mindent meg fognak neki szabni, azt is megmondják, hogy ő jó vagy rossz. Jön a megfigyelő állam, és ha ezt így hagyjuk, hosszú távon el lehet jutni odáig, ahol Kína tart. Mondjuk pontozásos rendszerben jutunk majd szolgáltatásokhoz. Minderről bizonyos Antal és csapata fog dönteni. Köszönöm szépen, én biztosan nem kérem, hogy megítélje, milyen állampolgár vagyok! Ellenben egészen pontosan meg tudom ítélni, milyen állampolgár ő.
A pszichológusoknak, pszichiátereknek mindenesetre jól jöhet, hogy lassan mindenki terápiára jár, nem?
Valójában sokan nem tudnak eljutni, mert az állami ellátás iszonyú szűk, a magán szinte betelt, de legalábbis drága. Ahhoz képest, amekkora igény lett, a valós kapacitás kicsi. Ugyan rengeteg friss diplomás pszichológus jön ki az egyetemekről, ám a klinikai képzésben óriási nehézségekkel küzdenek. Akkreditált képzőhelyek híján ahhoz, hogy egy leendő szakember tényleg eljusson oda, hogy embereket gyógyítson, nem is szimpla akadályfutást kell bemutatnia, hanem fel kell zárkóznia a hegyi zergékhez. Tudom, ez hülye kép, de tényleg rengeteg a nehezítés. Egy fiatal felnőttnek étkezésre, lakhatásra kell költenie, esetleg házasodni, gyereket nevelni, eközben a világ pénzét el kéne költenie képzésekre, és akkor sincs garancia, hogy lesz állása.
Sok olyan alrendszere van az életünknek, ami a dolgok megnehezítéséről szól.
A világ számos szegletében, ha valaki szeretne csinálni valamit, abban támogatják. Itt nem, és ez mindig így volt. Visszaolvastam egy régi írásomat húsz évvel ezelőttről, ugyanez a gátfutás jellegű nehézség volt a témája.
Van valami ötleted, hogyan lehet ezen a negatív hangulaton változtatni?
Tök jó adottságaink vannak, és egyáltalán nem tenne rosszat az országnak, ha valóságos dolgokról beszélgethetnénk. Ennek nyilván sok akadálya van, nem naiv vagyok, csak mondom, hogy amikor nagyon sok ember megszólal és összeadódnak az igényeik, annak ereje van. Nehéz megtalálni, hogy mikor jön el a nagy pillanat, de ez a katalizálás lényege.
Sokan kell, hogy egyszerre elmeséljék élményeiket, hogy például milyen tanárnak lenni, mert az ilyen sztoriknak van helye a közösben.
És ugyanúgy érthető kell, hogy legyen egy holokauszttörténet, mint egy Trianon-történet vagy egy AVH-s üldöztetés. Én nagyon pártolom a beszédet és a sok közös beszédet. De azt nem, amit a valóság elfedésére használnak.
Tudod, van a csávó, aki a tömegközlekedésen is fellép ügyekben – na, ez sajnos néha én vagyok. Egyszer láttam egy utast, aki gorombán méltatlankodott, amikor idősek szálltak fel és a fiatalok ülve maradtak, olvastak tovább. Igaza volt, de nagyon kellemetlenül hangzott, és mindenki feszülten hallgatta. Egy idő után elfáradtam, odafordultam hozzá, hogy „figyeljen ide, van igazság abban, amit mond, de ahogy mondja, azt nagyon rossz hallgatni”. Többen bólogatni kezdtek. Bárki mondhatta volna, de senki sem mondta. És mi történt? Emberünk nem agyonütött, hanem leszállt velem, és beszélgettünk tovább. Ha összefutunk, azóta is köszönünk.
„Amikor nagyon sok ember megszólal és összeadódnak az igényeik, annak ereje van.” // Fotó: Belicza László Gábor
Igazságosztó jaguárszellem
„A pszichiátriára rátalálni olyan volt, mint mikor a régóta reménytelenül forgatott ásó a kincsesládán koppan” – írja magáról rendelése bemutatkozó oldalán Bánki György pszichiáter, pszichoterapeuta. Orvosi egyetemre járt, amit később fatális tévedésnek mondott, mert hamar ráébredt, hogy a lélektan sokkal jobban érdekli, mint a röntgenfelvételek és a hallójáratok. Dolgozott akut osztályon, rehabilitációs részlegen, majd pszichoterápiás ambulancián, ma már magánrendelése van.
A kilencvenes években részt vett a Törökfürdő című kulturális-irodalmi folyóirat szerkesztésében. Írt novellákat, lélektani témájú esszéket, szerepelt tévés műsorokban, sokszor hívják kulturális intézmények pódiumbeszélgetésekre vagy előadni. A legnagyszerűbb könyv a nárcizmusról című kötete szinte biblia lett a témában, megkapta érte a Magyar Pszichiátriai Társaság az év legjobb monográfiája szerzőjének ítélt Nyírő Gyula díját, és ma is gyakran előad a nárcizmus pszichológiájáról.
Párjával, Dobray Sarolta íróval közös, Ha szeretsz, miért nem szeretsz? című beszélgetős műsoruknak a bántalmazás a témája, többek között Dobray Sarolta Üvegfal című könyvét érintve.
Az utóbbi években már-már közszereplővé avanzsált a társadalmi-közéleti viszonyokról szóló ironikus megnyilvánulásaival. Mostanában forgatják Fliegauf Bence igazságosztó jaguárszellemről szóló filmjét, amiben pszichiáter-szakértőt alakít, és egy jelenetben például összekap a Gulyás Marcival, a filmbeli riporterrel és egy rendőrnővel, akit Balla Eszter játszik.
