Gianniékkal a gyermekvállalás útvesztőibe, Pásztor Annával a fakírszőnyegre és a virtuális valóságba, Pál Ferivel a valódi elégedettség és boldogság birodalmába, Laár Andrással filozófiai magasságokba is eljutottunk a Forbes Makers-en. Szubjektív beszámoló a Forbes pénteki rendezvényéről.
„Tudod, most úgy kellene, hogy ne tudósíts a napról, hanem írj egy élménybeszámolót a személyes benyomásaiddal” – hangzott a tanács arról, hogy miféle cikk is legyen ez. A Forbes pénteken másodszer rendezte meg az alapvetően az önfejlesztésről szóló rendezvényét, a Makers Day-t. „Oké, próbáljuk meg” – mondtam, és vadul görgetni kezdtem a programot, hogy melyik előadásról lenne érdemes írni. „X-ről lehet, hogy szívesebben olvasnak, Y-ról most volt egy hír, ő emiatt még érdekesebb, az evés pszichológiája és a fogyókúra mindenkit érdekel (vagy nem?!), utána meg Pál Feri mégiscsak Pál Feri, igazi kihagyhatatlan jolly joker” – eléggé újságírói szemmel közelítettem meg a dolgot. Aztán inkább próbáltam az alapján „menni”, hogy milyen témákkal is van nekem most dolgom, mi szólít meg úgy istenigazából. (A Pár Feri fan clubnak üzemen, hogy az ő előadásáról is írok majd.)
Az első pár előadásra még úgy ültem be, mint hírügynökségi tudósító koromban valamelyik miniszteri sajtótájékoztatóra vagy parlamenti bizottsági ülésre: laptop az ölben, feszültség a lábban, és a hangfelvétel indítása után, mint egy versenyló, kezdtem is a jegyzetelést. Pál Feri délutáni előadására jutottam el oda, hogy csak úgy ültem és hallgattam. Megérte.
A MOM Kult színháztermébe éppen akkor toppantam be délelőtt, amikor Zita Annoni és férje, Gianni a gyermekért való küzdelmükről, számos sikertelen lombikjukról beszélt. Arról, ahogyan évek teltek el a reménykedés és a várakozás, majd a mindent romba döntő rossz hírek hullámvasútján. „Mit csinálj, amikor tudod, hogy te vagy a probléma? Van egy férjed, vágytok mind a ketten ugyanarra, a gyermekre. Ő egészséges, de te nem” – itt Zitával együtt a közönség jó része, és én is elsírtam magam. A közvetlen környezetünkben is nagyon sok pár van, aki épp egy ilyen hullámvasúton ült, vagy még mindig a fent és a lent között dobálja őket a sors ezen a nehezített pályán. Nem egyszerű. Ahogyan az immár kétgyermekes anyuka, Zita fogalmazott: „hiába vagyunk túl rajta, mégsem vagyunk túl rajta.”
Zita és Gianni Annoni. Fotó: Fekete Csaba
„Nem tudtam mást csinálni, mint meghallgatni és utána átölelni, de inkább a csend volt az egyetlen dolog, amit tudtam neki ajándékozni. Mert ilyenkor hiába mondom, hogy nincs semmi baj”
– emlékezett vissza a nehéz helyzetekre Gianni. Ők már kétgyermekes szülők, de hogy ez mennyire nem magától értetődő, nagyon jól tudják.
Amúgy meg üdítő volt látni, hogy Gianniéknál sem minden cukormáz: merthogy nagyobb fiuk (ő négyéves) aktivitását látva sokan megkérdezik tőlük viccesen, hogy „ezt vártátok ennyire?”. „Tornádó a beceneve a gyereknek” – mondta nevetve Gianni. Hirtelen nem tudom, hogy Pásztor Anna vagy Zita említette-e, hogy a gyermeke a Makers napján is hajnali hatkor keltette, de hogy ő ezért is nagyon hálás tud lenni.
Pál Feri: a tűzpiros kabrióban is kell fékbetétet cserélni
Pál Feri katolikus pap és mentálhigiénés szakember (a Makers-ön inkább utóbbi minőségében volt jelen) „Hogyan legyünk jól?” című előadásában is fontos volt a hála motívuma. Hogy mennyire fontos újra és újra, tudatosan hálát adni azért, amink van, vagy akár azért is, ha valami rossz nem történt meg velünk. Merthogy ez az elégedettség, a „hogyan legyünk jól” egyik kulcsa. Feri a színpadra hozott négy szék társaságában azzal a meglepő adattal indított az őt üdvözlő vastaps után, hogy tízből hét ember akkor is elégedetlen, ha a dolgok úgy alakultak, ahogy akarta. Vagyis a szabadon hozott, eredményes, jó döntések után sem tud mindenki elégedett lenni. Ennek okait boncolgatta az előadásban és arra is kitért, mi a titka annak a tízből három embernek, aki elégedett.
A négy széken számos, a saját praxisából vett példával szemléltette a különböző helyzeteket – hol ő volt Robi, a holnapután esküdő, remegő térdű vőlegény, máskor a mindent az utolsó milliméterig megtervező menyasszony, vagy épp a tíz éve házas férfi, aki rosszul aludt és hajnalban elgondolkozott az életén. Közben bemozogja a teret, élénken gesztikulál, figyeli a közönség minden rezdülését.
Mint kifejtette, hiába sikerült valakinek, amit eltervezett, sokaknál megnő a veszteségtudat, és a relatív költségérzet (vagyis például, hogy egy házasság áldozatokkal és kompromisszumokkal is jár) az öröm pedig elhalványul.
Pál Feri most is nagyon elemében volt. Fotó: Fekete Csaba
„A régóta vágyott tűzpiros kabrióban is kell fékbetétet cserélni” – mondja arra, hogy bár az emberi természet fantasztikus, és a szinte élhetetlen életfeltételekhez is adaptálódni tudunk, de amikor relatív jólétben vagyunk elképesztő gyorsasággal hozzá tudunk szokni a jóhoz és az már nem adja ugyanazt az érzést. Sokan azt gondolják: valami más vagy valami több kellene, és megkérdőjelezik korábbi szabadon hozott jó döntéseiket is. Elkezdi megemelni az elvárásait mondjuk a párja felé, szóval elkezdi tuningolni a tűzpiros kabriót . Az élet azonban egyre kevésbé tudja megadni a megszaporodott elvárásoknak megfelelő élménymennyiséget, és egyre nagyobb valószínűséggel csalódunk.
A három, aki a tízből jól van, azonban meg tud elégedni az elég jóval, hálás azért, amije van, és úgy jár túl a saját agya eszén, hogy elköteleződik saját jó döntései mellett. Persze vannak olyan kulturális téveszmék, amik ez ellen dolgoznak: sokszor csak megyünk-megyünk, hasítunk, de a rossz irányba.
„A legtöbb ember azt gondolja, hogy a boldogság egy állapot, pedig az inkább egy folyamat, ahogyan maga az ember is az. (…)
A boldogság nem egy cél, hanem egy irány” – fogalmazott.
Laár András: démonok a sarokban
A nap leglazább vendége címet szerintem Laár András humorista, buddhista tanító kaphatja, aki papucsban érkezett, majd mezítlábra váltott a színpadon, miközben saját spirituális életéről mesélt Hodász András egykori katolikus papnak. Úgy néztem, András gondosan összeállított kérdéssorral készült, amit Laár első válaszát követően valószínűleg el is engedett. Nem baj, ebből lesznek a legjobb beszélgetések. Én a kábé huszadik percben elhangzó Higgs-bozonos eszmefuttatásnál dobtam le kicsit az ékszíjat (és csuktam le a laptopot). Ami biztos: érdekes volt hallgatni két különböző vallású, de mélyen Istenhívő ember párbeszédét. „Nem tipikus buddhista mozzanat, hogy valaki ennyire megingathatatlanul hisz Istenben, de nekem nagyon hangsúlyos Isten-élményeim voltak” – mondta Laár. Már egy egyéves kora körüli élményét fel tudta idézni, amikor démonokat látott a sarokból előjönni, amelyekhez hang is társult.
Laár András. Fotó: Fekete Csaba
„Én nem tudok azon bosszankodni, hogy mit csinál más. Nem vehetem magara ezt a terhet.”
Epiktétosz görög sztoikus filozófus tanítása szerint a dolgokat érdemes szétválasztani két részre: az egyik fele, amivel dolgunk van és magunk alakítjuk, a másik felével, amire nincs ráhatásunk, nem kell foglalkoznunk, mondta. Ebből a beszélgetésből most éppen ezt a gondolatkört vittem magammal. Pedig már akkor megjegyeztem, amikor 2021 októberében Karikó Katalin azt írta nekem a Nobel-díj átadása után (akkor még nem kapta meg a díjat, de már aspiráns volt, és ezért előzetesen interjút kértem tőle):
„Kedves Judit, mint sokszor elmondtam, csak az érdekel, és arra koncentrálok, amin tudok változtatni, amire van hatásom, és a díj bizottságokéra nincs. Számomra a legnagyobb örömöt a kutatás izgalma adja.” Hát így.
Pásztor Anna és a VR szemüveg
A lányom olyan osztályba jár, ahol a 19 gyerekből 13 fiú. Képzelhetitek. Hogy az idei tanévre újonnan kinevezett osztályfőnöküket idézzem: „Nem rosszak, csak fiúk. De ne aggódjanak, nincs semmi baj” – mondta. Máskor ez nem így volt, ez egy „nehéz” osztály, és soha nem felejtem el a lányom egyik tavalyi mondatát, amikor az egyik tanító néni módszereire, aki kiabálás helyett mindig megbeszélte velük, hogy mit kellett volna másképp csinálni, azt mondta: „mert Éva néni bízik bennünk, anya!” Arról, hogy milyen fontos az iskolás években is a bizalom, és hogy a gyerekek jó esetben a tanáraiktól is kaphatnak bizalmat és önbizalmat, Al Ghaoui Hesna író, újságíró és Benes Anita divattervező is beszélt. „Egyszerűen szeretnek a szüleim és kész. Ez megadja az önbizalmat, vagy inkább a bizalmat, hogy bízhatok magamban és másokban” – mondta Anita.
Hesna is felidézte, hogy bár önbizalomhiányos kisiskolás volt, tanárai biztatása és a szülei belé helyezett bizalma is sokat adott az önbizalmához, ami ezzel együtt nála sem és senkinél nem egy konstans, hanem egy, az élethelyzettel és az életkorral is együtt változó dolog.
„Nem kell elhinni, amit az emberek gondolnak rólad, sőt azt sem, amit magadról gondolsz, mert te nem a gondolataid vagy”
– indított Dobó Kata színész, rendező, aki Pásztor Annával, az Anna and the Barbies énekesével az önszeretetről, önmagunk ünnepléséről beszélgetett. Az itt és mostban levés, a saját középpontunkhoz való visszatalálás sokféleképpen megvalósulhat: Kata is elmélyedt ezekben, jógázik, meditál, míg Anna más habitus. Ő a libikóka közepén szeretne állni, ahonnan ki-ki nyúl az extremitás felé is (ehhez nyilván színpadi énje áll közelebb), de mára megtanulta azt is, hogy az alkotó lelket és a testet is óvni kell. „Szeretnék ezen a libikókán megnyugodni és megélni a mostot. Megnyugodni a mostban.”
Pásztor Anna ideges lesz, ha meditálni “kell”, ő máshogy lazít. Fotó: Fekete Csaba
Elmesélte, hogy most nagy testi-lelki tisztulásban van. „Én nem tudok meditálni, ideges leszek tőle” – így aztán a gerincsérve miatti tornába épít egy kis légzőgyakorlatot, néha meg fakírszőnyegre fekszik meztelenül. Nemrég játszóházba vitte a gyermekeit, és eltervezte, hogy majd csendben leül és onnan nézi őket. Aztán eszébe jutott, hogy tízévesen mit nem adott volna azért, ha ilyen szuper játékokkal játszhat. Úgyhogy beállt ő is ugrálni, majd egy VR-terembe is beültek, ahol nemcsak virtuális valóság szemüvegen át, hanem hangeffektekkel, pörgő-forgó fotelekkel is fokozták az élményt.
„Azt mondták, hogy abba a fotelbe felnőttek nem szoktak ülni. Én meg mondtam, hogy akkor beülök”.
Azt is mondták neki, hogy ha sok az impulzus, bármikor leveheti a szemüveget. „Utána rájöttem, hogy végülis ez az élet: bármikor leveheted a szemüveget, ha egy kis megnyugvásra vágysz”.
