A kudarc, a bukás és a hibázás az életünkben és a neveltetésünkben nagyon gyakran indokolatlanul negatív visszacsatolásokhoz vezet. Ezzel pedig van egy hatalmas probléma. Az olyan versenyterületeken, mint a vállalkozói lét, a tőzsdei kereskedés vagy az élsport ugyanis rengeteg elbaltázott cselekedetre van szükség a tanulási folyamatban ahhoz, hogy valakiből igazi nagyság váljon. A mai írás ezen versenyzői területek fiataljainak szól és természetesen nem a leendő orvosoknak vagy buszsofőröknek. (Figyelem: idézetek tömkelege következik holokauszt-túlélő pszichológustól kezdve spirituális tanítón és élsportolón át egy itthon ismeretlen vállalkozóig!)
„Sajnos sok családban, miközben próbálják motiválni a gyerekeket, hogy sokra vigyék, a sikernek olyan kultúráját teremtik meg, amelyben a gyerek »létét« összekapcsolják a »tetteivel«: megtanítják neki, hogy nem önmagáért értékes, hanem azért, amit elér, és ahogy viselkedik. A gyerekek nagyon intenzív nyomásnak vannak kitéve, hogy jó jegyeket szerezzenek, sikeres atléták vagy zenészek legyenek, eredményes felvételi vizsgát tegyenek, elit egyetemeken szerezzenek diplomát, ami egy versenyképes területen jól fizető álláshoz vezet.
De ha a jó bizonyítvány vagy a jó modor érdemli ki a szeretetet, az egyáltalán nem is szeretet. Hanem manipuláció.
Amikor akkora hangsúly esik a sikerre, a gyerekek nem tapasztalhatják meg a feltétel nélküli szeretetet – hogy szeretik őket, akármilyenek is, hogy mindannyian folyamatosan tanulunk és változunk, hogy a tanulás izgalom és öröm.”
Az idézet 94 éves Edith Eva Eger, a kassai születésű, de Amerikában élő holokauszttúlélő, Az ajándék című könyvéből származik, méghozzá abból a fejezetből, ahol a zseniális klinikai pszichológus az önfeladás börtönéről ír.
Pár évvel ezelőtt olvastam egy felmérést, amelyben magyar közgazdász hallgatókat kérdeztek meg arról, hogy diplomájuk megszerzése után (vagy már előtte is) vállalkozóként vagy alkalmazottként szeretnének-e dolgozni. Mindössze hat százalék gondolkozott a felmérés résztvevői közül abban, hogy saját vállalkozást indítson. Azaz minden 17-ből 1 diák. Véleményem szerint ez nagyon alacsony arány, pláne egy végtelenül nagy sebességgel változó világban, ahol az élet nagyon sok területén inkább előny fiatalnak lenni, mint idősebbnek. A permanens diszrupció korában ugyanis az élet oly sok területén egyáltalán nem számít a tapasztalat, mert az eleve nincs senkinek, például egy még soha nem látott üzleti újítás esetében. Annál többet számít a fiatalos lendület és az energia.
Büntetések és jutalmak
„Gyerekeinket ugyanúgy háziasítjuk, ahogy egy kutyát vagy macskát. Bár szeretjük, úgy idomítjuk őket, mint bármelyik állatot: a jutalmak és büntetések bonyolult rendszerével. Ha azt tesszük, amit apánk és anyánk elvár tőlünk, azt mondják: »jó fiú« vagy »jó kislány«. Ha ellenkezünk akaratukkal, »rossz fiúk« és »rossz kislányok« leszünk. Ha vétettünk a szabályok ellen, megbüntettek, ha betartottuk azokat, megjutalmaztak bennünket. Naponta többször büntettek és jutalmaztak. Nemsokára már féltünk a büntetéstől, sőt attól is, hogy nem kapunk jutalmat.”
Ez az idézet Don Miguel Ruiz: A négy egyezség című könyvéből származik, mely művet Lewis Hamilton győztes mentalitásról szóló Masterclass leckéiben tett ajánlása alapján olvastam el. Ez a könyv arról szól, hogy a személyes szabadságunkat úgy tudjuk elérni, ha önmagunkkal kötünk meg négy egyezséget. Egy háromperces ajánló a műről:
„Ha örömmel és megelégedettséggel teli életet akarsz élni, venned kell a bátorságot, hogy felmondd a félelemre alapozott egyezségeidet, és magadénak követeld saját erődet.”
Társadalmunkban viszont sajnos rengeteg a félelmen alapuló egyezség, melybe a gyermekek döntő többsége a saját akaratán kívül beleszületik. A gyermekkori iskolarendszerben, sport- és művészeti tevékenység során sokszor extrém szülői, tanári, edzői és társadalmi nyomás helyeződik a gyermekekre arra vonatkozóan, hogy „teljesítsenek”.
A teljesítéshez gyakran van szükség a kudarckerülő mentalitásra. A kudarckerülő mentalitás pedig kockázatkerülő magatartással jár együtt.
A kockázatkerülés jelentékeny mértékű egyéni tapasztaláshiányhoz vezet. Ha ugyanis nem lehet hibázni, vagy csak nagyon keveset lehet hibázni, akkor nem működik az élet egyik legnagyobb és az iskoláknál jóval erősebb tanítási folyamata. Ez a folyamat a próbálkozás – siker vagy hibázás – tanulási visszacsatolás – újra próbálkozás elemekkel írható le. A saját hibáiból jól tanuló egyén számára a megfelelő számú hibázási lehetőség egyben óriási tapasztalatszerzést tesz lehetővé. Esettanulmányként ehhez a gondolathoz álljon itt újra Edith Eva Eger tanítása, most az A döntés című könyvből:
„Carlos másodikos középiskolás korában kezdett velem dolgozni. Szociális szorongástól szenvedett, és önelfogadási problémái voltak. Annyira rettegett attól, hogy a kortársai elutasítják, hogy nem mert barátságokat vagy kapcsolatot kezdeményezni. Egy napon megkértem, hogy meséljen nekem az iskolája tíz legnépszerűbb lányáról. Aztán pedig feladatot adtam neki. Mindegyik lányt el kellett hívnia randizni. Azt felelte, hogy ez lehetetlen, teljesen lejáratná magát, a lányok sohasem randevúznának vele, ő pedig szánalmas viselkedése miatt közröhej tárgya lenne a hátralévő iskolás éveiben. Azt válaszoltam, hogy igaza van, lehet, hogy nem kapja meg, amit szeretne – de ha ez történik, még mindig jobb helyzetben lesz, mint korábban.
Ekkor ugyanis már tudni fogja, hogyan is áll ezeknél a lányoknál, világosan lát majd a helyzetével kapcsolatban, és a valóságot ismeri meg ahelyett, hogy továbbra is a félelme által teremtett valóságban élne.
Végül beleegyezett abba, hogy elvégzi a feladatot. És meglepetésére a legnépszerűbb lányok közül négy igent mondott neki! Ő már kialakította az álláspontját arról, hogy mennyit ér, a saját fejében már ötszázszor kikosarazta magát, és ez a félelem átütött a testbeszédén. Látszott a hunyorgó és félrenéző tekintetén, amely nem csillogott, és nem próbált másokéba kapcsolódni. Carlos nem hagyta, hogy bármilyen öröm is érje. De amikor szembenézett a félelmével és a döntéseivel, és felvállalta a kockázatot, olyan lehetőségeket fedezett fel, amelyeknek addig a létezésével sem volt tisztában.”
Ahogyan Wayne Gretzky fogalmazott: száz százalékát elvéted azoknak a lövéseknek, amelyeket nem adsz le.
Akár Hamilton is elveszhetett volna
Az élet olyan versenytevékenységei során, mint például a vállalkozói lét, a tőzsdei kereskedés és az élsport nagyon gyakran azok a „versenyzők” jutnak a legmagasabbra, akiknek a legnagyobb a fájdalomtűrő és ezzel egyidejűleg a kudarctűrő képessége. Ezekben a világokban a nagy győzelmekhez vezető út kudarcok és vereségek tömkelegével van kikövezve. Éppen ezért nagyon fontos, hogy az utánpótláskorú fiatal vállalkozópalánták, a leendő tőzsdecápák és a jövő csúcssportolói már gyermekkorukban teljesen természetes módon tudjanak hozzáállni próbálkozásaik negatív következményeihez. Ehhez pedig a szüleiknek, a tanáraiknak, a mentoraiknak és edzőiknek rengeteg hibázási és hibafeldolgozási lehetőséget kell biztosítaniuk számukra. Mert így valósulhat meg a fiatal tehetségek számára a tapasztalati tanulás lehetősége. Ami nagyságrendekkel értékesebb, mint a mások eseteinek a megfigyelésén alapuló „read-only” üzemmód.
Amennyiben ugyanis a vállalható hibázásokat és kudarcokat a nevelők részéről fejcsóválás, megtorlás vagy büntetés követi, az könnyen vezethet egy amúgy nagyon sokra hivatott fiatal tehetség részéről tevékenysége korlátozásához és előbb-utóbb feladásához. És ezzel akár a Lewis Hamilton-féle briliáns karrierek is elveszhetnek egy társadalomban. A hétszeres Forma-1-es világbajnok így vall a kudarchoz fűződő bensőséges viszonyáról a Masterclass felületén tartott győztes mentalitás tanfolyamában:
„Nagyon közeli kapcsolatban állok a kudarccal. Ennek az oka az, hogy többször buktam el (életemben), mint amennyire emlékezni tudok. De a leckék, amelyeket megtanultam ezen kudarcok során, végül elvezettek engem a sikerhez. Ez jellemépítő folyamat. Itt tudom csiszolni az erősségeimet vagy azt, hogy hol építsek fel magamban erőt. Ezek azok a nehéz idők, amikor végiggondolom, hogy elég jó vagyok-e? Vagy hagyjam abba? Van, hogy ugyanazt a hibát sokszor elkövetem. De ez is rendben van. Azért, mert végül a kísérletezéseken és hibázásokon keresztül egy idő után nem követem el azokat a hibákat többször.
Véleményem szerint a kudarc 100 százalékig szükséges a nagysághoz. A nagyság és a siker eléréséhez annyiszor kell elbuknod, amennyiszer csak lehetséges. Szóval ne riadj vissza ettől. És ne vedd negatívumnak sem.
Minden sikeres ember, aki nagy dolgokat valósított meg, legyen szó a Mount Everest megmászásáról, egy vállalat élére való eljutásról vagy a létező legjobb sportolóvá válásról, nos, ők többször buktak el, mint amennyire emlékezni lennének képesek. De ezeken a leckéken keresztül, amiket a kudarcokból megtanultak, tudtak végül naggyá válni. Senki sem kezdi az életét kiválóságként, hogy aztán az is maradjon folyamatosan. Kivéve Supermant, mert ő már kiválóságként született. Szóval nem árt tudni, hogy ezek (a kudarcok) részei az utazásnak. És a kudarcok végül erősebbé tesznek.”
Nehéz ezekhez a szavakhoz mit hozzáfűzni.
Az írás végére zárszónak még egyetlen idézetem maradt, immár az üzleti világ egyik ismeretlen nagyságától és újfent a Masterclass felületéről. Sara Blakely úgy húsz évvel ezelőtt a világ legfiatalabb, önerőből dollármilliárdos nőjévé vált azután, hogy otthagyta 29 évesen a hét éven át végzett telefax-értékesítői állását és 5000 dollárral a zsebében megalapította a Spanx nevű női fehérnemű vállalatát. Most a vállalkozói szellemiségről tanít a világhálón, ahol a neveltetése egyik érdekes részletét a következőképpen osztotta meg:
„Amikor felcseperedtem, apám mindig arra biztatott, hogy bukjak el valamiben. És esténként a vacsoraasztalnál megkérdezett engem és a bátyámat arról, hogy gyerekek: miben vallottatok kudarcot a héten? És ha mi nem tudtunk erre neki semmit sem válaszolni, akkor ő csalódott volt.
Tisztán emlékszem arra, amikor hazaérve az iskolából mondtam neki, hogy: apa, apa, kipróbáltam valamit és szörnyű voltam benne. És erre ő jött és adott nekem egy pacsit.
Akkoriban lövésem sem volt arról, hogy miért csinálta ezt, de aztán rájöttem, hogy teljesen újradefiniálta a kudarc fogalmát a számomra. És ahelyett, hogy a kudarc lett volna a végeredmény, egyszerűen a nem próbálkozás maga lett a kudarc. És igazából az egyetlen kudarc a nem próbálkozás.”
Innen üdvözlöm Blakely apukát.
Jónap Richárd,
Concorde Értékpapír Zrt.
A vendégszerzők külsős szakértők, nem a Forbes szerkesztőségének tagjai, véleményük nem feltétlenül tükrözi a Forbesét.
A borítóképen Lewis Hamilton 2020 novemberében / Moritz Graf
