Több bulvárszenzációnál, és ugyan a nemzetközi sajtóban főként a botrányos részletei terjedtek el Harry herceg Spare (magyarul: Tartalék) című könyvének, az önéletrajzi kötet annál sokkal mélyebb. Az is kiolvasható belőle, hogy Diana hercegnő kisebbik fia bizonyos mértékben olyan életet él, mint bárki más: Jóbarátokat néz, utálja, ha átrendezik a szupermarketet, leárazott Gap holmikat vásárol, a háború miatt poszttraumás stresszben szenved, és hosszú éven át vágyott arra, hogy megtalálja élete szerelmét. Íme néhány értékes gondolat a napokban magyarul is megjelent, őszinte könyvből.
G. Tóth Ilda kulturális sorozata: ajánlók, történetek és interjúk színházról, könyvekről, zenéről – meg bármiről, ami kultúra. Az alapmegállapítás, avagy mit gondol Harry herceg a a királyi családban elfoglalt helyéről:
„Az Örökös és a Tartalék – nem értékítélet, mégsem lehet félreérteni. Én voltam az árnyék, a támasz, a B terv… Akkor hívtak, ha helyettesítésre vagy figyelemelterelésre volt szükség. Ezt életem kezdetén tudatták velem, majd rendszeresen meg is erősítették.”
Édesapjáról, Károlyról:
„Korábban is olyan benyomást keltett, mintha még nem állt volna egészen készen arra, hogy szülővé váljon. Sem a felelősségvállalásra, sem a türelem erényének gyakorlására, sem pedig a szükséges idő ráfordítására… És most mint a gyerekeit egyedül nevelő szülő? Hát, ezt a szerepet nem neki találták ki.”
Corvina Kiadó, 2023. márciusArról, hogy szülei – Diana szavaival – hárman voltak a házasságban:
„Ösztönösen megéreztük a Másik Nő jelenlétét, mivel szenvedtünk a kialakult helyzet negatív hatásaitól. Willy már régóta gyanakodott a Másik Nőre, ez pedig összezavarta, kínozta, és amikor a gyanúja bebizonyosodott, roppant bűntudat kerítette hatalmába, amiért korábban nem tett vagy nem mondott semmit. Azt hiszem, én túl fiatal voltam ahhoz, hogy gyanút fogjak. Mindazonáltal megtapasztaltam otthonunkban a stabilitás, a melegség és a szeretet hiányát.”
Arról, hogy a közvélemény őt tartotta mindig a rossz fiúnak:
„Nem akartam rossz fiú lenni. Szerettem volna nemes gondolkodású emberré válni. Jónak lenni, keményen dolgozni, felnőni, és hasznos, értelmes tevékenységekkel tölteni a napjaimat. De minden kihágás, botrány és kudarc újból rám sütötte ugyanazt a címkét, megerősítve azt a közkeletű megállapítást, miszerint én velem született módon rossz vagyok.”
A gyerekkori síelésekről:
„Mielőtt megkezdhettük volna Klostersben a síelést, mindig el kellett sétálnunk egy, a hegy lábánál kijelölt helyre, ahol megálltunk a három vagy négy, egyre emelkedő sorban elrendeződő, nagyjából hetven fotós, azaz a „Fal” előtt. Ránk szegezték gépük lencséit, a nevünket kiáltották, és csak fényképeztek, miközben mi fészkelődtünk,jobbra-balra sandítottunk, és Aput hallgattuk, amint épp megválaszolja együgyű kérdéseiket. A „Fal” volt az ár, amit meg kellett fizetnünk az egyórányi, balhéktól és zűröktől mentes lesiklásért. Csakis akkor hagytak békén bennünket, ha a „Fal” elé járultunk.”
Arról, hogy sokáig azzal áltatta magát, édesanyja csak elbújt a nyilvánosság elől, és egy napon vissza fog térni:
„A szívem legmélyén tisztában voltam az igazsággal. Mami eltűnésének és visszatérésre készülésének illúziója sosem tűnhetett annyira életszerűnek, hogy maradéktalanul elfedje a valóságot. Annyira viszont biztosan eltakarta, hogy elodázza a fájdalmammal való tényleges szembenézést. Még nem gyászoltam, és a könnyem sem csordult, kivéve azt az egy alkalmat a sírnál. Fel sem dolgoztam a rideg tényeket. Agyam egyik része tisztában volt az igazsággal, a másik része viszont teljesen elszigetelődött, és ennek a két résznek az elválasztása tartotta tudatomat hasadt és kaotikus állapotban. Pontosan úgy, ahogy szerettem volna.”
Apja és Camilla házasságkötéséről:
„Pontosan tudtam, hogy a házasság majd elveszi tőlünk Aput. Nem a szó valóságos, gyakorlatias értelmében, nem is szándékosan vagy rosszindulatból, de mégiscsak elveszi. Belép egy új, zárt, igencsak elkülönített világba. Azt jósoltam, hogy ritkábban látjuk majd Aput, és ez vegyes érzelmeket keltett bennem. Nem volt ínyemre, hogy elveszítsek egy második szülőt is, és meglehetősen összetett módon viszonyultam új mostohaszülőnkhöz, aki, véleményem szerint nemrégiben feláldozott engem szemékyes PR-érdekeinek oltárán. Láttam azonban Apu mosolyát, nehéz lett volna érvelni ellene, és ennek legfőbb kiváltó oka egyértelműen Camilla volt. Sok mindent szerettem volna, de meglepetésemre arra jöttem rá az esküvő alkalmával, miszerint a legjobban mégiscsak azt kívánom, hogy Apu boldog legyen.”
A Diana halálakor készült utolsó fotókról, amikhez évekkel később jutott hozzá:
„Bizonyos villanásokban szellemarcok, fél arcok, lesifotósok, visszaverődő lesifotósok, megtört alakú lesifotósok tükröződtek a sima fém felületeken és szélvédő üvegeken, Azok a férfiak, akik üldözték… még akkor sem álltak le a fotózással, amikor ő már az ülések között feküdt félig vagy teljesen eszméletét vesztve, és őrjöngésük közben néha véletlenül egymást örökítették meg. Egyiküknek sem jutott eszébe, hogy ellenőrizzék az állapotát, felajánlják segítségüket, vagy akár némi vígaszt nyújtsanak számára. Csak fotóztak, fotóztak és fotóztak.”
A kiképzőtáborról:
„Azt is mondhatnám, hogy úgy kezeltek bennünket, mint a kutyákat, de igazság szerint velük sokkal jobban bántak. Nekünk például sosem mondták: Légy jó fiú! Az arcunkba másztak, borotválkozás utáni arcszeszük ködén keresztül üvöltöttek ránk, és soha, de soha nem álltak le vagy csendesedtek el. Becsméreltek és zaklattak minket, ordítottak velünk, és még csak nem is titkolták alapvető szándékukat. Meg akartak törni bennünket.”
Arról, hogy időnként hogyan menekült el a lesifotósok elől:
„Azt nem árultam el Billynek, hogy ezt a megoldást alkalmazta régen édesanyám is. Így alakult ki köztünk egy meglehetősen furcsa szokás. 2007 folyamán, amikor távoztunk egy pubból vagy klubból, egy sikátor végén vagy egy mélygarázsban bemásztam a csomagtartóba, Billy pedig rám csukta a fedelét. Addig feküdtem a sötétben, mellkasom karba font kézzel, amíg a másik testőrrel együtt haza nem vittek. Olyan érzés volt, mintha egy koporsóban lettem volna, de nem érdekelt.”
Az afganisztáni bevetésről:
„A legtöbb katona nem tudja megmondani, pontosan hány ember haláláért felelős. (…) Esetemben ez a szám huszonöt, ami nem tölt el elégedettséggel, ugyanakkor szégyenérzetet sem kelt bennem. Természetesen jobban szeretném, ha a szám nem szerepelne a katonai önéletrajzomban, és nem ez maradna meg elmémben, ugyanakkor azt is nagyra értékelném, ha egy háború és tálibok nélküli világban élhetnénk.”
Arról, hogyan járt bevásárolni:
„Természetesen minden egyes utat olyan gondosan megterveztem, mint egy őrjáratot Musa Qala körül. Különböző időpontokban érkeztem, véletlenszerűen, hogy ne vonzzam oda a sajtót. Álruhát viseltem: szemembe húzott baseballsapkát, bő kabátot. A fénysebességnél gyorsabban szaladgáltam a gondolák közötti folyosókon, felkaptam a nekem tetsző lazacfilét, a nekem kedves joghurtmárkát (memorizáltam a bolt alaprajzát). Plusz néhány Granny Smith almát és banánt. És persze néhány zacskó csipszet. Aztán már futottam is a pénztárhoz.”
Arról, mit érzett, amikor először meglátta Meghan Markle-t, mostani feleségét (egy barátja Instagram-oldalán):
„Bejártam a világot, a szó szoros értelmében. Megfordultam már valamennyi kontinensen. Több százezer emberrel találkoztam, a bolygó hétmilliárd lakosának viccesen nagy keresztmetszetével. Harminckét éven át figyeltem az arcok futószalagját, és mindössze maroknyian lehettek, akiket kétszer is megnéztem magamnak. Ez a nő azonban megállította a futószalagot. Sőt, ripityára törte.”
Borítókép: A The Royal Family hivatalos Facebook-oldala
