A Ustream és a Bridge Budapest társalapítójának, Fehér Gyulának a gondolatai a közélet és a választások kapcsán. Vélemény.
Az eredeti szöveget a szerző a Facebook oldalán tette közzé, engedélyével utánközöljük.
A héten szinte bárkivel beszélek, előjön a vasárnapi választás témája. Nem szoktam írogatni közéleti témában Facebookon, meg nagyon máshol se (nyilván itt jön, hogy de), azonban most van pár gondolatom, ami kikívánkozik belőlem a témával kapcsolatban.
Először is egy rövid kitérő. A legutóbbi amerikai elnökválasztás előtt és után is volt alkalmam pár hetet az USA-ban tölteni és visszatérő élmény volt, hogy kinti ismerőseim (jól fizetett városlakók) nekem, európainak mentegetőztek Trump megválasztása miatt. Úgy tűnt, senki nem ismer senkit, aki rá szavazott volna. A rém egyszerű magyarázat mellett (“redneckek”, “oroszok”, stb) akadtak, akik árnyaltabban látták és empatizáltak az ottani középosztály egyre nehezebb helyzetbe kerülő tömegeivel.
Amikor apránként omlik össze az életed és a gondjaid látszólag nem jelentenek prioritást a belterjes elit számára, akkor egy radikálisan más irány ígérete nem is tűnik olyan rossznak.
Tudom, másik ország, másik helyzet, másik választás, ugyanakkor szembeötlő volt a két világ elkülönülése, amit a (social) média csak tovább erősített. Mintha két külön ország szavazott volna. Eddig a kitérő.
Az amerikai és magyar párhuzamok hamar kimerülnek, de a fenti sokkolt rácsodálkozás most újra meg újra visszaköszönt. “Hogy lehet ennyi primitív ember az országban?” “Nem is ismerek senkit aki ezekre szavazott volna.” Konzervatív barátom kesergett nagyon hasonlóan 2002-ben a “panelprolik” miatt.
A helyzet az, hogy se akkor, se most nem a primitív “prolik, parasztok, nyuggerek” és egyéb arctalan, visszataszító és távoli tömegek adták a bármely oldalon szavazók nagy részét, hanem rendes magyar emberek, akik szeretik a hazájukat és elmentek szavazni arra, amit az ország számára akkor és ott jobbnak gondoltak. Szerintem aligha volt bárki, aki úgy indult volna neki vasárnap, hogy hú, most aztán jól tönkreteszem az országot.
Akik szavaztak, majdnem pontosan 1-1 arányban szavaztak erre vagy arra.
Országos szinten cirka 50% az esélye, hogy az ember, aki kedvesen útbaigazít ha eltévedtél, segít levenni valamit a felső polcról a közértben, vagy épp rád villog, ha lejjebb az úton mérnek a rendőrök, egy az “agyamentek” közül, akik nem veled szavaztak – és ez persze fordítva is igaz.
A tragédia az, hogy élünk a buborékunkban és nem nagyon megyünk ki belőle. Nem csak a messziről jött embertől tartunk, de egymástól is. Könnyelműen bánunk az erős jelzőkkel és mi magunk is ugyanolyan egyszerűen magyarázunk meg összetett dolgokat, mint a sokat szidott politikusok. Mi tudjuk és értjük mi a helyes út, de amazok hülyék, ostobák, vagy egyenesen gonoszak és nem hagyják, hogy végre minden jó legyen.
Csodálkozunk, hogy lehet bedőlni az ijesztgetésnek, de nem akarunk emlékezni arra, hogy a “20 millió román” mumusnak hogy dőlt be anno az ország több mint (másik?) fele. Lesajnáljuk azokat, akiket látszólag egyszerű félelmek mozgatnak, de közben lehet, hogy ugyanúgy félünk, csak mi épp valami mástól.
Propaganda, befolyásolás, manipuláció volt, van, lesz.
Használták az ókoriak, használják a maiak, használja a politika és a sajtó is. Van, aki finoman és van, aki otromba módon, de érdemes tisztában lenni a tartós létezésével, nem megy az sehova. Önmagunk és mások kiszolgáltatottságát vele szemben úgy lehet csökkenteni, ha a gondolatok megosztásának létezik egy másik, jóval személyesebb tere is.
Lehet, hogy a következő választás máshogy alakul, akkor vajon majd a magyarok másik fele lesz maga alatt, ők beszélnek majd kivándorlásról? Ez a turáni átok és ne is erőlködjünk, vagy talán mégis lehetünk mi még jobban magunkkal és egymással, mint magyar nemzet?
A magam részéről egy ideje igyekszem több időt a buborékomon kívül tölteni.
Szerintem személyes szinten nem az a bizonyos árok, hanem a magunknak kreált fal választ el minket az értelmes párbeszéd lehetőségétől. Nem érdemes kerülni, letiltani, hanyagolni senkit, csak mert nem pont ugyanazt gondolja, mint én.
Nem szabad arctalannak maradni egymás számára, erőfeszítést kell tenni, hogy megértsük az eltérő véleményeket is és képesnek kell lennünk akár revideálni is véleményünket, ha már egyszer másoktól is igényeljük ezt. Olvasni kell a ma fejünkben élő világképpel nem teljesen egyező mérsékelt sajtót és gondolkodókat is (ha épp nem találunk magyart akkor akár külföldieket, van bőven, több komoly könyv elérhető magyar kiadásban is stb.), és kicsit kritikusabb szemmel nézni a saját kedvenc hírforrásainkat is.
Beszélni kell olyan témákról is, amiket intellektuális tiltott zónaként kezeltünk, felvállalva a kényelmetlen egyet nem értést is.
Van, amiről könnyebb beszélni, van, amiről nagyon nehéz, de meg kell próbálni. Még azt is ér megbeszélni, hogy ki hogyan szavazott és miért. És nem kell meggyőzni egymást, a meghallgatás és a megértésre tett őszinte erőfeszítés már önmagában érték és segítség ahhoz, hogy ne az ördögöt lássuk a másikban.
Ez idő meg macera, de nem látom, hogyan érthetnénk meg egymást, ha nem próbáljuk meg.
A “majd valahogy legyőzzük őket és akkor kénytelenek lesznek megtanulni” hozzáállás nem működik, csak ront a helyzeten.
Ne csak mondjuk, hogy hiszünk a vélemények sokféleségében, hanem cselekedjünk is eszerint. Magunk és közösségünk életének alakítását pedig ne passzívan, mástól várjuk, hanem álljunk oda a számunkra fontos helyi és társadalmi ügyek mellé. Támogatással, idővel, jelenléttel, vagy akár csak az adó 1%-ával.
Ha mindegyiket az állam vagy a külföldi donorok kegyeire bízzuk, mégis mire számítunk?
Ne legyünk restek, hívjuk fel az iskolai barátot akivel az x évvel ezelőtti választás óta nem beszéltünk, jelentkezzünk be látogatásra a régóta került pesti vagy vidéki rokonokhoz, üljünk egy asztalhoz, beszéljük meg, ki hogy van.
Ez a hazánk és a közös sorsunk. Még ha el is mennénk innen, a kötődés és törődés generációkon át fennmarad, nem lehet egyszerűen leadni a lakcímkártyával együtt. Számít, hogy vagyunk ebben az országban és hogy személy szerint mit teszünk érte. Ne föntről vagy kívülről várjuk, hogy valaki elvégezze, ami valójában a mi feladatunk. Azon leszek, hogy a magam részét megtegyem.
Fehér Gyula,
társalapító, Ustream és Bridge Budapest
A vendégszerzők külsős szakértők, nem a Forbes szerkesztőségének tagjai, véleményük nem feltétlen tükrözi a Forbesét.
