Temesvári Orsolyát 25 évesen, négy évvel ezelőtt kényszerítette tolószékbe egy baleset. Utazás a gerincvelőm körül című blogjában és Gerincvelő naplók podcastsorozatában mesél arról, hogyan tudta újrakezdeni és igyekszik erőt adni másoknak a folytatáshoz. Most arról ír, hogy a lelki ellenállóképesség, vagyis a reziliencia felépítését és megerősítését is túlzásba lehet vinni. Vendégszerzőnk írása.
A 29. születésnapomra megkaptam eddigi életem egyik legszebb ajándékát. Egy nagyon kedves középiskolai tanárom a jókívánságok mellé azt írta nekem, nem ismer nálam reziliensebb embert. Percekig nem tudtam megszólalni. Elöntött a meghatottság érzése, ugyanakkor azt is éreztem, nagy ára van ennek a dicséretnek. Az általam lelki ellenállóképességnek hitt viselkedés és a teljesítménykényszer között ugyanis sokszor elmosódtak a határok – de ezt akkor még nem tudtam.
Egy éppen négy éve történt, majdnem végzetes baleset túlélőjeként találkoztam először a reziliencia fogalmával. Úgy gondoltam a rá, mint bármilyen nehézséghez, kihíváshoz vagy trauma következményeihez való, kérdés nélküli alkalmazkodóképesség.
Olyan erővel ragadott magával a vágy, hogy magamban is megerősítsem ezt a készséget, hogy észre sem vettem, többször túllőttem a célon.
Wonder Woman?
A balesetem után két hónapig ápoltak intenzív osztályon, ahol minden egyes nap többször elhangzott a mondat, hogy rendkívül erős vagyok. Mivel elhittem az orvosoknak és az ápolóknak, hogy bármit túlélhetek, sikerült élve kijutnom az osztályról.
Az „erős vagy” gondolat azonban velem maradt és mantraként kísér az utamon azóta is. Átvették a barátaim, a családtagjaim és a távoli ismerőseim is.
Az üzenet végül egy rózsaszín Wonder Woman mintájú pulóverben tárgyiasult, amit ajándékba kaptam a barátaimtól.
Először komikusnak tűnt és büszkén viseltem, mintegy viccet csinálva abból a tényből, hogy egy baleset következtében örökre kerekesszékbe kényszerültem.
Egy idő után azonban úgy éreztem, míg a pulóvert le tudom venni, addig a kényszerű szuperhős szerep az identitásom részévé vált és mintegy láthatatlan elvárásként lebegett körülöttem. Biztos vagyok benne, hogy mindenki, aki akár csak egyszer is arról próbált győzködni, milyen erős vagyok, támogatni és bátorítani akart, de az élet megmutatta, még a legjobb szándékkal kimondott üzenetet is félre lehet érteni. Hosszú idő után ugyanis úgy éreztem, itt már nemcsak arról van szó, hogy mindig erősnek kell lennem, hanem egyenesen arról, hogy a gyengeség számomra nem opció. Mintha a lelki ellenállóképesség nem egy önként választott stratégia része lenne, hanem az egyetlen lehetőség.
Orsi négy éve kényszerült tolószékbe, azóta hosszú utat járt be.
Észrevétlen elvárások
Lassan és észrevétlenül egyre több elvárást támasztottam önmagam felé. Úgy éreztem, ha nem tudok elég gyorsan és eredményesen alkalmazkodni a balesettel és a kerekesszékemmel együtt járó nehézségekhez, kiszolgáltatottsághoz és nem tudok úrrá lenni a saját tehetetlenségemen, minden bizonnyal bennem van a hiba.
Amikor az aggódó arccal a kórházi ágyam fölé hajoló szüleimre vagy barátaimra néztem, a szemükben láttam visszatükröződni a saját félelmeimet.
Úgy éreztem, nem tehetem meg velük, hogy gyengének, kétségbeesettnek vagy reményvesztettnek mutatom magam. Elhatároztam, kerüljön bármibe, bátorítani fogom őket,
hogy tudjanak hinni abban, van kiút a nehézségeinkből. Keserves tapasztalatok alapján kellett rájönnöm, a „szuperhős narratíva” nem mindig eredményes, sőt, valójában többet árt, mint használ.
Idő és tér
Hamar megtapasztaltam, milyen ártalmas lehet, ha túlzottan ellenálló szeretnék lenni és nem hagyok időt és teret magamnak, hogy feldolgozzam a változásokat. Bár már négy év eltelt a balesetem óta,
a mai napig előfordul, hogy rajtakapom magam, amint vágyakozva nézegetem a régi nyaralásokról, bulikról vagy futóversenyekről készült fotókat és minden erőmmel el akarom hitetni magammal, én valójában továbbra is ugyanaz a lány vagyok,
aki boldogan, fitten és csillogó szemmel mosolyog.
Pszichológusom segítségével megértettem, hogy ez egy természetes reakció, hiszen a reziliencia, vagyis a lelki rugalmasság azt (is) jelenti, egy nehézség után könnyedén visszatérhetünk az eredeti állapotba. Vannak azonban olyan helyzetek, mint például az én balesetem, ahol ez nem lehetséges. Nehezen tudtam elengedni az eredeti állapotot, vagyis a baleset előtti életemet, úgy éreztem magam, mintha beleragadtam volna egy rossz álomba és kétségbeesetten szerettem volna visszamenni az időben. Sokáig nem fogtam fel: egy új élethelyzetbe kell belehelyezkednem, ami a régi életmódommal nem egyeztethető össze. Annyira elvakított a baleset előtti életem iránti nosztalgia és ragaszkodás, hogy nem tudtam felmérni a valódi lehetőségeket.
Találd meg a létrádat
Jogosan merülhet fel a kérdés, hogy pontosan mi volt a hiba a fenti gondolatmenetekben. Egyrészről talán az, hogy hosszú ideig képtelen voltam kilépni a tagadás fázisából. Nem tudtam és nem is akartam beismerni, hogy nemcsak a végtagjaim bénultak le, nemcsak a mozgásképességemet veszítettem el, nemcsak a munkaképességem változott meg, hanem egy teljesen új életet kell(ett) berendezni önmagamnak, és csak rajtam múlik, lesz-e folytonosság a baleset előtti és utáni életek között.
„Eldönthetem, hogy a gödör alján ülve azon siránkozom, milyen mély a gödör, vagy megkeresem a létrát.“
Másrészről nem vettem figyelembe, hogy nem számít, milyen hősies erővel harcolok, végül mégiscsak ember maradok, akire hatással vannak a nehézségei és az azok által kiváltott érzései; a negatívak és a pozitívak egyaránt. A veszteségeim miatt érzett fájdalom nagyon lassan engedett teret annak, hogy képes legyek nézőpontot váltani és önmagam sajnálata helyett a lehetőségeket keresni.
Ahhoz, hogy ez megtörténhessen, le kellett mennem a gödör legaljára, meg kellett élnem a legerősebb fájdalmat, a legfojtogatóbb kiszolgáltatottságot, illetve a legégetőbb szégyent.
Harmadrészt pedig meg kellett értenem, hogy bár a balesetem által okozott trauma nem csak az enyém, a következmények jelentős részével nekem kell megküzdenem. A megoldásokat pedig hiába keresem a környezetemben, rá kellett jönnöm, azok belül lesznek, önmagamban.
Ehhez pedig jobban teszem, ha őszintén felvállalom a bennem dolgozó érzelmeket, függetlenül attól, mit gondolok, a környezetem milyennek szeretne látni.
Az én történetemben a túlzásba vitt ellenállóképesség mögött tehát a másoknak való megfelelés iránti vágy, a jelen elfogadásának hiánya és az áll, hogy egy olyan életet kergettem, amire már nem volt reális lehetőségem. Bízom benne, hogy sikerült megtanulnom ezeket a leckéket és a gyakorlatba is beépíthetem ezt az új tudást.
A lelki ellenállóképesség számomra ma már egy több összetevőből álló tulajdonság, ami a türelem, a kitartás és a tudatosság hármasával írható le. A reziliencia tehát nem azt jelenti, hogy el akarok menekülni a traumám érzelmi és pszichés nehézségei elől, hanem azt, hogy türelemmel és megértéssel fordulok önmagam felé, tudomásul veszem és megélem a fájdalmas érzéseket. Tudatosítom magamban, hogy
bár az érzéseimet befolyásolni és irányítani nem tudom, azt eldönthetem, a gödör alján ülve azon siránkozom, milyen mély a gödör, vagy megkeresem a létrát.
Ha pedig úgy alakul, hogy nem találom meg elsőre, kitartó érdeklődéssel és lelkesedéssel folytatom a keresést; adott esetben azonban képes vagyok arra is, hogy megépítsem a saját létrámat.
Temesvári Orsolya
A vendégszerzők nem a Forbes szerkesztőségének tagjai, véleményük nem feltétlen tükrözi a Forbesét.
Borítókép fotó: Benkő M. Fanni
