Nem azért traumatizáltak a gyerekeink, mert nem szeretjük őket eléggé, hanem mert el vagyunk vágva az ösztöneinktől – viszont van különbség a traumák és a Traumák között. A Kanadában élő, világhírű orvostól, Máté Gábortól sok fontos gondolat hangzott el az idei Forbes Flow esemény nagyszínpadán, beszélt többek között saját küzdelmeiről, önazonosságról és gyerekei dühéről is. Ezekből válogattunk.
A trauma és a Trauma közötti különbségről
„A trauma egy olyan szó, amit egyrészt túl sokszor, lazán használunk, másrészt viszont nem értjük eléggé. Észak-Amerikában nagyon gyakori, hogy valaki azt mondja, »láttam egy filmet tegnap este és nagyon traumatizált«. Nem traumatizált! Csak szomorúvá tett vagy fájdalmat éreztél. Az nem trauma” – magyarázta Máté Gábor a pénteki eseményen.
„A trauma egy görög szó, azt jelenti, hogy seb. Egy lelki seb, aminek hosszú távú hatásai vannak. A kétféle trauma alatt azt értem, hogy vannak a nagy traumák: a világháború, az ukrán háború, egy szülőnek a halála, a lelki, fizikai, szexuális zaklatás, a korhely, iszákos szülő. Az a Trauma, nagy T-vel – ezt a traumát könnyű megérteni, nagy csapást jelent a gyereknek, és nagy hatásai vannak a lelki és a fizikai egészségre is.
Máté Gábor a Forbes Flow-n. Kérdezte: Galambos Márton, a Forbes főszerkesztője. Fotók: Fekete Csaba (8 kép)
De mivel a trauma azt jelenti, hogy seb, nem kellenek nagy események ahhoz, hogy egy kisgyereket megsebesítsünk.
Elég az, ha a szükségleteit nem adjuk meg. Nemcsak az emberek, hanem általában az emlősök is úgy születnek, hogy elvárják, hogy szeressék, ellássák, közel tartsák. A gyereket meg lehet sérteni úgy, hogy nem látjuk az igazi énjét, nem fogadjuk el, nem szeretjük föltétel nélkül, ha arra kényszerítjük, hogy fojtsa el az érzelmeit, mert nem bírjuk a dühét, nem bírjuk a haragját. Ez a kis t-vel írt trauma. Ezt nehezebb felfogni, észrevenni, de a hatása éppolyan súlyos lehet.”
A saját harcáról az új könyve kapcsán
Máté Gábor tíz évet dolgozott a most megjelent, Normális vagy című könyvén, melyet fiával, Máté Dániellel együtt írt. Olyannyira nehéz szülés volt, hogy egy ponton vissza is küldte a pénzt a kiadónak, mert úgy érezte, túl nagy fába vágta a fejszéjét, nem fogja tudni befejezni. Aztán a könyv végül visszatért. „Követelte bennem, hogy megírjam, meg akart születni.”
Arról, hogy miért volt nehéz folyamat, így mesélt: „Tudtam, hogy a mondanivalóm fontos, de nem tudtam, hogy megvan-e bennem a kapacitás, hogy érthetően, érdekesen elmondjam, olyan módon, hogy az emberek reagáljanak. Kettő: túlságosan azonosítottam magam a könyvvel. A mai világban könnyen megtesszük, hogy azonosítjuk magunkat a munkánkkal, nincs különbség köztem és a munkám között – ha a munka jól megy, én is jól megyek, ha a munka rosszul megy, velem valami baj van.
Dacára annak, hogy intellektuálisan tudtam, mi a különbség, érzelmileg nem láttam. Amikor nehezen ment az írás, féltem, hogy mi lesz velem.
Mi lett volna velem? Esetleg írok egy sikertelen könyvet, so what? Mit számít? Nem számított volna, de érzelmileg ezt nem éreztem. Ezt ki kellett dolgoznom ahhoz, hogy befejezhessem a könyvet. Hogy mi volt a félelmem? Hogy bebizonyosodik a világ számára, hogy milyen tehetségtelen vagyok, semmilyen gondolatom nincsen, és mindenki látja, hogy ebben az emberben már nincsen újdonság.”
Végül felkeresett egy terapeutát. „Sok terapistát tanítok. Az, hogy nekem is szükségem van egyre, eszembe se jutott, amíg zavarba nem kerültem a könyvvel. Rájöttem, hogy le kell nyelnem a büszkeségemet és mégis felhívok valakit, hogy segítsen. Az a szó, hogy segítsenek, ez a legnehezebb mindenkinek. Mindannyian azt hisszük, hogy magunkra kell maradnunk, és mindent el kell érnünk segítség nélkül. Nekem is így volt, de aztán lenyeltem a büszkeségemet és ezzel a segítséggel fejeztem be a könyvet.” (A könyv három hete bekerült a The New York Times bestsellerei közé.)
Ösztönről és traumáról
„A gyerekeknek van egy elvárása a szeretetre, arra, hogy szabad érzelmeket érezni és kifejezni, arra, hogy ne kelljen dolgozniuk azért, hogy elfogadhatóak legyenek a szülő és a társadalom számára. A mai világ ezt nem nyújtja. Nem azért, mert a szülők nem szeretik a gyerekeiket, hanem mert óriási stressz alatt élnek, és el vagyunk vágva a természetünktől. Egyedül vagyunk, magányosak, mint szülők, mint családok, mint egyének. A magány egy járvány, nagy veszély az egészségre, ugyanolyan veszélyes, mint napi 15 szál cigaretta.”
Máté Gábor arról is beszélt, mennyire károsak tudnak lenni a rossz tanácsok. Példának azt hozza, amikor anyja naplóját olvasta, amibe néhány nappal a születése után azt írta, majd’ megszakad a szíve, amiért a kisfia másfél órája sír, de nem adhat neki enni, mert megígérte az orvosnak, hogy csak négyóránként eteti. „Magyarázd meg egy orángután- vagy medveanyának hogy várjon négy órát! Az emberi szülő nagyon sokszor kap rossz tanácsot. Például hogy ha haragszik a gyerek, távolítsd el magad mellől, várd meg, amíg lenyugszik és visszajön.
A szülők ösztönellenes életet élnek – ez az, ami traumatizálja a gyereket. Nem azért traumatizálódnak, mert nem szeretjük őket, hanem mert el vagyunk vágva az ösztöneinktől.”
A gyerekei dühéről
Máté Gábor mindenkinek azt kívánja, hogy élje át, hogy őszinték vele a gyerekei, nem félnek attól, hogy kifejezzék az érzéseit és elmagyarázzák, hogy ők hogyan tapasztalták meg a gyerekkorukat. „Éld meg, hogy megvan benne a bátorság és a belátás, akár jót, akár rosszat mond.
Én nem attól félek, hogy haragszanak rám a gyerekeim, hanem attól, hogy nem haragszanak eleget amiatt, hogy milyen nehéz gyerekkoruk volt a mi családunkban.”
Önazonosságról és szenvedésről
„Ameddig mások elvárásai szerint élem az életemet, akár a gyerekkor óta elszakítva saját magamtól, addig szenvedést okozok magamnak – mondta Máté Gábor. – Ez a szenvedés valamilyen formában meg fog jelenni: lelki bajban, elmezavarban, fizikai betegségben.
Nem ússzuk meg, ha mások életét éljük.
Selye János, a nagy magyar származású stresszkutató, orvos, aki szintén Kanadában élt, ő írta a stresszről szóló könyvében, hogy a legnagyobb frusztráció az, amikor azt az életet éljük, akik nem mi vagyunk. Nagyon igaza volt. Hogy mennyire tudok saját magam lenni, ezt mindenkinek saját magának kell elhatároznia. De mint orvos és mint ember, nagyon látom, hogy milyen nagy árat fizetünk, amikor eltávolodunk saját magunktól.”
