Szabad rosszul érezni magad – üzeni vallomásában a magyar cégvezető. Tuti recept nincs: fel kell ismerni és ki kell mondani, ha baj van. Aztán kérj segítséget.
A friss Oscar-díjas Encanto egyik történetszála Bruno, a látnok kuzin sorsa: óvatlanul mindenkinek kikotyogja a jövőjét, így hát menekülnie kell (önkéntes száműzetésbe vonul), és a család úgy gondolja, a legjobb, ha nem is beszélnek róla.
Aztán persze máshogy alakul.
Valahogy így vagyunk a mentális egészséggel is. Sokakban van a vezetőkkel szemben egy elváráscsomag: legyél kemény, határozott, ne mutass gyengeséget! Vezesd a sereget győzelemre, könyörtelenül! Ha pedig kételyt érzel, vagy bizonytalan vagy, netalán fullasztó a felelősség súlya, hallgass és tűrj! Azért vagy vezető, mert az átlagosnál jobban bírod a stresszt.
Pedig nem. És nem is kell, hogy jobban bírd, mert nem egészséges.
És ami a lehető legrosszabb: ha a stressz, és az azt követő depresszió a te Brunód.
Nem beszélünk róla, mert így comme il faut. Mert ciki. Mert, ahogy egy ismerősöm véletlenül, nem nekem címezve írta, majd törölte a coming outom után: „De ilyet nem írunk ki nyilvánosan?!”
Szia, Balázs vagyok, cégvezető, depressziós.
“Egy 25 fős kommunikációs tanácsadó ügynökséget vezetek, második generációs ügyvezetőként. Édesapámtól örököltem meg a lehetőséget – és a felelősséget –, hogy az ország egyik vezető PR-ügynökségét irányítsam a testvéreimmel.”
Amikor a gödör legalján voltam, megírtam ezt a Facebookon az ismerőseimnek. Kezdjük az önző részével: felszabadító, katartikus volt! Aztán pedig megdöbbentő volt olvasni, hallani – mert rengetegen írtak, hívtak, mondták később személyesen, amikor képes voltam emberek közé menni (mert puszta akarattal rákényszerítettem magam, és most hagyjuk, hogy ez egészséges-e) –, hogy az ismerőseim közül még hányan küzdenek ezzel a problémával. Attól, hogy valaki kívülről úgy tűnik, teljesen rendben van, még lehet, hogy nagyon súlyos problémái vannak, amikről nem tud, nem mer, nem akar beszélni.
Az első és legfontosabb: a tüdőgyulladást sem úgy gyógyítják, hogy leüvöltik az ember fejét.
„Szedd már össze magad!” „Ne hagyd el magad, micsoda hiszti ez pimf dolgok miatt!” Ettől aztán futnak a vírusok!
Nekem a legfontosabb lecke az volt: szabad rosszul érezni magad! Rajtad kívül még nagyon sokan érzik rosszul magukat, csak nem szólnak, mert… ciki. Ne legyen az! Büszkén vállalom: nem tudok mindig mindent, sokszor nehéz döntéseket hozni, gyakran veszek a szívemre olyasmit, amit nem kéne. És időnként, még ha nem is látszik, bekerülök egy sötét, végestelen mély kútba, ahonnan minden feketének és kilátástalannak tűnik. A Végtelen történetben volt ilyen a mocsár, az egy nagyon találó allegória. (Fiatalabb olvasóknak: ez esetben a film majdnem olyan jó, mint a könyv.)
Nem tudom, mi a megoldás, a tuti recept, de abban biztos vagyok, hogy az első lépés: felismerni és kimondani, hogy baj van. Aztán segítséget kérni. Egészen megható, milyen sokan akarnak segíteni!
Most azon gondolkozom, és az érintett kollégáim véleményét is kikérem, mit tehetnék azért, hogy a munkatársaim, a következő generáció(k) életét könnyebbé, őszintébbé, kevésbé traumatikussá tegyem? Minden játszik, a házi-barkács önsegítő csoporttól az állandó pszichológusig, mint a Milliárdok nyomában sorozat gátlástalan spekulánsainál.
Nekik is szükségük volt segítségre, úgyhogy: beszéljünk Brunóról!
Szántó Balázs
a Noguchi Porter Novelli ügyvezető partnere
A vendégszerzők külsős szakértők, nem a szerkesztőség tagjai, véleményük nem feltétlenül tükrözi a Forbesét.
Borítókép: Teymur Mirzazade // Unsplash
