Wirtz Ágnes és férje alapítványa állami gondozásban élő gyerekekkel foglalkozik, akiknek a kezét a nagykorúvá válásuk után sem engedik el. Az Ágnes és mentoráltja közötti viszonyt a rengeteg trauma csak megerősítette, ma már szoros barátság köti össze őket.
„Megvan az érettségim. Nekem mindig azt mondták, hogy sosem lesz érettségim!”
– amíg Ágnes él, nem fogja elfelejteni ezt a két mondatot, amik Kata (a nevét megváltoztattuk) szájából hangoztak el. Kata ma már huszonegy éves, kommunikáció- és médiatudomány szakon másodéves hallgató. Az újságírónak készülő fiatal gyermekkora óta állami gondozásban él.
„Minden egyes gyerek, aki egyszer elmegy a Világszép központba, az Világszép lesz. Ez a mi kis második otthonunk, az elveszetteknek” – hangzik el a Világszép Alapítvány tavaly elkészült dokumentumfilmjének bevezetőjében. A film állami gondoskodásban élő gyerekek valós tapasztalataiból merítő meséin és a világszépek emléktöredékein keresztül mutatja be az alapítvány munkáját.
Wirtz Ágnes és férje, Albrecht Wirtz 2006-ban költözött Németországból Magyarországra, hogy olyan fiatalok életét segítsék, akiket valamiért kiemeltek a vér szerinti családjukból. A Világszép Alapítvány tizenhárom éve minden nyáron Paloznakon táboroztat, Hűvösvölgyben óvodát nyitottak, ahova együtt járnak a gyermekotthonban élő ovisok más családok gyerekeivel, öt éve pedig mentorprogrammal is bővült a tevékenységük.
Nemcsak a kisgyermekek és kamaszok vesznek részt a programban, hanem később is segítenek kiigazodni a felnőtté válás útvesztőjében. Így történt ez Katával is, Ágnes mentoráltjával.
Wirtz Ágnes, a Világszép Alapítány alapítója. Fotó: Sebestyén László
Az alapítvány budai központjában beszélgetünk. Lopva sétálunk fel az emeletre, a földszinten az óvodások épp alszanak. Puritán épület, fehér falakkal, nem úgy, mint a színes fejlesztőszoba, ahol helyet foglalunk. Az óvatos suttogást egyórányi hangos nevetés váltja fel.
Szivárványos, színekkel és kis szívekkel kifestett páncél
Kata kilencévesen táborozott először Paloznakon. Akkoriban már nevelőszülőknél élt, vér szerinti anyja pszichiátriai gondozás alatt állt. Mosolygós, segítőkész, vidám kislány volt, egyúttal csendes, nehezen nyílt meg másoknak. „Ágnes volt az első, akit igazán közel tudtam engedni magamhoz. Nem tudom pontosan megmondani, miért. Ő is sokat mosolygott, kedves volt és mindig rengeteget beszélt. Áradt belőle az életvidámság.
Akkoriban én is ilyennek éreztem magamat, a beszédet leszámítva.”
„Én sem tudom, mitől volt más a kapcsolatunk, de az biztos, hogy nem fejben dőlt el. Kata volt az a gyerek, akivel sosem volt baj. Ő volt a napsugár, aki mindenkinek segített, mindenkivel kedves volt.” Kata sok más állami gondozásban élő gyermekhez hasonlóan csak egy bizonyos pontig engedett közel magához másokat, a bizalom hosszasan épült kettejük között.
Több évnyi táborozás, közös élmény, hosszú beszélgetés kellett, mire Ágnes érezte, Kata őszintén megnyílt felé. „Megvan az a pillanat, amikor lehullott előle a szivárványos, színekkel és kis szívekkel kifestett páncél, amit hatalmas ajándéknak éltem meg.”
Inkább kevesebbnek, de nekik a legtöbbet
Ekkoriban még nem alkottak mentorpárost, a kapcsolatuk is csak akkor mélyült el, amikor Kata a fővárosba költözött. A balatoni nyarakon felül évente párszor találkoztak, a többi táborozóval együtt, színházba jártak, közös programokat szerveztek.
Ágnes elmeséli, az első paloznaki nyár szervezésekor a TEGYESZ-nél (Területi Gyermekvédelmi Szakszolgálat – a szerk.) érdeklődtek az ötletükkel: gyerekeket szeretnének táboroztatni. Eleinte rendkívül színes csapat érkezett Paloznakra, nevelőszülőktől érkező vagy gyermekotthonban élő fiatalokon, leányanyákon keresztül próbálta megismerni Ágnes és csapata az állami gondozásban élők rendszerét. Kata a második évben érkezett. Idén nyáron először táboroztatóként tér vissza.
A táborozók napjai sokszínűek, a tábor területén lévő madárház látogatásától kezdve kézműves foglalkozáson át az esti közös mesélésig rengeteg programon vesznek részt a fiatalok. Ágnes hozzáteszi: mindig jönnek újak, de az igazi kapcsolódáshoz tapasztalatuk szerint arra van szükség, hogy inkább kevés gyereknek, de nekik a lehető legtöbb lehetőséget adják.
„Óriási hátránnyal indul az a fiatal, aki nem a szüleivel, a családjával él, hanem kivették a komfortzónájából, a biztonságból vagy sokszor a borzalmas körülmények közül. Ennél kiszolgáltatottabb helyzetet nem lehet elképzelni. Ezeknek a gyerekeknek duplán, triplán kell megmutatnunk, hogy ők is ugyanolyan szeretetreméltóak, mint bárki más. Egy olyan terepen dolgozunk, ahol nem lehet a feladatunkat materiális segítséggel kipipálni. A legcsodálatosabb része a tizenhároméves munkámnak az, hogy nem lehet matematikai képletekkel megoldást találni a fiataljaink számára. Ez nem úgy működik, hogy a bántalmazás egyik formájára ez a gyógyszer beválik, szedd be, és akkor majd jól alakul az életed.”
Kata már idősebb volt, amikor az egyik táborban több workshop közül lehetett válogatni. A színjátszás, tánc és főzés közül az utóbbit választotta. Azóta sem tanult meg főzni, de mégis ez maradt az egyik legemlékezetesebb, legintenzívebb nyara, úgy érezte, ez a tábor sokkal jobban összehozta a csapatot, mint az előzőek.
„Ott ejtettem a lábadra a vágódeszkát” –
szisszen fel halkan Ágnes, amit hangos közös nevetés követ.
„Tényleg, pont a nagylábujjamra esett!”
Nem adnak pénzt, csak lehetőséget
Kata ötéves volt, amikor a mentális betegséggel küzdő vér szerinti anyjától az apró Pest megyei faluba került, ahol tizennyolc éves koráig élt. A faluban ő volt a „nevelőszülős gyerek”, a nevelőszülei sem sajátjukként hivatkoztak rá.
A középiskolai éveit megnehezítették az otthoni körülményei. Konfliktushelyzetben gyakran elhangzott a nevelőszülei szájából az a mondat, hogy „te is olyan leszel, mint az anyád”. Kata sokat hiányzott emiatt az iskolából. Elmeséli, hogy az érettségi évében járt, amikor úgy érezte, nem akar tovább a nevelőanyjánál maradni.
Akkoriban még úgy gondolta, képes lesz fenntartani egy albérletet, ha az iskola mellett munkát vállal, de miután az alapítvány munkatársaival kiszámolták, mennyit kellene keresnie ahhoz, hogy el tudja tartani magát, rájöttek: nem tudná kigazdálkodni. Más lehetősége nem volt, nem tudta, hova menjen. Bár kettejük kapcsolata ekkoriban még nem mélyült el igazán, de ha baj volt otthon, úgy Ágnesnek telefonált. Így történt ebben az esetben is.
Ágnes kiemeli: nem pénzzel, lehetőséggel támogatják a fiatalokat. Ezt Kata is megerősíti.
„Ágnesnek köszönhetem, hogy van hol laknom.
Kifizethette volna nekem az alapítvány az albérletet, helyette segített bekerülni abba az utógondozó otthonba, ahol most is élek.”
Idő kell ahhoz, hogy döntsön: ő maga a saját traumája által van definiálva, vagy sem
Minden világszépért felelősséggel tartoznak, teszi hozzá Ágnes, így sem az alapítvány munkájáról és a gyermekek életútjáról szóló dokumentumfilmben, sem máshol nem fedik fel a személyazonosságukat. „Ha egyszer kikerül róluk egy fotó, egy cikk, amiből kiderül, hogy állami gondozásban nőttek fel, az mindenképp stigma marad. Azért, mert valaki nagykorú lesz, nem feltétlenül tudja eldönteni, szeretné-e ezt a stigmát magával vinni a jövőben.
Időt szeretnénk adni nekik, hogy minél érettebben dönthessenek arról, hogy ő maga saját traumája által van-e definiálva, vagy sem. Katával együtt tanulok.”
Mint mondja, határozott szakmai elképzelésük van a témáról, de Katával, mint aki az első mentoráltak között volt, megosztják egymás között a dilemmáikat.
Ágnes és mentoráltja, Kata. Fotó: Sebestyén László
„Akkoriban nem dönthettem el, hogy kinek akarom elmondani a történetemet és kinek nem. A középiskolában mindenki tudta rólam. Most az egyetemen körülbelül hárman” – meséli Kata, majd Ágnes így folytatja: „Senki sem érti, ha azt mondja a gyerek, hogy állami gondozásban él. Egyből visszakérdeznek: „aha, tehát neked nincsenek szüleid, árva vagy?” Annyi kérdést szegeznek nekik, amik mind tabusítva vannak és időközben a kérdező is zavarba jön. Megfagy a levegő.”
Kata bólogat. „Azt érzik, hogy egyből el kell kezdeniük kérdezni, de nem tudják, mi az, ami komfortos nekem és ők is elkezdik kellemetlenül érezni magukat. Az a mai napig nem fordul elő, hogy azt mondják, oké, állami gondozásban élsz. Pedig olyan ez a helyzet, mintha elkezdeném kérdezgetni a másikat, hogy »Ó, a szüleid elváltak, miért váltak el? Elmondod, hogy mi volt a konfliktus?«
Ezért sokszor inkább azt mondom, nincsenek szüleim.”
„Elég annyit mondanom, hogy Ágnes és mindenki tudja, kiről van szó“
„Most már nagyon erős matrica vagyok” – Kata arra utal, hogy bármikor számíthat Ágnesre, akár tanácsra, akár segítségre van szüksége. Nem volt ez mindig így. Mindig nehézséget okozott neki, ha segítséget kellett kérnie. Ágnestől hosszú évek alatt megtanulta, hogy nem kell szégyellnie és egyáltalán nem kell hálásnak lennie azért, ha segítséget kér másoktól.
„Annak örültem a legjobban – és ezt jó értelemben mondom –,
amikor éjjel sírva hívott fel Kata, hogy baj van. Sokkal nehezebb neked kérni, majd elfogadni a segítséget.”
Az alapítvány mentorprogramja szigorú keretek között működik, a szakemberek által képzett önkéntesek szerződést kötnek a Világszépekkel az adott évben elérendő célokról, az alapítvány munkatársainak rendszeres szupervíziója alatt. Ágnes és Kata kapcsolata már kiesett a keretből, azért is, mert alapítóként Ágnesnek több mentoráltja is van, akik mostanra már nagykorúak. A kapcsolatunkat barátsághoz tudják hasonlítani.
Ágnest Kata barátai is ismerik. „Nem kell nekik megmagyaráznom, ki ő. Elég annyit mondanom, hogy Ágnes és mindenki tudja, kiről van szó.”
S tanuskodom a napról, hogy ragyog
Kata nem szakadt el az alapítványtól. Visszajár a központba, pár éve elvégezte az alapítvány önkéntesképzését, idén először ő is segítő lesz a paloznaki táborban. A közösség tagja már több mint tíz éve.
Amikor egy maradandó világszépes emlékéről kérdezem, nem sokáig habozik. A közös karácsonyozásokat az alapítványnál fordítva tartják: mindenki elhozza a kézzel készített kedvességet, majd utólag, az átadás előtt közvetlenül húzzák ki a kalapból, hogy ki kitől kapja az ajándékot.
Kata egy vászonképet kapott, amin az élénk sárga Nap mellett csupán egy rövid felirat áll. A kép aljára Karinthy Frigyes szavait festették: „S tanuskodom a napról, hogy ragyog.”
Magabiztosan kijelenti, ez volt a legkülönlegesebb ajándék, amit kaphatott. Katát Ágnes húzta, ez az apróság jut először eszébe, ha Ágnesre gondol. „A többiek nem értették, csak néztek rám, hogy ennek én tényleg örülök? Engem csak az érdekelt, hogy de hát én mégis csak Ágnes ajándékát kaptam! Nemrég eldöntöttem, hogy az ő kézírásával magamra szeretném tetováltatni ezt a mondatot. Ágnes, ezt eddig még neked sem mondtam!”
„Én rosszul leszek a tűtől, nem megyek veled!” – kacag fel Ágnes.
Borítókép: Sebestyén László
