A hatodik Zwack

Nem tudtam, hogy Wallenberg és Demján is kellett hozzá. Mert, hogy II. József – állítólag – azt mondta, hogy „Das ist ein unicum”, az ugye sokaknak megvan. De hogy utána […]

Bővebben

Ír művészbarátaiktól festményeket kaptak a szállításért – ma ők osztják a legmenőbb magyar művészeti díjat

Írországon kívül csak nálunk működtet műtárgyszállító üzletágat az ír Maurice Ward szállítmányozó cég, melynek tulajdonosai, Mary McLoughlin és John Ward rajonganak a kortárs magyar képzőművészetért. Vissza akartak valamit adni Magyarországnak, mert 1999 óta jól megy nekik itt a fuvarozási üzlet, 2011-ben megalapították hát a Leopold Bloom Képzőművészeti Díjat. A hétvégén volt az ötödik díjkiosztó, a nyertesnek – idén Ember Sárinak – külföldön szerveznek kiállítást. John és Mary csak a Forbesnak adott interjút.

Leopold Bloom, az Ulysses főhőse magyar származású volt, édesapja, a szombathelyi zsidó származású Virág Rudolf Dublinba emigrált, áttért a protestáns vallásra, és átkereszteltette magát Bloom Rudolph névre. James Joyce regényéből merített ihletet Mary McLoughlin és John Ward, az ír műgyűjtő házaspár, amikor Magyarországon létrehozta a Leopold Bloom Képzőművészeti Díjat, és az emberi jóságot képviselő regényhősről nevezte el azt. Joyce az Ulysses cselekményének egyetlen napjaként június 16-át választotta, ez a nap mára igazi ír nemzeti ünnep lett – a Bloomsday-hez igazodtak idén a díjátadó szervezői is.

Mary és John – miközben kortárs művészeti gyűjteményüket évek óta gyarapítják – kétévente 10 ezer eurót ad egy magyar alkotónak, hogy külföldön is be tudja mutatni alkotásait.

 

Mary és John már szinte hazajárnak Budapestre, idén hatalmas családi kísérettel jöttek, de a kánikulát nem igazán szerették. Fotó: Sebestyén László

„Mi, írek közismerten jól kommunikálunk, és amikor a ’90-es években elkezdtünk Magyarországra járni, hogy irodát nyissunk itt, azt tapasztaltuk, hogy a magyar művészek nem tudják hallatni a hangukat külföldön, hiába kiválóak” – meséli Mary, hogy miért merült fel bennük a segítség ötlete. Cégük, a Maurice Ward szállító és műtárgyszállító vállalat 1999-ben nyitott irodát Budapesten – második helyszínük volt a magyar főváros a régióban. „Csehországban mi léptünk piacra a külföldi cégek közül elsőként ebben a szektorban, 1994-ben, érdekes élmény volt akkoriban a világ végéről errefelé üzletet csinálni” – emlékszik vissza John, aki akkoriban sok időt töltött a régió új irodáiban. Azóta persze terjeszkedett a Maurice Ward Romániától Bulgárián át Dél- és Nyugat-Európa szinte minden országában, ma összesen 35 irodája van a csoportnak az írországin kívül.

Barátok közt

Mary és John is lényegében művészek közt nőtt fel, ma is szinte az összes barátjuk ebből a körből kerül ki, így mindig is tisztában voltak vele, hogy milyen nehéz egy képzőművésznek boldogulni, főleg külföldön. „Amikor a budapesti képviseletünket megnyitottuk, rengeteg időt töltöttem itt, és mivel esténként, hétvégenként ráértem, sokat lógtam művészekkel, galériákba jártam, az acb Galéria volt a legjobb social scene akkoriban Budapesten” – mondja John.

Közben otthon, Írországban már komoly kollekciójuk gyűlt össze kortárs alkotásokból, részben azért, mert amikor – szállítócég-tulajdonosként – segítettek művész barátaiknak, hogy a festményeiket, szobraikat eljuttassák egy-egy kiállításra, akkor ők sokszor műalkotást adtak cserébe a szolgáltatásért.

„Rájöttünk, hogy ebből érdemes üzletet építeni, hiszen nem nagyon vannak rá professzionális szolgáltatók Írországban” – mondja Mary, aki a műtárgyszállítási üzletág vezetője lett a családi cégnél.

Fotó: Sebestyén László

Ma már Írországban abszolút piacvezetők ezen a területen, külföldi leánycégeik pedig – amelyek közül csak a budapesti foglalkozik a hagyományos nemzetközi, légi, óceáni és közúti szállítmányozás mellett műtárgyszállítással – jellemzően közepes méretűek, kivéve a hatalmas csehországit.

„Az olyan globális óriások mellett, mint a DHL vagy a Schenker, a független Maurice Ward érdekes cég, nem csoda, hogy állandó célpontjai vagyunk különféle felvásárlási szándékoknak. De azon dolgozunk, hogy mindig nemet tudjunk mondani” – nevet John.

Imádják a magyarokat

Az első magyar művész, akinek a munkáiba Johnék beleszerettek, Batykó Róbert volt, aztán Kis-Róka Csaba képeiből vettek párat, de van a gyűjteményükben néhány fotó is, többek között Esterházy Marcelltől. Nagyjából kéttucatnyi magyar alkotást vásároltak eddig, azok egy része dublini otthonukat, a másik a Maurice Ward Group irodáit díszíti Európa különböző városaiban.

„Tizenkét év magyarországi üzletelés után úgy éreztük, ideje valamit visszaadnunk a magyar művészeknek. Úgy láttuk, hogy 40 év szovjet-kommunista időszak után nincs önbizalmuk, túlságosan visszafogottak, és nem szokták még meg, hogy külföldön is hallatniuk kell a hangjukat.”

John és Mary természetesnek gondolták, hogy a kapcsolatainkkal segítenek, outsiderként úgyis könnyebb beleszólni, vallják. „Valójában először egy művészeti vásárt terveztünk a reptérhez közeli üzleti parkban, ahol a cégünk is működik, aztán valahogy ez lett belőle” – mutat John nevetve a Ludwig Múzeum épületére, amelynek teraszán ücsörgünk a díjkiosztó előtt.

A Leopold Bloom díjkiosztót ugyanis összekötötték egy kiállítással: a sok-sok pályázó közül kikerülő shortlistes művészek – Asztalos Zsolt, Ember Sári, Erdei Krisztina, Kútvölgyi-Szabó Áron, Molnár Zsolt és Tranker Kata – versenyző alkotásaiból két hónapig nyitva tartó tárlatot rendeznek. A nemzetközi zsűri a gála előtti két napban járja körbe a döntősök műtermeit, és az utolsó pillanatban nevezi meg a 10 ezer eurós díj nyertesét. Így ottjártunkkor még Marynek és Johnnak sem volt fogalma arról, hogy melyik kiállító művész viszi majd el a pálmát, mindenesetre azt bevallották, hogy kedvencük mindig van, akinek drukkolnak.

„Johnék csak a zsűri elnökét választják, egyáltalán nem szólnak bele a döntésbe, példamutató, hogy a díjat nem is magukról nevezték el.” Ezt már Kukla Krisztián, a Leopold Bloom Art Művészeti Alapítvány kurátora mondja. Ő bonyolítja kétévente a pályáztatást, szervezi a kiállítást és a díjkiosztót, sőt a zsűritagokat is kiválasztja. Idén a zsűri elnöke Paul O’Neill, a Helsinkiben működő PUBLICS kurátori ügynökség, rendezvényhelyszín és könyvtár művészeti vezetője volt, akit sokan a köztéri művészet és a kiállítástörténet egyik legfontosabb szaktekintélyeként tartanak számon.

„Arra is jó ez a kiállítás, hogy a külföldi szakemberek találkozzanak a magyarországi művészekkel. Több példa is volt már arra, hogy később meghívták őket – azokat is, akik éppen nem nyertek – külföldi kiállításra, valamiféle együttműködésre” – teszi hozzá Krisztián. „Szívesen kérek fel olyan szakembereket zsűritagnak, akik nem ismerik az itteni művészeti színteret, Efféle látogatói programokból is hiány van Magyarországon, miközben máshol intézményesen űzik a műfajt, jellemzően állami feladatként. A hollandiai Mondrian Fund például rendszeresen utaztat be az országba szaktekintélyeket, szervez professzionális intézménylátogatásokat.”

Ötszörös-hatszoros költés

John és Mary valójában legalább az ötszörösét-hatszorosát elköltik a díj 10 ezer eurós összegének: a Maurice Ward végzi ilyenkor a műtárgyszállítást, ők fizetik a kiállítás és a díjkiosztó gála költségeit, és minden anyagi segítséget megadnak a nyertesnek a külföldi kiállítása megszervezéséhez. A pályázat feltétele ugyanis, hogy a jelentkezőnek legyen egy konkrét terve külföldi tárlatra. Amikor például Batykó Róbert nyert, Amszterdamba ment, és maradt is még egy évig egy ösztöndíjjal ott tanulni. 2013-ban pedig Nemes Csaba kapta a díjat, akinek utána egy kisebb kiállítása volt Rijekában, annak kapcsán pedig Krakkóba, egy nagyobb tárlatra kapott meghívást. „Önmagában nem hatalmas összeg a díj, de aki jól tud vele sáfárkodni, annak kiváló ugródeszka, és komoly lehetőségeket nyithat meg” – mutat rá Kukla Krisztián. Az idei nyertes, Ember Sári pedig a prágai Karlin Studiosban megvalósuló kiállításra használja fel a 10 ezer eurós elismerést.

 

A nyertes, Ember Sári és Longlife című alkotása. Művészetének legfontosabb témája – amely talán a portréfotó absztrakciója és redukciója nyomán alakult ki – az emberi fej ábrázolása. Fotó: Péter Csaba

Növényi stressztérkép. A döntős Molnár Zsolt a fiatalabb generációt képviseli, képgrafika szakon végzett a Képzőművészeti Egyetemen, művei az absztrakció és a funkció közös játékterében rendezkednek be. Derkovits ösztöndíjas volt, illetve a 2017-es Esterházy díj jelöltje. Fotó: Sebestyén László

Tranker Kata a Képzőművészeti Egyetem festő szakán végzett 2012-ben. Kisméretű elemekből építkező, részletgazdag, finom munkái intimitást sugallva foglalkoznak mindennapjaink általános kérdéseivel. Fotó: Sebestyén László

A Pécsi Egyetemen szobrászként végzett Kútvölgyi-Szabó Áron legfontosabb témái a vizuális illúzió és a térbeliség problémái, mindenféle tudás bizonytalansága a posztigazság korának összefüggésrendszerében. 2017-ben az Esterházy díj jelöltje volt, 2015-től pedig Derkovits ösztöndíjas. Fotó: Sebestyén László

Áldatlan helyzetben

„Amikor az ismerőseink Budapestre jönnek, mindig ajánljuk nekik, hogy nézzék meg a kiállítást, ami most a Ludwig Múzeumban van. Meg is szoktunk lepődni, mennyi visszajelzést kapunk arról, hogy eljöttek és megcsodálták” – mondja Mary.

„Az üzletemberek jellemzően vonzódnak a művészek szabadsága iránt, a racionális világ ellenpontjaként ez nekik nyilván izgalmas terület. John és Mary láthatóan szerettek volna valamit tenni a kortárs magyar művészet reputációjáért, ezért találták ki 2011-ben ezt a kétévente kiosztandó díjat” – egészíti ki Krisztián.

Tény, hogy nincs sok hasonló pénzjutalmas elismerés a magyar művészeknek, mióta megszűnt az Aviva ötmillió forintos és a Strabag hasonló díja is. A Leopold Bloomon kívül a szintén kétévente kiosztott, 5 ezer eurós Esterházy Művészeti Díjra szeretnek pályázni a kortárs alkotók, amelyet 2009-ben alapított az Esterházy Magánalapítvány.

A fiatal művészgeneráció Petrányi Zsolt korábbi Műcsarnok-igazgató szerint is „áldatlan helyzetben” van, mert a magángalériák jellemzően körülbelül tíz-tíz művésszel szerződnek le, akik vagy már befutottak, vagy feltűnő fiatal tehetségek – de sok alkotó kimarad ezekből a lehetőségekből. „Ezért a Bloom-féle díjak rengeteget segítenek nekik, és a nemzetközi szakemberektől a valódi teljesítményüket megítélő véleményt kapnak az alkotásaikról.”

 

„Az utazás egyik jó oldala, hogy megtanulod, mit értékelj, ha egyszer hazatérsz”