+1 Olvass! Aki Rejtő Jenőn meg Moldova Györgyön nőtt föl, annak jó a dumája.
Főiskolás korában István se tudta, mi a célja, az elején inkább szerencséje volt. Osztrák főnöke – „egy tiroli úriember”, ma már mentornak hívja – meglátta benne azt, amiről ő se tudta, hogy megvan benne: a nemzetközi karrier esélyét és a vezető legfontosabb erényét, hogy az embereiből majd ő is többet fog tudni kihozni, mint amit ők maguk elhisznek.
De ehhez neki is bizonyítania kellett. Amikor először küldték külföldre (a Shell UK-hez még a 90-es évek legelején), már egy itthoni vezetői állást adott fel a kinti ranglétra legalsó fokáért. A legalacsonyabb beosztásba került Londonban, UORM361B besorolása eggyel volt elismertebb, mint a 361A végű takarítónőé („úgy voltak vele, hogy nehogy már egy volt kommunista országból jövő pali mondja meg, mi legyen itt”). Nem hangolta le, hogy asztala sem volt, sőt úgy érezte, nincs kisebb hatása a kollégáira, mint utána, amikor már csapatot és pozíciót is kapott. „Mert névjegykártya nélkül is lehetsz természetes vezető” – mondja, és ez az egyik első tanulság, amit karrierje során levont.
Gyorsan jöttek is a sikerek és az olyan emblematikus döntések, amiket ő katalizált, és terjesztett el a Shell világában. A Select márkaboltok, új prémium üzemanyagok (Ultracity, V-Power és Penzzoil Pure Plus), a Clubsmart program, csak hogy néhány nagy dobást említsünk. És ő mindenhol hozta a formáját.
Ahogy első munkahelyén, még huszonévesen a Sugár üzletközpont egyik raktárvezetőjeként reggelente mindig lement a raktárba, és jókat dumált az ott dolgozókkal („jó, hát finom disznósajtot ettek, és olvasták a Népsportot”), ugyanúgy kapcsolódott bármely benzinkutashoz a világ minden pontján akkor is, amikor a hivatalos szervezeti ábra szerint már mind az 500 ezren – 44 ezer töltőállomás dolgozói – alá tartoztak. Nem játszotta el nekik a Shell egyre magasabbra jutó atyaúristenét londoni, johannesburgi, budapesti, hamburgi, houstoni és újra londoni irodájából sem. A legtöbbször tüntetőleg hanyagolta a hófehér inget a shelles ruha kedvéért, elvegyült a kutasok között, kezet fogott, tegeződött velük (Németországban is!), vagy ha olyanok voltak a társadalmi kódok, meg is ölelte őket. Mert respektálni kell azokat, akik valójában elvégzik a munkát, mondja, és magára is aggatta legkedvesebb vállalati titulusát: ő a CHO, vagyis a Chief Hugging Officer.
Kapitány Istvánról a júliusi Forbes magazinban írtunk hosszabban. Az újság még egy hétig kapható az újságárusoknál vagy a Kifli.hu-n. Lapozz bele a magazinba itt:
