A szakpszichológus szerint a rendszernek és a társadalomnak is előbbre kellene végre lépnie abban, hogy a sikerhez vezető út ne legyen Magyarországon ennyire „fapados”. Azt kutatja, a nagy teljesítményt felmutató sikeremberekben, mi a közös. Interjú.
Nem lehet a hatalomra vagy a politikára mutogatni akkor, amikor a teljesítményt nem a befektetett munkához, hanem kizárólag az eredményhez mérjük. Ez össztársadalmi beidegződés, aminek fényében aligha szabad megrökönyödni az egyéni problémákon – fogalmaz Faludi Viktória.
A nyilvánosságban sportpszicológusként, híres élsportolók mentális trénerekét ismert szakember valójában krízisterapeuta és szakpszichológus, aki szakmák és korosztályok végtelen képviselőjével találkozik. Klinikai és magántapasztalatai pedig azt mutatják,
az üzleti világ sikerembereit és az életsportolókat rengeteg személyiségjegy köti össze: a legalapvetőbb metszéspont mégis a teljesítményszorongás.
Faludi Viktória évek óta kutatja a sikerhez, a kudarchoz és az ezek kezeléséhez szükséges önismereti jegyeket, valamint a magunkhoz és környezetünk elvárásaihoz fűződő érzelmeket és egyéni megküzdési gyakorlatokat. Bár azt mondja, sokszor szükségesnek is látja a minden korábbinál nagyobb pofont jelentő kudarcot ahhoz, hogy valaki igazán találkozzon önmagával, szerinte a rendszernek és a társadalomnak is előbbre kellene végre lépnie abban, hogy a sikerhez vezető út ne legyen Magyarországon ennyire „fapados”.
Törésekről, összeomlásokról, újrakezdésről, sikerről, kudarcról és önismeretről beszélgettünk.
Sztereotipizáljuk a sportolói létet
Forbes.hu: Az utóbbi időben mintha megszaporodtak volna azok az esetek, amikor élsportolók pszichés, lelki problémáiról vagy magánéleti válságairól értesül a nyilvánosság. Több ilyen van, vagy csak többről tudunk?
Faludi Viktória: Nincs több, csak végre nem kell ezt szégyellni. Nem állítom, hogy teljesen elfogadottá vált a sport világában, hogy az ember kiáll és azt mondja: kiégett, vagy bármilyen lelki baja van. Egy ilyen kiálláshoz még ma is komoly belső erőfeszítés, definiált identitás kell, ami becsülendő. Az, hogy erre egyre gyakrabban kerül sor az élsportolók körében szerintem – félreértés ne essék – jó dolog. Én ennek örülök.
Mert rávilágít arra, hogy hamis képet festünk az élsportolókról.
Úgy képzeljük, hogy a sportoló egy vasember, aki nemcsak fizikailag több nálunk, elhisszük, hogy ez testi erő mentális erőnléttel is együtt jár.
Nem azért van ez, mert ma már közhelynek számít, hogy a sport, a fizikai aktivitás – annak endorfinfelszabadító képessége miatt – alapvetően jó hatással van a kognitív készségekre, így a pszichére is?
Dehogynem. De nemcsak a sport jótékony hatása miatt sztereotipizáljuk a sportolói létet. A fizikai erőt sokszor nem azonosítjuk a gondolkodással. Éppen ezért gyakran hallunk olyan általánosító véleményeket is, hogy „mi van? Na ne, tényleg attól égett ki, hogy egész nap úszkál? Komolyan az a baja, hogy futnia kell!?” Nem ismerjük a versenysport igénybevételi hátterét. Persze látjuk a sikereket és a befektetett fizikai munkát, de a nyilvánosság alig foglalkozik azzal, hogy milyen elképesztő mentális nyomással is jár sportsikert elérni. Hogy milyen testi és lelki igénybevétel például egy olimpiai felkészülés.
Le-, vagy inkább alábecsüljük a befektetett mentális munkát? Nem furcsa ez egy sportnemzettől?
Nem lebecsülésnek nevezném ezt, tényleg elismerjük a teljesítményt. Inkább úgy fogalmaznék, nem látunk rá, nem ismerjük az élsport valódi világát. Én, aki évtizedek óta dolgozom az élsport egyes résztvevőivel, még mindig kifejezem a sportolóimnak, hogy mennyire becsülöm, amit nap mint nap tesznek, minden a célnak van alárendelve. Reggel felkel, edz, eszik, alszik – mindezt szigorú rendben, ahol még a pihenőidő is kötelező jellegű. És ezeknek az embereknek tényleg semmi másra nincs idejük, mint arra, ami „kötelező” a célelérés érdekében. Ezért a sportolóknak, akikkel mi közösen fejlődünk és tanulunk, azt szoktam mondani, hogy addig fogom őket „csűrni-csavarni”, amíg a személyiségük többféle megküzdési technikával is bővül. Ehhez pedig az kell, hogy legyen más életterük a sporton túl is, a sport mellett.
Mert az összeomlást ennek hiánya okozhatja? Azaz, hogy a szigorú sportéletvitelből, a keretrendszerből sem életmódban, sem érzelmileg nincs kiskapu?
Ez is. De azért azt mindenki tudja, hogy aki az élsportot választja, annak eleve van valamiféle belső késztetése a teljesítményre. Éppen ezt kutatom, most már jó ideje, hogy mi a közös személyiséglenyomat, és hogyan állnak ezek a sportolók, vagy épp a sikeres üzletemberek, vállalkozók, más szakmák „nagy teljesítői” a sikerhez. Egyelőre azt látom, hogy a teljesítményszorongás az egyik metszéspont. Ez a szorongás minden esetben jelen van. És az is, hogy lássák és láttassák a külvilággal, hogy letettek valamit az asztalra.
Faludi Viktória szerint az élsportolókat és a sikerembereket összeköti a teljesítményszorongás – Fotó: Sebestyén László / Forbes
De akkor ez egy belső indíttatás vagy inkább külső megfelelési kényszer?
Ez nagyon jó kérdés, de valószínűleg nem vagy, hanem és. Éppen azt igyekszem körbejárni a kutatásaim során, hogy
miközben a siker társadalmi elismertséget is jelent, az elégedettségérzéshez nem feltétlenül járul hozzá.
Amikor élsportolókkal beszélek, például egy megnyert világbajnokság után, gyakran szembesülök azzal, hogy egyáltalán nincs hátradőlés, teljesen elmarad az elért siker elégedett megélése. Azonnal a következő megmérettetésre készülnek, vagy egy még jobb eredmény elérésére. Ez alapvetően belülről fakad.
Téged az ország arról ismer, hogy Szilágyi Áron háromszoros olimpiai, világ- és Európa-bajnok kardvívó mentális felkészítője vagy – már csaknem másfél évtizede. A róla szóló portréfilmben is megjelenik ez az attitűd: egy-egy arannyal a nyakában is azonnal a következő versenyre készül, három nappal később már a következő kihívásra fókuszál. És ugyanígy tesz kudarc esetén is. Ez a teljesítményszorongásból következik?
Ahhoz, ahogyan Áron is képes a továbblépésre, kell az, hogy valaki pontosan tudja, számára mi a kudarc és mi a siker. Az élsportolóknak – és mindenkinek, aki hasonló eredményorientált világban mozog – ezt nagyon pontosan le kell tudni és letapogatni magában. Sőt azokkal, akik velem dolgoznak, kifejezetten együtt tanuljuk azt is, hogy ha már ki tudják mondani, hogy szeretik a sportágat, amit űznek, akkor tényleg szeressék is azt…
Ebben talán picit különbözik is a hobbisportoló az élsportolótól: a teljesítmény, az elismerés és elismertség az utóbbi számára erősebb motiváció, mint a sport szeretete vagy a játék élvezete. Ez egy újabb erős kapocs lehet az üzleti élettel, ott is sokszor ugyanez az eredményorientáció dominál.
Azért is kérdeztem ezt így, mert van egy híres mondás: csináld azt, amit szeretsz, és soha többet nem kell dolgoznod életedben.
Az e fajta elhívatottságnak, a munkád, hivatásod élvezetének különböző aspektusai vannak. A sikerhez vezető utat kell kipárnáznunk ahhoz, hogy ez a mondás igaz legyen. Látok ma is a nyilvánosságban olyan súlyos, sajnálatos esetet, amiről kívülről is süt, hogy a munkája, azaz a sportága szeretetét nem erősítették benne, és hogy eközben nem lett körbepárnázva az érintett fiatal élete. Emiatt nagyon mérges vagyok a rendszerre, mert tudom, milyen felelőssége van ebben a környezetnek.
Az is nyilatkoztad nemrég, hogy ideje lenne a sport világában is felismernünk, hogy a lelki seb olyan, ami nem gyógyul be úgy, mint egy bokaficam. Szilágyi Áron színvallása óta sem változtak a körülmények?
Most is azt mondom, amit már sokszor: borzasztóan hálás vagyok Áronnak. Nemcsak mert engem megnevezett, hanem mert ezzel felfedte a magyar nyilvánosság előtt, hogy mi vagyunk, létezünk. Hogy igenis van egy csapat, aminek akár egy pszichológus is a tagja lehet, és hogy ezek a segítők is részt vesznek például egy olimpiai felkészülésben, a kimagasló eredményekben.
Az ő személyisége és története nemcsak azt mutatja meg, hogy szükség van ezekre a szakemberekre, hanem azt is, hogy a megelőzés kiemelkedő fontosságú.
Amikor hozzám már azzal jön el egy sportoló, hogy nem tud aludni, vagy nem tud enni, akkor ezt kénytelen vagyok úgy értékelni, hogy az már valamilyen probléma mentális következménye, méghozzá testi tünetben. És ez a gond.
Ezek szerint ma is találkozol ilyen esetekkel.
A rendszer még ma is szinte kizárólag a teljesítményre koncentrál. És igen, lehetne még sokkal rugalmasabb. Én magam is fejlődök, tehát ez nem egy általánosító kritika. Nekem is meg kellett tanulnom, és mindig figyelmeztetnem is kell magamat arra: az én munkám sikere nem az aranyérem. Mert egyébként az élsport csak ezt, a kimagasló – és fizikai eredményt is hozó – teljesítményt ismeri el. Nézd meg az olimpiai jutalmakat vagy a finanszírozást… Valahogy az élsport keretrendszerében a működés magával vonja azt is, hogy a sikermércénk rögtön az aranyérem felé tolódik el.
A teljesítményszorongás nemcsak sportpolitikai, hanem társadalmi kérdés
Többször beszéltél arról is, hogy nem tartod magad kifejezetten sportpszichológusnak. Ezek szerint a problémák és az eszközök nem térnek el nagyban az élsportolók és az átlagemberek között?
Hogyha nem lenne ennyi klinikai tapasztalatom, és ilyen szakmai és emberi hátterem, akkor nehezebb dolgom lenne a sport világában is. Éppen ezért mondhatom, hogy a teljesítményszorongás nemcsak sportpolitikai, hanem társadalmi kérdés. Nem lehet a hatalomra vagy a politikára mutogatni akkor, amikor a teljesítményt nem a befektetett munkához, hanem kizárólag az eredményhez mérjük. Ez össztársadalmi beidegződés, aminek fényében aligha szabad megrökönyödni az egyéni problémákon. Én is érzem a nyomást, és nekem is vissza kell sokszor lazítanom magamat.
Te hogy tudod ezt helyesebb irányba terelni magadban?
Tudatosítással. Amikor például felismered, hogy az olimpikonjaidon túl éppen olyan büszke vagy annak a kisgyereknek az eredményeire, aki a hétvégén írt neked, hogy harmadik lett egy kisebb sporteseményen. Az élmény, a győzelem élménye ugyanaz, és ez kijózanító felismerés. Az ő kiegyensúlyozottsága az én sikerem, akármi is legyen a „sportteljesítmény” ebben.
Amikor Áron a nyilvánosság elé lépett, nyilván én is tudtam, hogy a sikert, az ő sikerét meglovagolva lehet az embereket valahogy arra ösztönözni, hogy a mentális egészséggel és egyensúllyal foglalkozzanak.
Ez valahol a misszióm is lett, miközben persze bennem is van teljesítményszorongás.
Ugyanolyan teljesítményszorongó gyerek voltam, mint akikkel ma találkozom, és ez hozzájárult ahhoz, aki ma vagyok.
Ezért is kezdtél ezzel a területtel mélyebben foglalkozni?
Ezért is, meg azért, mert azoknál, akik velem dolgoznak, egyre gyakrabban találkoztam a problémákkal, amik abból fakadnak, hogy nem vesszük tudomásul, vagy inkább nem vesszük komolyan a teljesítményszorongást. Így jutottam el odáig, hogy ma már látom: ha a rendszer annak idején engem jól kezel, akkor nem kellett volna úgy felnőnöm, hogy minden vizsgám fizikai tortúra is. Nem kellett volna a vizsgaidőszakaimra rátenni a gyomoregészségemet vagy az alvási metódusomat.
Akkor ez tényleg nem élsportolói, hanem mindenkit érintő probléma? De a társadalom tehet azért, hogy ne teljesítmény-szorongjunk?
Ez olyan, mint a Kinder-tojás, belül van a lényeg. Belül kell összerakni azt, amit aztán az ember akár kifelé is vállalhatónak érez és a társadalom is becsül. Ezt a belül összerakott valamit fogjuk szeretni. De ha még nem is szeretjük, az összerakás vágya a legalapvetőbb teljesítménykényszerünk. És hidd el, attól még, hogy valaki élsportoló, nincs egy külön képessége erre. Pontosan ugyanaz a belső munka vár rá ehhez, mint téged vagy mást. Én azt látom, hogy ezt a képességet kell valahogy fejlesztenünk arra, hogy a jól összerakott énünk aztán el tudja érni a – például az élsportolói – sikereket is.
A szakpszichológus szerint ideje lenne nem csak a szavak szintjén elismerni, hogy a mentális jólét összefüggésben van a teljesítménnyel – Fotó: Sebestyén László / Forbes
Ugyanazok a megküzdési technikák kellenek mindenkinek?
Mindenkinek kellenek ilyenek, de nem állítom, hogy mindenkinek ugyanaz a gyakorlat vagy technika kell. A cél mindannyiunk életében jelen van, de nem mindenkinek ugyanolyan domináns eszme ez, mint – például – a sportolóknál. Azért is lenne nagyon fontos a támogató környezet kialakítása, mert nemcsak a sportképzésben, az utánpótlás-nevelésben, hanem
már az oktatási rendszerben érdemes lenne a sikerhez való viszonyt tisztázni.
Legalább annyi önismeretet az oktatási rendszerben fontos lenne elsajátítani, hogy megismerhessem a saját siker- és kudarcképemet. Mert ezután jön csak a neheze. Az, hogy a siker, a vágyott cél reális-e vagy sem, már sokkal nehezebb kérdés. Mert rengeteg siker lehet az életben. És viszonylag korai döntésünk, hogy mit fogadunk el annak, vagy mit nem.
De ez nem alakul ki természetesen?
Nyilván van egy részünk, amiben ezek az érzések a tudat felismerései nélkül is dolgoznak. Azt látom a sportolóimnál vagy üzletembereimnél, hogy amikor nem a munka, hanem a „mázli” eredményezi a sikert, azt tipikusan nem bírják befogadni. Még akkor sem, amikor azt mondom nekik, hogy szerencséje annak van, aki valamit tett érte. A kényszeres vízió, ami a sikerhez köti ezt a személyiségtípust, nem enged kilengéseket. A szerencsét nem éli meg sikernek egy ilyen ember.
Ez már maga a teljesítményszorongás?
A nagyon erős, szinte kényszeres vízió, amit a sikerhez vezető útként festenek maguknak az érintettek, egyértelműen a teljesítményszorongással függ össze. Nem egy különleges képességről van tehát szó az eredményeket halmozó sportolók, vagy más sikeremberek között, hanem a belső kényszerről. És a sok-sok interjúmból és tesztemből még egy dolog látszik: alapvetően közös bennük a kifelé való megfelelés vágya is – csak hogy visszautaljak a korábbi kérdésedre. A belső és külső kényszer tehát egyaránt jelen van.
Ha ezek az alapvető, vagy tipikus személyiségjegyek felismerhetőek, akkor léteznek tipikus problémák is?
Nyilván a tipikus probléma mindig a kudarc. A kudarcból pedig szinte komikus módon következik, hogy annak egyetlen ellenszere a siker. És igen, a tipikus probléma a sportolók esetében is a kudarctűrés, az ettől való folyamatos szorongás.
Mégis azt látjuk, hogy ezek az emberek gyerek koruk óta naponta élik át a kihagyott gólok, a lecsúszott időrekordok vagy más kudarcélmények sorozatát. Nem ellentmondásos ez: nem tudnak ők természetükből fakadóan jobban megküzdeni a kudarccal?
Ezek a sportolók tényleg minden nap találkoznak a kudarccal. Mikroszinten mind rendelkeznek is valamiféle megküzdési stratégiával, amit én a teljesítményszorongás dominanciájának tudok be. Az élsportban előbb-utóbb valamilyen szinten mindenképpen megjelenik a külső környezeti elvárás.
Sok külföldi országban élő magyar páciensem, sportolóm van. Tőlük nagyon mást hallok, mint ami a hazai gyakorlat. Például most van egy skandináv országban sportoló lányom, aki azt mesélte, hogy a norvég edzője rászólt: ne hajtson ennyire, mert nem akarja, hogy a magánéletére legyen rossz hatással.
Még sosem hallottam egyetlen magyar sportolótól sem, hogy az edzője vissza akarta volna fogni az edzésbe fektetett energiáját azért, hogy az ne menjen az életegyensúlya rovására.
Nálunk a jó sportoló az, aki éjjel-nappal azt csinálja, amiben kiváló, tehát: edz. Ez az eredmény, és ez a teljesítményszorongás egyetlen kezelési módja. És én pont emiatt szoktam azt mondani a sportolóimnak, hogy más megküzdési technikákat is el kell sajátítaniuk és a pihenés nem egyenlő az alvással.
Szóval más országokban ez másként megy?
Vannak országok, ahol a „life-work balance” integrációja alap. Ők rájöttek arra, hogy ha a sportoló nem egészséges mentálisan, akkor nem hozza az eredményt, amit az edzők szeretnének látni. Mi viszont még mindig egy kicsit fordítva nézzük ezt. Tulajdonképpen – most nagyon sarkítom:
van a sportoló, de leginkább az ő eredménye van csak.
Ez utóbbit ismerjük el. Ezt érzem az üzleti világban is. Nagyon kevés például az olyan vezető, aki már megengedheti magának, hogy személyisége is legyen, ne csak teljesítménye. De kevés az olyan vezető is, aki a saját tapasztalatai nyomán érvényesíti a felfogást, hogy igenis foglalkozni kell a dolgozó mentális egészségével, és azzal, hogy a munkahelyi közösségben jól érezze magát. Ma Magyarországon még mindig inkább érvényes az, hogy a hatékony dolgozó – ahogyan a sikeres sportoló is – csendben van és halmozza az eredményeket. Ha gondja van, na, azt már ne hozza be.
Mindannyiunknak kell egy titkos kertet építeni
Gyakran találkozol azzal, hogy valaki mentális, pszichés okból nem hozza az eredményeket?
Elég gyakran. És szokták is tőlem kérdezni, hogy ha bármilyen magánéleti probléma van, akkor már el is úszik az érem? De hát látjuk, hogy nem feltétlenül úszik el. Tudnék súlyos történeteket mesélni olyanokról is, akik valóban „mindennek ellenére” tudtak kimagaslóan teljesíteni egy-egy olimpián. És még csak nem is az a lényeg, hogy ott, a versenyen kizárják minden érzelmüket. Persze sokan a döntő percekben tudnak kizárólag a sportra és a győzelemre koncentrálni, és valóban kizárnak minden mást. De alapvetően az én célom az, hogy legyen megküzdési stratégiájuk az élet minden területére. Ez az, ami sajnos Magyarországon nemcsak a sportban, hanem – néhány multinacionális céget kivéve – sehol sem szempont.
A teljesítményszorongásunk nem azonos az egzisztenciális félelemmel?
Nyilván összefügg azzal, a létfenntartás, a túlélés minden szorongás alapja. De a teljesítményszorongás alapvetően a hivatással összefüggő eredményorientációs feszültség, nem pedig egy félelemérzés. És gondolj bele, hogy egy teljesítményszorongóra milyen hatással van például az, ha nem csinálhatja, amiben a legjobb? Sokszor maga a feladat elviszi a szorongást. Addig, amíg csinálod, addig nem kell magaddal találkozni. Ha nem csinálhatod, az viszont brutális „üresség-szembesülést” eredményezhet.
Azt hiszem, az elmúlt évek, a covidjárvány mindannyiunknak kihívást jelentett ebből a szempontból.
Pontosan. Súlyos helyzetekkel találkoztam én is, akár csak a sportolóimnál, akiknek időszakosan még az edzés is korlátozva volt, nemhogy a versenyzés. Ez brutális összeomlást, kiüresedést eredményezett. Ezért is kell – ismétlem újra és újra – építeni a személyiségüknek egy úgynevezett másik „lábat”. És itt nem egy másik megélhetési lábra gondolok, hanem az önépítésre.
Arra, hogy az énednek legyen több oldala, több kifejezőeszköze és több „óvóhelye” is. Ha úgy tetszik: mindannyiunknak kell egy titkos kertet építeni.
Tehát: ne legyen csak a munka a szenvedélyünk?
Így is megfogalmazhatjuk, de a teljesítményszorongóknak én inkább azt szoktam mondani, hogy ne a túlélésre törekedjenek. Ne csak a kötelezettségek, a teljesítés, a célelérés legyen az életük. Nem szoktam konkrét tanácsokat adni, ötleteim persze lennének, de azoknak, akikkel foglalkozom, nem adom a szájába, hogy mit kell tenniük.
Mindenkinek magának kell kitalálnia, hogy milyen is az a titkos kert, amit épít.
De azt is hozzá kell tennem, amit az ebben tényleg sikeres emberek – mint Áron – esetében is láthatunk: ha a hivatásunk, vagy a sportunk rettentően individuális is, el kell jutnunk a felismeréshez, hogy a kertépítés egyedül nem megy. Nem állítom, hogy mindenkinek pszichológusra lenne szüksége. Azt mondom csak, hogy felelősségünk van a támogató közeg megteremtésében, a támogató keretek kialakításában, ahogy abban is, hogy magunk mellé a számunkra megfelelő segítőket válasszuk.
Mert minden sikeres ember mögött áll valaki?
Mert minden sikeres ember rendelkezik a szükséges önismerettel ahhoz, hogy tudja, kikre van szüksége a saját egyensúlya megtartásához, vagy épp megteremtéséhez. Ehhez a felismeréshez nem egy tökéletes és támogató rendszer, hanem az egyéni tapasztalataink és megéléseink juttatnak el. Én ezt tartom egyéni megküzdési stratégiának.
Ugyanakkor a közösség – a sablonos gondolat szerint – egy megtartó erőt is kifejt, nem?
Emiatt is szorgalmazom mindig a rendszer rugalmasságának, fejlődési és odafigyelési készségének növelését. Nekem, segítő szakemberként is sokkal nehezebb dolgom van akkor, ha már tényleg csak akkor jutnak el hozzám – a gyerekek vagy épp a kiégett sportolók, a sikeres és kudarcos üzletemberek –, amikor elvesztették a talajt a lábuk alól. Sokaknál látom: addig, amíg csinálod, nem kell magaddal találkozni.
De mi van akkor, ha egy kudarc után szembejössz önmagaddal? Akkor már kénytelen leszel foglalkozni a mocsárral, ami benned van. Ilyen értelemben valóban nagyon hasznos a kudarc.
A minden korábbinál nagyobb pofont jelentő kudarc. És igen, én igazán abban tudok dolgozni. Én a mocsárban vagyok velük.
