Szimbiózis, elkülönülés, gyakorlás, újraközeledés. Négy fázis, amin minden hosszútávú párkapcsolat keresztül megy – már amennyiben nem véreznek el a második szakaszban. Holott a veszekedés természetes, sőt mi több, szükségszerű. Kozma-Vízkeleti Dániel pár- és családterapeuta szerint konfliktusok nélkül aligha fejlődhetne egy kapcsolat.
Forbes.hu: Az előző interjúnkban azt mondtad, a párkapcsolat sikere elsősorban nem a párválasztáson múlik, hanem azon, hogyan csiszolódunk össze. Ezek szerint két jól programozott ember bizonyosan működhet együtt?
Kozma-Vízkeleti Dániel: Tulajdonképpen igen, a lényeg nem a választás, hanem az, hogy mit kezdünk egymással. Ha megvan bennem a szándék, hogy elköteleződöm valaki mellett, és úgy döntünk, hogy egész életünkben mindketten teszünk erőfeszítéseket a kapcsolatunkért, akkor mi leszünk egymásnak a legjobbak. Akkor is, ha egyikünk introvertált, a másik meg extrovertált, vagy ha egyikünk zsidó családból származik, a másik meg katolikusból.
De ez azt is feltételezi, hogy folyamatosan, a kapcsolat fényében formálódik a személyiségünk is, nem?
Tegyük fel, hogy összejövünk valakivel 20 évesen, valamilyenek vagyunk. Tíz év múlva mind a ketten változni fogunk. És nem csak a külsőségek. Az értékeink, a temperamentumunk, a szokásaink, a hétköznapi rutinjaink és az érdeklődésünk is változik.
Egy egymás mellett leélt életút mentén legalább három-négy-öt-hat nagyon különböző arcát megismerjük a másiknak.
És tényleg azzal leszünk jó pár, akivel mindvégig fenntartjuk azt a szándékot, hogy én vele akarok jó pár lenni.
A pszichológia négy fázist különböztet meg a párkapcsolatokban; ezek a szimbiózis, a differenciáció, a gyakorlás és az újraközeledés. Azt látjuk, hogy a differenciáció (elkülönülés) komoly vízválasztó, pláne a párkapcsolati modellek átalakulása óta. Míg a nagyszüleink generációja ezeket túlélte, ma már sok pár szakít az első konfliktusnál. Te hogy látod ezt a jelenséget?
Nagyon nehezen helyezek el bármit a jó-rossz tengelyen, minden kulturális változásnak van hozadéka is, költsége is. Viszont tény, hogy az erőfeszítésmentesség kultúrájában élünk, és sok pár csak addig marad benne egy kapcsolatban, amíg az magától jó.
Ha már melózni kell, inkább hagyják az egészet és választanak mást, akivel ismét eltölthetnek pár felhőtlen hónapot. Itt például az a költség, hogy nem jöhet létre az a biztonságérzet, ami a stabilitáson és a kiszámíthatóságon alapszik.
Léteznek olyan kapcsolati modellek, amikben csak rövid időszakra köteleződnek el emberek – ezt részéletút kísérőnek nevezzük a családpszichológiában – , és ez teljesen valid konstrukció, viszont nem szabad tőle elvárni a biztonságérzést.
A differenciáció valóban a kapcsolat első próbaköve. Ez az első krízis, itt alakítjuk ki a hátralévő életünk közös szabályrendszerét és a közös értékeinket. És itt alakul ki az a vitakultúra is, amiben megtanuljuk, hogy miként kommunikáljunk bántás, alázás, szorongás, kétely nélkül egymással. Ha ezt kialakítjuk, elkísér bennünket a hátralévő közös életünkben.
Kozma-Vízkeleti Dániel: „Új, közös identitást kell kialakítanunk, és a melóhoz hozzátartozik, hogy lesznek nézeteltérések.”
Fotó: Sebestyén László
Megúszhatatlan, hogy ehhez párszor rálépjünk egymás tyúkszemére?
Megúszhatatlan, de nem is érdemes megúszni. Gyakran jönnek hozzám párok azzal a panasszal, hogy négy évig olyan szépen elvoltak, most meg veszekednek. Erre azt szoktam mondani: akkor bontsunk pezsgőt, szintet lépett a kapcsolatuk.
A veszekedésekkel és vitákkal teli időszak félelmetes, de hadd hasonlítsam az edzéshez.
Elkezdesz egy új mozgásformát, elmész az első edzésre, és másnap itt is fáj, ott is fáj, gyűlölöd az egészet. És aztán elmész a másodikra, harmadikra, negyedikre, belejössz, elsajátítod, kialakul a rutin, megtapasztalod a korlátaidat, és utána flottul megy az egész. De ehhez kell az, hogy fájjon, hogy megizzadj, kell az, hogy egyszer-kétszer elbizonytalanodj. Új, közös identitást kell kialakítanunk, és a melóhoz hozzátartozik, hogy lesznek nézeteltérések, amiket jól meg kell veszekedni. Ha ezt megpróbáljuk szőnyeg alá söpörni vagy átugrani, az olyan, mintha bemelegítés nélkül futnánk maratont.
Nagyon fontosnak tartom ilyenkor megnyugtatni a párokat, és elmondani, hogy ez nem valami katasztrófa, csupán egy életfeladat.
Most az a dolguk, hogy veszekedjenek, aztán kössenek kompromisszumot abban, hogy hal vagy pulyka lesz-e a karácsonyi menü, meg hogy tengerpartra vagy hegyekbe mennek-e.
A családok legnagyobb esélye, hogy kialakítanak egy közös értéktrendet. Gyakran félnek attól a kliensek, hogy ha rossz családi mintákat hoznak, ők is elszúrják majd. De pont az a differenciáció lényege, hogy a kettőnk hozott mintáiból összegyúrunk egy sajátot, egy újat. És ha ezt ügyesen tesszük és átgondoltam, akkor mindkettőnk bedobja a közösbe a sajátját, és kiegészítjük azt, ami a másiknak nincs.
Eszembe jutott egy csoportélményem, ahol az egyik pár veszekedős időszakát élte, és folyton attól féltek, hogy ez a kapcsolat végét jelenti. Azt mondta rá az egyik résztvevő, hogy számára ez az elköteleződéssel függ össze; hogy meg kell tanulni bízni annyira egymásban, hogy a közös egység erősebb, mint a veszekedések. Hogy ezt a döntést meghoztuk, hogy együtt vagyunk, és hogy nem opció a szakítás.
Így van, a konfliktus a bennünk élő kötődési mintázatot aktivizálja, és ha biztonságosan kötődöm, akkor bízom annyira a kapcsolatomban, hogy az erősebb lesz, mint az épp aktuális veszekedésünk. Ezzel szemben, ha bizonytalan kötődési mintát hoztam magammal, akkor ez a világ végét fogja jelenteni számomra.
A konfliktushelyzet kezelése a bennünk élő ősbizalmat aktivizálja.
Minden egyes vita és az arra adott reakciónk a biztonságérzetünktől függ, és ha azzal nem vagyunk rendben, akkor dolgozni kell rajta.
Szerinted döntés az elköteleződés?
Mindenképpen döntés, ráadásul egy igen nehéz döntés. Arról szól ugyanis, hogy mostantól a kapcsolatunk az első, és fontosabb annál, minthogy nekem legyen igazam, vagy hogy mindig az legyen, amit én szeretnék. Emellett az érzelmi elköteleződés mellett van ennek gazdasági, kulturális és jogi vonulata is.
És mi a helyzet az elköteleződésképtelen emberekkel? Jól látom, hogy ez a jelenség inkább a férfiakat illeti?
Ez egy nagyon izgalmas kérdés, leginkább azért, mert most párhuzamosan él egymás mellett a hagyományos nemi szereposztás, valamint a posztmodern, újragondolt nemi szereposztás. A hagyományos nemi szereposztásban elhitették a nőkkel, hogy önmagukba életképtelenek, és jobb, ha 22-24 éves korig elköteleződnek, mert utána nagyon ketyeg a biológiai órájuk. A pasikkal meg azt hitették el, hogy az elköteleződés egy szükséges rossz, a szabadság vége. Ennek mentén a hagyományos nemi szereposztásban a nők számára ez kényszer és kiszolgáltatottság, a férfi számára meg az önállóság vége.
A kultúránk nagyon erősen bizalmatlanná és rosszhiszeművé nevel bennünket.
Muszáj önkritikusnak lennem – magam és a nálam idősebb nemzedékek beszéltük tele a fiatal felnőtt nemzedék fejét azzal, hogy az elköteleződés egy csapda. A szüleink hagyták ránk azt is, hogy „ha bármi baj van, max elváltok.” A válás lehet érvényes megoldás egy kapcsolati nehézségre, de nem az az első és nem is az egyetlen választási lehetőség. Lehet tenni a kapcsolat erősítéséért, lehet átmeneti szünetet tartani, lehet terápiára menni. A másik probléma pedig az, hogy egy rítustalanított kultúrában élünk, amiben szlogenné vált, hogy nem kell a papír.
Holott az elköteleződés sokkal többről szól, minthogy új név kerül a személyidbe.
A formális elköteleződést rítussor követi; először egy döntés, aztán a lánykérés vagy eljegyzés, ennek a nyilvánosságra hozatala, az előkészületek, a lánybúcsú és legénybúcsú, az esküvő, a lagzi, stb. És mindez kitesz legalább egy évet, ami fölkészít bennünket arra, hogy átlényegülhessünk a közös egységbe. Ez az egy év arról szól, hogy végiggondoljuk, mit jelent a kapcsolatunk, mit várunk tőle, mire mondunk nemet és mire mondunk igent, ezt hogyan közvetítjük egymás felé. És ennek hihetetlen nagy ereje van. Az ünnepség pedig egy kinyilvánítása annak, hogy innentől bizony minden máshogy lesz.
Egy év tanakodás azon, mit kapunk egymástól, majd az ünneplése annak, hogy ezentúl minden máshogy lesz. Azért nem meglepő, hogy sokan bepánikolnak az esküvő gondolatától.
És ez a pánik természetes. Sőt, lélektani értelemben szükséges is. Ez kell ahhoz, hogy ténylegesen végiggondoljuk a kapcsolatunkat, megtapasztaljuk, mi lesz mostantól más, és ez szülje meg a döntést. Magától értetődő, hogy ebben az időszakban realizálódnak olyan hibái a kapcsolatnak, amiket a hétköznapi rutinok esetleg elfedtek, de most kimondódnak. Hogy hú, basszus, akkor te leszel a párom, de mi van, ha három év múlva besétál George Clooney az ajtón? Vagy ha a pasim elkezd pocakosodni?
De ahhoz, hogy fejlődés legyen, szükséges a kétely is, a nehézség, a könnyek, és leginkább a döntési pontok, amik aztán utólag megerősítően hatnak a kapcsolatra.
Kozma-Vízkeleti Dániel: „Az esküvővel járó formális rítussor fölkészít bennünket arra, hogy átlényegülhessünk a közös egységbe.” Fotó: Sebestyén László
Apropó, George Clooney. A FOBO kifejezés jut eszembe – azaz fear of better option, valamint a tanmese a fiúról, akinek az ösvényen tett sétája során virágot kell választani, de nem fordulhat vissza, és végül virág nélkül távozik. Ez a probléma a falun élő nagymamámat még nem érintette, a generációmat a globalizált világban annál inkább.
A félelem attól, hogy lemaradok egy jobbról, ugyanahhoz a tévhithez vezet vissza, amit korábban említettem: hogy a boldogságom a választáson múlik. Ha elfogadom, hogy a kapcsolatot együtt formáljuk, hogy elköteleződéssel hozzuk ki belőle a legjobbat, akkor ez a kérdés máris nem adekvát.
Térjünk vissza még egy kicsit a párkapcsolat fázisaira. Mi van akkor, ha a két fél más tempóban halad át ezeken?
A kapcsolat legelejét leszámítva nagyon gyakori, sőt, természetesnek tekinthető, hogy nem ugyanolyan tempóban járjuk a kapcsolat fejlődési útvonalát. Egyikőnk még szívesen eltapicskolna a szimbiózis rózsaszín felhőjében, a másikunk már lépne előre differenciációba, ahol a saját életfeladatai is újra előtérbe kerülhetnek. A párok döntő többsége libikókázik, és vagy eltalálják ennek a ritmusát, vagy jönnek hozzám. Ezt most megnyugtatásnak szánom:
nem kell bepánikolni attól, ha időnként elmegyünk egymás mellett, mert lesznek olyan kegyelmi pillanatok, amik ismét egymás mellé rendeznek bennünket.
Éppen ezért (is) fontosak az elköteleződésre és szinkronizálásra vonatkozó rítusok, mint mondjuk az összeköltözés, ami például meghívja a differenciáció állapotát. Ebben a fázisban ugyanis felmerül egy csomó közös életfeladat, ami mentén kialakulnak a közös értékeink. Egyébként a szimbiózisnak van egy biológiai alapja is, feniletilamin, amit a köznyelv szerelemnek nevez. Ez három évig termelődik nagyon intenzíven, addig van hatással az agyunkra. Utána „habituálódunk”, azaz hozzászokunk, és hatástalanná válik.
Három év – sok pár ezidő alatt már összeházasodik vagy akár gyereket is vállal, ezek szerint még a differenciáció megjelenése előtt. Nem veszélyes ez?
Nem szeretnék riogatni senkit ezzel, de abban teljesen egyetértek, hogy az elköteleződésről meghozott, felelős és legalább részben tudatos döntést a differenciációk közben vagy után lehet meghozni. A szimbiózisban lélektanilag egyek vagyunk, a kettőnk énhatárai feloldódnak, naná, hogy egymással akarunk élni. Viszont ahhoz, hogy erre valóban rá tudjunk nézni, fontos különválva is megvizsgálni az egységet. Úgy, hogy nem csak „mi”, de „te” és „én” is létezünk. De mondok még egy érdekes gubancot.
Az elmúlt néhány évben nagyon sok párral találkozom, akik kihagyják a szimbiózis szakaszát. Egy az egyben a differenciációval indítanak, és egyezkedi kezdenek. Szervusz, Bandi vagyok, ennyi a jövedelmem, heti két szexre van szükségem és a Seychelle-szigeteken szeretnék nyaralni. Szervusz, én meg Elvira, heti egy közös vacsorát szeretnék és családi házat.
Az ilyen, egyezkedéssel induló kapcsolatra hajlamosak úgy tekinteni a felek, mint racionális és felnőtt kapcsolatra.
Azonban fontos látni, hogy itt kimarad az érzelmi összehangolódás, és nem alakul ki az a bizalom, amivel lélektani szempontból közelebb léphetünk egymáshoz. Nem mondom, hogy ez sosem működik, de a későbbiekben nagyon hiányozni fog belőle a szimbiózis időszaka. Ugyanis, ideális esetben abban tankolunk fel érzelmi élményekkel, amik segítenek a hátralévő 50-60 évben. Mert ha 32 év múlva ülünk a lellei mólón kockás pléddel a térdünkön, nem a barterre gondolunk vissza, hanem arra, milyen szép is volt a mi nagy szerelmünk. És ez nem csak a nosztalgiázáshoz kell, hanem későbbi konfliktushelyzetek túlélésében is segít.
És ha az elején kimarad, be lehet még pótolni a szimbiózis időszakát?
Nem tudnék terapeutaként dolgozni, ha nem hinnék abban, hogy egy-egy hiány később majdnem bármikor bepótolható.
Egy kapcsolat erősítéséért mindig lehet plusz erőfeszítést tenni.
Ez olyan, mint a nyelvtanulás. 12 évesen könnyebben megy, de 70 évesen is bátran neki lehet állni.
Honnan tudhatjuk, hogy melyik szakaszban vagyunk?
A legegyszerűbb, ha a kapcsolat időtartamából indulunk ki. A szimbiózis általában a kapcsolat első kettő-négy évét öleli fel, a differenciáció pedig általában néhány hónap vagy egy-két év alatt lezajlik. Az a váltófázis, a nagy átalakulás, egy normatív krízis időszaka. Ha azt megoldotta a pár, onnantól kezdődik a gyakorlás szakasz, ami több évtizedet is felölel. Az újraközeledést pedig a gyerekek kirepülése, vagy az aktív életszakaszunk lezárulása hívja elő.
A másik támpont az lehet, hogy mire irányul leginkább a figyelmünk.
Ha kettőnkre, akkor a szimbiózisban vagyunk. Ha magamra, az értékeimre, a szükségleteimre, az igényeimre, a gondolataimra, a külvilágra, a hobbimra, akkor sanszosan differenciálódunk. A gyakorlás során napközben megélem az önmegvalósítást, amiből nagyon jó hazamenni esténként, és töltekezni egymásból. Az újraközeledést pedig abból lehet észrevenni, hogy az aktív életszakasz lezárulása után, tehát a nyugdíjazás után újra egymásra tudjuk fordítani azt a sok energiát, amit korábban a gyerek(ek) és a munka vittek el.
Úgy sejtem, hogy sokat segíthet a párkapcsolat működtetésében, ha tisztában vagyunk ezekkel a szakaszokkal.
Igen. A terápia során gyakran elmondjuk ezt pszichoedukatív módon a pároknak, hogy láthassák, melyik szakaszban tartanak, és megnyugodhassanak, hogy természetes az, amin keresztülmennek. A veszekedés a differenciáció idején ugyanúgy általános, mint hogy a 16 éves kamaszgyerek füllent vagy késik. Ez a dolga, így van jól.
Veszekednek 5 év után? Ellaposodott a szenvedély 18 év után? Tök természetes, és fontos látni, hogy ilyenkor mi mindent lehet megtenni.
Meg szoktam kérdezni, hogy mikor voltak utoljára randevúzni? Mikor voltak utoljára kettesben – szigorúan a gyerek nélkül? És ha erre naptári távlatokból jön válasz, akkor tessék elmenni még a héten, még a következő ülésünk előtt.
A párkapcsolat olyan, mint az agyunk és a vázizmaink. Amit nem használunk és nem ápolunk, az elsorvadhat.
Pedig az edzéséhez nem kell semmi nagy truváj, csak pontosan ugyanazok a dolgok, amik a kapcsolat legelején ösztönösen jöttek. 23 év után pontosan ugyanolyan jól működik egy bók, élményteli közös program, virág, gesztus, közös élmény és annak a megbeszélése, mint az első félévben. Nem csodákra van szükség a kapcsolat erősítése szempontjából, hanem ugyanarra, ami a kapcsolat minden szakaszában: jónak megélni egymást és saját magunkat.
KÖNYVEK A TÉMÁBAN
- Lukács Liza – Hogyan szeretsz? Kötődési sebeink gyógyítása
- Dr. Balogh Klára, Koltai Mária: A szerelemtől az érett párkapcsolatig – kapcsolati krízisek és megoldásuk
- Révai Gábor: Beszélgetések a szerelemről és a szeretetről
- Dr. Angster Mária – Bagdy Emőke – F. Várkonyi Zsuzsa – Kozma-Vízkeleti Dániel – Lukács Liza – Orvos-Tóth Noémi – Pál Ferenc – Popper Péter – Gutman Bea: Otthonról hoztuk
- Megyeri Zsuzsanna: Gyere közelebb! – visszatalálni egymáshoz párterápia segítségével
- Eric Berne: Emberi játszmák
- Dr. Belső Nóra: Életciklusok és hangulatzavarok – Hogyan küzdjünk meg életünk hullámvölgyeivel?
FILMEK A TÉMÁBAN
- Szeretni bolondulásig
- Szerelmünk lapjai
- A szem tükrében
- Levelek Júliának
- Malcolm & Marie
- Before-trilógia: Mielőtt lemegy a Nap, Mielőtt felkel a Nap, Mielőtt éjfélt üt az óra
- Blue Valentine
