Nettó 8 óra, és menj haza játszani!

Csanády István szembe megy az árral. Van egy 30 fős startupja, amely most kapott 2 milliárd forint befektetést, nem is akárhonnan, hanem a Revolut és a Spotify egykori befektetőitől. Alkalmazásuk, […]

Bővebben

Párkapcsolat, populizmus, főnök-beosztott viszony: ugyanazokat a pszichés játszmákat játsszuk

Esther Perel, belga pszichológus, párterapeuta, aki 30 évnyi tapasztalatával Belgiumból New Yorkba költözött, és azóta világszerte előadásokat tart, megosztja tudását. Las Vegasban az Unleash America konferencián főleg a vezetőkhöz szólt. Merthogy a párkapcsolati dinamizmus alapjai minden emberi kapcsolatban benne vannak: a munkahelyen is, a főnök-beosztott viszonyban is. Beszélgettünk kontrollról és szabadságról a kapcsolatainkban, populizmusról is, mint könnyű választásról, és arról is, hogy egy pszichológus hogyan működik vezetőként.

Az emberek alapvetően két dimenzió mentén helyezkednek el: vagy önállóak az életükben és igyekeznek ezt megtartani vagy függenek másoktól. Ez szinte az élet minden területen igaz: legyen az a kultúránk, az otthonunk, vagy a vallásaink. A vezetők többsége azt tanulja meg, hogy csak magára számíthat, és a saját lábán kell megállnia. Ezért fontos számukra a kontroll. De jól csinálják így? Interjú.


Megbízni másokban azt jelenti, hogy hagyom a dolgokat, hogy másképp történjenek, mint ahogyan én tenném. És ez veszélyes lehet mert nem tudom kiszámítani, mi fog történni, nem vagyok benne biztos, hogy tudom majd kezelni a kialakult helyzetet, ha nem én csinálom meg a feladatot. Jól gondolom?
Ez azt jelenti, hogy meg kell értenem: ugyanaz lehet erősségem, ami gyengeségem és a kihívásom is más helyzetekben. A dolgoknak gyakran egyszerre két oldala van.

Hogyan lehet a másokban való bizalmat fejleszteni vagy alakítani?
Ha változtatni akarok a kapcsolataimon, az első mindig az önismeret. Először nagyon világos képet kell kapnom arról, hogy hogyan cselekszem. Az az ember, aki vezetőként emberekben bízik meg, és szabadságot ad nekik, bizonyos dolgokban mégis mikromenedzsel, ideges lesz, mert végül minden nála áll meg. Ő valószínű ugyanezt fogja tenni otthon is.

Ez mind félelemből és a perfekcionizmusból fakad: magam hibáztatom, ha valami nem elég jó. Ha megtanítod nekik, hogyan adjanak ki feladatot a kezükből, rájönnek, hogy a dolgok haladnak és minden rendben.

A buddhizmusban van egy szép tanítás: ha kapaszkodsz, nagyon sok erő megtartani a dolgokat. De ha elengeded, automatikusan veled marad. (Ha megragadunk egy papírgalacsint, és teljes erővel szorítjuk, előbb utóbb elfáradunk. Ha viszont felfelé nyitott tenyérrel csak tartjuk, azt sokkal tovább marad a miénk.)

Meg kell mutatni a vezetőknek, hogy az az erő, amit képviselnek, az a munkájuk más aspektusaiban merevség lesz, és akadályozni fogja őket.

A munkámban látom, hogy a vezetői identitás fejlesztése erősen függ a tudatosság és a félelem szintjétől. Minél tudatosabb egy vezető, annál kevésbé fél, és annál nyitottabb. És fordítva. A fejlesztéskor először mindig a pozícióval találkozom, majd az egyénnel és végül egy kisgyerek is megjelenik, aki gyerekkorában sok drámát élt meg. Ez a kisgyerek hajlamos aztán fekete-fehér mintában gondolkodni. Ezt te „mindig és soha” válaszoknak hívod a konfliktushelyzetekben. Ez valójában egy skála két vége, ami mindig drámákat takar, nem?
Minden ilyen kapcsolat beleragadás. Minden, ami szokatlan, jó és rossz, egyszerű és bonyolult – mind merev pozíciók. És ez a merevség a probléma. És ez támadást szül, és a támadás ellentámadást. Ebben a gondolkodásmódban alapvetően egy igazi változat van, csak egy személynek lehet igaza, és ha nekem igazam van, te tévedsz.

Ha soha nem tudsz ebből a gondolkodásból kiszállni, akkor alapvetően nem tudsz kapcsolatban élni. Talán igazad van, de így biztosan egyedül maradsz. Egy igazság  egyébként sincs soha.

Tudod, mi az érzés ami ilyenkor bekapcsol? Elhagyhatlak, és többet nem látsz mert nekem van igazam – de akkor elveszítem magát a kapcsolatot is. Amit érzek ilyenkor a kapcsolatban: elveszítlek téged vagy elveszítem, feladom magam. Az én verziómat, az én igazságomat, értékeimet. Mindent, ami az enyém.

Vagyis mi történik a kapcsolatokban? Vagy feladom magam, vagy téged veszítelek el. Ezen alapvetően kell változtatni: integrálni magam és másokat. Az egyéni és a kollektív igényeket. Az én verziómat a tiéddel. Ugyanez a kérdés merül fel, amikor egy másik nézőponttal rendelkező pártra szavazok, hogyan folytatjuk a kapcsolatunkat ha kedveljük egymást, de nem értünk egyet egymással?

És talán ez az oka annak, hogy a populizmus annyira népszerű? Nagyon egyszerű megoldás megtartani a hatalmat és a saját igazamat?
Igen, mert a populizmus a saját terület védelméből származik:

mindig van egy ember, aki gondolkodik, és tudja a dolgokat, és ő majd megmondja neked, mit csinálj, hogyan gondolkodj, mik az értékek amiben hinned kell.

És neked nem kell a bizonytalanságokkal foglalkoznod, amiktől szorongsz. Legyen ez a gazdasági helyzet, vagy a környezet amiben élsz. A hagyományos szerkezetben megmondanak mindent, hogyan kell csinálni, hogyan kell élni. Választ adnak arra, hogy mit kell tennem, akarjak-e gyereket vagy sem, megfelelő az idő rá vagy sem? Eldöntik a fontos dolgokat amik a felnőtt élet részei, és ha elfáradunk ezektől, van aki megteszi helyettünk. Ez pedig könnyen autoritáshoz vezet. Akár a politika, akár a vallás azt mondja majd: nekem van válaszom, és tudom mit kell tenni, bízz bennem. És ma úgy tűnik, hogy erre a hitre van szükség egyre inkább.

Könnyebb hinni az erős vezetőkben, mint hinni és bízni magamban?
Igen, könnyebb, ha ez az identitásom része, ahelyett, hogy mindent én találjak ki magamnak. És a fogyasztói társadalom mindenből mindent elénk tesz, nekünk kell eldöntenünk, melyiket választjuk a lehetőségek közül. És dönteni nehéz.

Sok zaj van. Az autoriter vezetők úgy működnek, mintha minden nap megmondanák, hogy ez az, amit holnap reggel csinálunk, és ezt kell viselni, és mindenkinek ugyanaz lesz az egyenruha.  Nem nekem kell kitalálni, hogy ezt vagy azt fogom viselni. Ez a kapcsolat a politika, a gazdaság és a társadalmi élet között. Lekövetik egymást. Nagyon hasonló módon: ami a fogyasztás körül történik, befolyásolja azt, ami a társadalmi életben történik, és ez meghatározza, hogy a politika hogyan reagál. És kezdődik a kör előröl.

Rólad mint vezetőről is kérdeznék, hiszen csapatot építesz. Milyen vezetőnek tartod magad?
A csapatépítésben úgy gondolom, hogy az egyik legfontosabb koncepció a komplementaritás (egymás kiegészítése). Az a mód, ahogyan elosztunk feladatokat. Kevés ember van, aki nagyon erősen folyamat-vezérelt, és racionális gondolkodása van. Ők mindig látni akarják a B, C verziót is mielőtt az A-t megtennénk. Nem mindig megyünk e szerint, de szükségünk van rájuk, mint ahogy nekik is ránk, spontán és kreatív emberekre. Harminc évig egyedül dolgoztam, virtuális asszisztensem volt. Most csapatot építek.

Miért pont Kelley Rose-t választottad, amikor asszisztenseket kerestél?
Nagyon egyedi válasza volt arra a kérdésre, hogy miért őt kellene felvennünk a mi csapatunkba és ő miért akar velünk dolgozni. Kelley szerint forradalmi volt az egész folyamat és ilyennel még sosem találkozott. A kérdések lélegzetelállítóak voltak, sokszor azt gondoltam viccelnek velem. És nem tudtam, hogy kapcsolódhat a munkához. De itt vagyok az első három hónap után is és töröltem a jegyem ami visszavitt volna Franciaországba. Mert Esther olyan vezető, aki tudja mit akar és annak ellenére, hogy nagyon mások vagyunk a csapatban igazi öröm velük dolgozni.

Az interjút készítette: Szirtes Hajnalka (GuessYourself) szervezet pszichológus, executive transition coach, aki a Forbes.hu egyik, külsős, szakértő szerzője. 

A vendégszerzők külsős szakértők, nem a Forbes szerkesztőségének tagjai, véleményük nem feltétlen tükrözi a Forbesét.

 

Borítókép: estherperel.com

 

„Az utazás egyik jó oldala, hogy megtanulod, mit értékelj, ha egyszer hazatérsz”