A magas kort egyre kevésbé a biológiai életkor, sokkal inkább az életszakasz nyomán szokás meghatározni. Sokan tartanak az öregedéstől, s bár még a nyugdíj messze van, a munkahelyen is észlelnek magukban egyfajta diszkomfortot: takargatni való lenne az öregedés? Egyáltalán, mi a probléma vele? Szociálpszichológus vendégszerzőnk cikke.
Egyik ügyfelem, Iván a rendszerváltás idején indított vállalkozása már sikeres céggé fejlődött, amely huszonnyolc országba exportálja a saját találmányon alapuló ipari termékét. Iván bár a szavak szintjén szeretné átadni a kormánykereket a fiának, a tettei nem erre utalnak: el sem tudja képzelni, hogy nem ő irányít, pedig az ügyfelek egyre többször az ereje teljében lévő fiúval tárgyalnak, s Iván kezdi magát a pálya szélére szorítva érezni.
„A hatvan az új ötven” – és még számtalan bonmot jelzi napjainkban, hogy a világ szeretné újraértelmezni a korábban megszokott életkori besorolást. Ám valami mégiscsak sántít, különben nem jelennének meg tömegével az öregedéssel, a tartalmas nyugdíjas korral foglalkozó önsegítő könyvek, weboldalak.
Nézzük csak meg közelebbről, miről beszélnek ezek a kiadványok.
Harc a korral
Arról, hogy miként kell megküzdeni az élet új korszakával, hogyan kell az új korszakban az életet használni. A legtöbbször arról szólnak, hogy milyen új lehetőségek nyílnak az aktív évek után: például több időt lehet az élettárssal eltölteni vagy otthon lenni, illetve új hobbi vagy tanulási lehetőség után nézni.
Ám a valóban pozitív, az olvasót bátorító szavaknak rejtett jelentése is van. Megküzdenivaló ugyan minden életszakaszban bőségesen akad, ám amíg a fiatal számára a társtalálás, a középkorú számára az egzisztencia megerősítése kapcsán beszélünk „megküzdésről”, addig
az időskor esetében magával az életkorszakkal kell megküzdeni. Hogy is van ez? A tanácsok központi kérdése, hogy miként kell az életet használni, pedig az élet nem egy cipőkanál vagy konzervnyitó, amit használni kellene.
Az aktív élet kifejezés pedig azt is sugalmazza – egyebek mellett –, hogy a valódi életet a munkával eltöltött évtizedek jelentik, a megelőző szakasz a felkészülés, az idős vagy érett kor pedig csak a levezetés.
Az én illúziója
Életünk egy illúzióra épül: a személyiség illúziójára, arra az elképzelésre, hogy énünk állandó, s ugyanaz, mint öt vagy tizenöt éves korunkban volt. Amiként az embert az különbözteti meg az állatvilág összes többi fajától, hogy éntudattal rendelkezik, azaz tisztában van saját létezésével, egyben életének végességével.
Az emberek önmagukat – jobb híján – emlékeikkel, a velük történt események sorozatával azonosítják, az idősödő pedig visszatekint és nemcsak felidézi emlékeit, de érzelmileg is viszonyul hozzájuk. Ez a viszonyulás maga az identitás.
Például „én prosperáló vállalkozást építettem fel”, tehát „én sikeres üzletember vagyok”. Ugyanilyen identitás az „áldozat” vagy a „segítő” azonosulása saját élettörténetével: „én mindig háttérbe szorítottam magam”, „mások érdekei mindig fontosabbak az enyémnél”, s ezen a szemüvegen keresztül nézi a világot, s értelmezi az eseményeket. (E. Berne nagyhatású pszichoanalitikus ezeket, a gyermekkorban gyökerező hiedelmeket vagy beidegződéseket sorskönyvnek nevezi). A főszereplő itt az érzelem, a személyesnek, egyedinek hitt emlékekhez fűződő érzelem. A legkiválóbban ezt Radnóti Miklós 1943-ban írt Nem tudhatom… című verse fejezi ki:
Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj,
s nem tudja, hol lakott itt Vörösmarty Mihály; (…)
és ott a park, a régi szerelmek lábnyoma,
a csókok íze számban hol méz, hol áfonya.
Az idő szépít
Korántsem csak a szépre emlékeznek az emberek.
A kellemetlen eseményekre is, csak éppen azok megszépülnek, méghozzá azért, mert azok is az énhez tartoznak, az emlékezőnek intim viszonya van hozzájuk.
Sokak számára nincsen rosszabb, ridegebb, kietlenebb érzés, mint egy korábbi eseményhez érzelemmentesen viszonyulni. Érdemes időseket megfigyelni, némelykor milyen szorongás önti el őket, amikor észreveszik önmagunkon, hogy amin hajdan a végletekig aggódtak, ma már egyáltalán nem érinti meg őket.
A sorskönyv: akadály vagy eszköz?
A világban otthonosságérzetet biztosító emlékek vagy a sorskönyv egésze olykor maguk akadályai a boldogságnak vagy a lelki egyensúlynak, így sokat segít, ha ezeket az identitáselemeket, vagy – engedje meg az olvasó, hogy így nevezzük – évtizedeken át mantrázott hiedelmeket felülvizsgáljuk, a ma még a munkahelyen aktív, sokszor vezető szerepet betöltő ember megpróbálja megérteni, megkísérli a múlt alapján megsejteni, mi is a saját útja a jövőben.
Azaz lehetséges, hogy valaki valóban egész életében sikeres feltaláló volt, ám a munkahelyi évtizedek során is jól kamatoztatható az az attitűd, ami egy konstruktív elmére jellemző, csak éppen nem exportcikkek megtervezése, hanem a lakóház vagy a kirándulás körüli nélkülözhetetlen kreatív megoldások terén.
És van, aki egész életében segít, kiszolgál, és ha már így van, akkor az unokák ápolása, a fiatal szülők életének könnyebbé tétele, s a leszármazottakkal való aktív együttlét is az, csak éppen nem szenvedés, mert éppen a viszonyulás más hozzá.
De ezt egyetlen tankönyv sem fogja megmondani: az embereknek maguknak kell megérteniük sorsukat, s ahhoz szabad akaratunkból viszonyulni. Nagy munka, de megéri!
Öt kérdés, amit érdemes átgondolnod a karriereddel kapcsolatban
