Amikor a zenész lejön a pódiumról és hátrányos helyzetű gyerekeknek, időseknek, vagy egyszerűen a szomszéd néninek játszik, valami új születik. Ezt hívják közösségi zenének.
„Egész életemben csak kapáltam, azt se’ tudtam, hogy létezik ilyen – egészen megkönnyeztem.” Ez a vallomás egy idős néni szájából hangzott el évekkel ezelőtt a veresegyházi idősek otthonában egy közösségi koncert után. A mondat azóta is kitörölhetetlenül zakatol az ott fellépő muzsikusokban. Annak bizonyítására, mekkora ereje van a zenének, nem kell erősebb és tisztább üzenet.
Ahhoz azonban, hogy ezt az erőt ugyanúgy megérezzék egy hátrányos helyzetű térségben megbújó, kulturális ingerekben szegény falu óvodásai, egy budapesti templom közössége, a Vakok Intézete vagy a Pető Intézet lakói, arra van szükség, hogy a zenészek közel menjenek az ottani közönségükhöz.
Nemcsak fizikailag, nemcsak a megtett kilométerekben, hanem nyitottságban, mentalitásban is. Elképesztő érzés lehet a Carnegie Hallban, a Müpa nagytermében, a Royal Albert Hallban vagy a bécsi Musikvereinban, ezrek előtt zenélni, de – ezt már sokan elmesélték nekem – semmivel sem elképesztőbb, mint a cserdi repcemezőkkel a háttérben eljátszani Weiner Leó Rókatáncát, vagy a salgótarjáni tornateremben bohócsapkába bújva, mesélve hegedülni.
A válasz arra, melyik is a világ teteje, egyáltalán nem egyértelmű. Mert mikor fordulna elő egy nagyzenekari koncerten, fent, a távoli, érinthetetlen színpadon, hogy a nézők annyira izgatottak lesznek a zenétől, hogy felmásznak a tubáshoz, ő pedig megtáncoltatja őket? Mikor tunkolnák ki együtt a birkapörkölt szaftját egy koncert után a közönséggel? Mikor mondhatja el koncert után valaki az érzéseit egy muzsikusnak személyesen? Mikor kérdezhet? Mikor beszélgethet?
Takács-Nagy Gábor karmester szerint „Haydn és Mozart zenéje meleg és humánus, mindent elsöprő pozitív életerő és szeretetet van bennük.” Amikor egy koncert vagy egy zenei élmény összehozza a közönséget, pontosan ezt lehet átélni:
Elképesztő mennyiségű pozitív életerő mozdul meg, a közönségből és a zenészekből pedig közösség lesz.
Egyre több jó példa van erre itthon. Ha szerencsések vagyunk, belefuthatunk egy-egy titkosan vagy nyilvánosan szerveződő lakáskoncertbe, ahol az otthonosság, az intimitás még erősebbé teszi a közösségi élményt.
Ilyen gyöngyszem volt az Ilonka néni gangkoncertje címen futó nyári sorozat a Lovag utcában, ahova bárki betévedhetett akár az utcáról, akár a házból. A szervezők így határozták meg a koncert célját: „a rohanós, mozgalmas mindennapokban legyen egy pici megállás, ahol önfeledten zenébe merülve kikapcsolódhatunk a gangon”. Miközben a Four Bones Quartet zenél, akár azt is megbeszélhetjük a szomszédasszonnyal, mekkorák az unokák és éppen milyen aktuális mutatványaik vannak. Ilyenkor történnek meg a legszebb, legemberibb, legvéletlenszerűbb találkozások is azokkal, akik épp ugyanarra vágytak azon az estén.
Anna és Gergő sem először házimuzsikáltak Szalag utcai otthonukban tavasszal. Hogy miért engednek be a nappalijukba akár idegeneket is? Egyszerűen, mert szeretnek zenélni, és ezt a szenvedélyt szívesen osztják meg másokkal is. Különös varázsa van annak, amikor a muzsikusok a személyes életterükben, a legkedvesebb tárgyaik, képeik, könyveik között játszanak. Otthon érzi magát a hallgató és a zenész is – zokniban, a földön ülve, ellazulva.
A Budapest Bár minden évben kiválaszt egy ügyet, amit támogat, idén a Fesztiválzenekar TérTáncKoncertje mellett döntöttek. A program kicsúcsosodása, amikor a zenekar élő játékára több száz roma és nem roma, hátrányos helyzetű és szerencsésebb sorsú gyerek táncol együtt Budapest szívében, több ezer ember előtt. A részt vevő fiatalok többsége korábban még soha nem járt Budapesten, nem látott hangszert közelről, és nem hallott még klasszikus zenét – ezen a napon mégis valami óriási, közös, felemelő dolgot hoznak létre. A zenekar a gyerekeknek élménytábort is szervezett, ahol a Budapest Bártól is kaptak ajándékba egy igazi közösségi koncertet. A fiatalok lelkesedése és energiája azonnal magával sodorta az együttest – sokkal többet kaptak az eldugott hollókői kis szigeten, mint egy átlagos koncerten.
A közösségi zenélés legelementárisabb módja talán mégis az éneklés – hátborzongatóan jó élmény például, amikor a Kórusok éjszakájának záróakkordjaként tömegek énekelnek együtt az utcán, mindig egy erre az alkalomra megkomponált dalt.
A fizikai és lelki közelség, a közvetlenség, a személyes találkozás miatt jár még sokkal nagyobb felelősséggel ez a típusú zenélés, mint, amikor a zenész felül a színpadra, és a legjobb tudása szerint muzsikál a reflektorfényben. Mert a gyerekek utána kérdésekkel rohamozzák meg, mert az idősekben rengeteg emlék jön elő, amit szeretnének megosztani vagy feldolgozni, mert a magány, a fásultság, a fájdalom és a közöny oldható fel a közösségi zenéléssel. Ilyenkor a zenész önzetlenül odaadja azt a tudást és szépséget, amije van. És rengeteget kap vissza.
A szerző a Budapesti Fesztiválzenekar PR-menedzsere
A vendégszerzők külsős szakértők, nem a Forbes szerkesztőségének tagjai, véleményük nem feltétlen tükrözi a Forbesét.
