A Forbes Women’s Summit után arról kérdeztük a Karinthy-gyűrűs humoristát, Kovács András Pétert, mit hozott számára a felismerés, a pszichológiai tudatosság, és az az aktív, segítő szerep, amit a szerhasználó szülőkkel felnővő gyerekek ügyében vállalt. Interjú.
Fojtogatta a torkomat a sírás, de láttam, hogy mások sem igazán tudták visszafogni az érzelmeiket. Ültem a Power Women’s Summit nézőterén, és olyan energia vibrált a teremben, hogy legszívesebben megöleltem volna a színpadon lévőket. Görög Zita modell és Kovács András Péter humorista életükben először találkoztak a Forbes múlt heti eseményén, mégis régi barátokként, ki is mondott sors- és lélekközösségben ültek a színpadon. Több százan hallgattuk őket, azt, a szinte terápiás önkifejezést, amit nem közszereplőként, nem rutinból toltak. Érezhetően és láthatóan azért beszéltek, hogy másoknak is segítsenek vele.
A téma nem volt könnyű. Hogyan ismerték fel, alkoholista szülőjük milyen pszichés hatást gyakorolt rájuk, hogyan befolyásolta életük, karrierjük, magánéletük és az önmagukról alkotott kép alakulását mindaz, amit születésüktől otthon kaptak (vagy pont hogy nem kaptak)? Így került szóba a szégyen, a magány, a „nem kellek” vagy „nem vagyok fontos”, a „nem vagyok elég” érzéseinek vihara és évtizedes súlya, a biztonság és a bizalom hiánya. Így élhettük át mi is a kendőzetlen sztorikból a kínos, félelmetes, hátborzongató emlékeket, a nehezen múló szorongást, rejtőzködést és fájdalmat. Így ismerhettük fel, hogyan alakítja, veszi birtokba és önti tele félelemmel, fájdalommal és feszültséggel az életed, ahogyan egy beteg, függő, szerhasználó szülő elveszi a gyerekkor – nincs jobb szó – normalitását.
És így kaphattunk képet arról is, hogyan szabadít fel az ezzel kapcsolatos őszinteség; a beszéd, a kimondás, az elhanyagolt, sőt, magára hagyott belső kisgyermekünk felismerése, és – akár utó- és pótlólagos – védelme, elismerése és szeretete.
KAP és Görög Zita a Forbes Women’s Summit színpadán – Fotó: Fekete Csaba
Kovács András Péter, azaz KAP, csaknem húsz év színpadi jelenlét és a magyar standup nagyágyújaként besöpört sikerek csúcsán, egy interjún, szinte véletlenül szembesült azzal, hogy dolga van magával. Mert traumatizált, mert komoly pszichés nyomokat hagyott benne az édesapja alkoholizmusa. És mert ma is rengeteg hozzá hasonló egykori és mai gyerek szenved ugyanettől.
A Karinthy-gyűrűs humorista, író, a hazai standup comedy egyik megalapozója, a Dumaszínház társulatának egyik legrégebbi tagja immár két éve lépett a nyilvánosság elé a történetével, novelláiban vallott fájdalmas gyerekkori emlékeiről, majd podcast-sorozatot is indított az addikció témájában. KAP az elmúlt években szavaival, nyilatkozataival és aktivitásával is bizonyította: a humorista igenis beleállhat egy, a nyilvánosságban tabunak számító, súlyos, aligha vicces témába.
Forbes.hu.: 2022-ben jelent meg a Magyar Máltai Szeretetszolgálat könyve, A láthatatlan árvák, és benne két novellád. Tudatos döntés volt, hogy egy ilyen személyes és súlyos részedet osztod meg a nyilvánossággal és egy ilyen fontos társadalmi témában vállalsz szerepet, azaz ezáltal téged is vegyenek komolyabban?
Kovács András Péter: Egyáltalán nem volt ilyen tervem. Ez a téma, a gyerekek a szerhasználó családokban, két és fél éve csöppent az én életembe is. Nem tudtam addig, hogy ez egy kategória, nem tudtam, hogy én is tipikus eset vagyok. Azt gondoltam, hogy nekem ez jutott, de ebből azért messzemenő következtetéseket nem kell levonni, hiszen most már elég nagy és felnőtt vagyok ahhoz, hogy túllépjek a gyerekkoromon, és éljem a saját életemet. Ugyanakkor nyilván éreztem az addigi 44 évemben is, hogy valami még mindig nincs rendben. És nagyon rossz érzés, ha nem találod, mi a baj, azaz hogy mi az eredendő, benned dúló feszültség vagy szorongás forrása. Szakemberhez sosem fordultam korábban, viszont teljesen váratlanul szembe jött velem ez a téma, és akkor jöttem rá, hogy ennek komoly irodalma van, speciális – egyéni meg csoportos – terápiák is léteznek. Így kezdtem el én is foglalkozni vele, és rájöttem, hogy ez az eredő baj, sok mindennek ez a forrása bennem, és a felismerés óriásit könnyített rajtam. Már maga a tény, hogy egyáltalán tudom, mi a baj velem, felszabadító volt. Onnan kezdve úgy éreztem, hogy ezt nem tarthatom magamban, annál is inkább, mert jelenleg is csaknem kétmillió egykori és mai gyerek érintett. Kötelességemnek érzem ezt a témát vinni, hogy minden érintettnek meglehessen ez az aha-élménye, ami nekem is megvolt annak idején.
Egy véletlen folytán kerültél közel ehhez a témához, ha jól emlékszem, egy Unicef-interjúban került ez először szóba…
Igen, ott beszéltem erről először nyilvánosan, és mondtam, hogy ha valamilyen egyesületet csinálnék, akkor az biztosan ilyen témában lenne. Erre mondták, hogy de hát van ilyen. És nekem ez volt a szikra.
Azon gondolkodtál, mit jelent ez a téma a nyilvánosságban KAP, a humorista számára?
Isten ments! Sosem gondoltam magamra vagy arra, amin dolgozom úgy, hogy az egy én-brand lenne. Nem is szeretem, amikor az jön szembe, hogy KAP mint brand. Én ember vagyok, és azt csinálom, amit valóban fontosnak tartok: a saját témáimról beszélek a színpadon és azon túl is. Sosem kerestem magamnak új témát semmilyen szerepléshez. Ez olyan ügy, ami mélyről belőlem fakad, őszintén jön, talán emiatt is tud hitelesen szólni belőlem. És örülök neki, hogy van egy ilyen téma, mert egyébként már sokan, sokszor megkerestek korábban különböző társadalmi ügyekkel, mozgalmakkal, szerepekkel, de sosem vállaltam ilyesmit. Ez az, amibe őszintén, teljes szívvel, hitelesen és magamtól bele tudok állni.
A standup műfajáról egy korábbi beszélgetésünk során azt mondtad, a humorista mindig őszintén és általában saját magáról beszél a színpadon, és ettől válik hitelessé. Kell beszélni a standupban az alkoholizmusról?
Persze. A színpadon is arról beszélek, ami érint és érdekel. És mivel ez is egy olyan téma, ami foglalkoztat, a mostani önálló estemen is foglalkozom vele, sőt, tulajdonképpen ebben csúcsosodik ki ez az előadás.
Arról beszélek benne, hogy az ember hogyan élheti az életét ilyen múlttal, hogyan tudja megszakítani a generációs átkokat, hogy a saját családjában már – ha ő nem is, de legalább – a gyerekei tiszta lappal indulhassanak.
Úgyhogy ez a téma manapság nyilván áthatja a standupos munkámat.
Amíg meg tudok szólítani újabb és újabb embereket, amíg ez segíthet érintetteken, addig fogok is ezzel a témával foglalkozni – mondja KAP – Fotó: Fekete Csaba
Nyilvánosan beszélni erről – standupban, interjúkban, podcastokban – terápiás munka neked is?
Eleinte az volt. Nehéz volt úgy felidézni ezeket az emlékeket, és úgy vallani a jelenlegi állapotomról, hogy az engem ne érintsen nagyon mélyen és erősen. És sokszor szünetet is kellett tartanom – kellett pár hét, vagy hónap, hogy magamban rendeződjek. Aztán az ember minél többet beszél nyíltan a témáról és az érzelmi jelenségről, annál inkább tudati jelenség lesz belőle. Most már könnyebben tudok róla beszélni, de nem akarok odáig eljutni, hogy túl könnyen és üresen beszéljek erről. Talán még nem vagyok ilyen lejtmenetben, másrészt viszont nyilván már ma is kapom azt, hogy „na, már megint ezzel jön”…
Igen? Ez furcsa, hiszen egymillió alkoholbeteg van Magyarországon, akiknek általában van családja.
Egyfelől igen, és nem is véletlenül említem mindig azt a kétmillió egykori és mai gyereket, akik a családjukban találkozhatnak ezzel, vagy ténylegesen így élnek. Másfelől pedig örülök az ilyen kommentároknak, mert ez azt is jelenti, hogy az adott ember találkozott már ezzel más felületen is az én számból. Ez jó, mert ezek szerint eljut az emberekhez. És amíg meg tudok szólítani újabb és újabb embereket, amíg ez segíthet érintetteken, addig fogok is ezzel a témával foglalkozni.
Több mint húsz éve szerepelsz a nyilvánosságban; Showder Klub, Dumaszínház, az önálló estjeid… Mit szólt a családod, amikor ez a téma is felszínre került – itt elsősorban a gyerekeidre gondolok?
A gyerekeknek azért nem jön még ez szembe, ők ebből még nem éreznek sokat. A feleségem pedig kifejezetten örül, hogy ez előkerült.
Ő volt az első, aki elolvasta azokat a bizonyos novellákat, és 15-16 év után ő is egy csomó mindent ezekből értett meg.
Ebben a folyamatban is tudott jönni velem, és ő is sok mindent tanult és tanul rólam, meg arról, hogyan kell velem bánni.
A novellák mellett pszichológiai értékelés is szerepelt ebben a könyvben, de az elmúlt két-három évben te is nagyon sokszor, már-már szakértői nyelven beszélsz a témáról, volt egy ezzel foglalkozó podcast-sorozatod is. Ennyire beleástad magad, elkezdtél például terápiára járni vagy erről tanulni?
A vicc az, hogy azóta beszéltem olyan szakemberrel, aki azt mondta, hogy nincs is nálam olyan nagy gond, hogy szakember kellene… De igen, nagyon beleástam magam a témába, sőt, egy időben szerettem volna jelentkezni addiktológiai konzultáns képzésre is a Semmelweis Egyetemre. Az ott tanító szakemberek mondták, hogy valójában az én gyógyulásomhoz vagy fejlődésemhez nem adna sokat ez a képzés. Ugyanakkor az érdeklődésem középpontjában van ez a téma, és ezért tényleg nagyon sokat tanultam és tanulok róla. És nagyon sok jó emberrel és értékes gondolattal találkoztam is az elmúlt években a podcastnak és az ügy nyilvánosságának hála. Isten ments azonban, hogy szakemberként nyilatkozzam a kérdésben, sőt, ha megkérdeznek, mindig hozzáteszem, hogy nem vagyok az, és nagyon veszélyesnek tartanám, ha annak tekintenének…
Rizikó volt a humorista karriered szempontjából egy ilyen téma felkarolása?
Biztosan volt benne rizikó, de nem foglalkoztam ezzel. Nyilván sokkal kevesebben kíváncsiak erre, sokkal kevesebben hallgatják mondjuk a függőséges vagy a barátságról szóló podcastomat, mint más szerepléseimet. Az addikció eleve nem túl népszerű, sőt, inkább tabu téma, de ezeket a podcast epizódokat pont azért csináltam, hogy ha viszont baj van és kell, akkor ott legyenek. Szerettem volna segíteni azoknak, akiknek erre valamilyen életszakaszban szüksége lehet. És kaptam olyan visszajelzést, hogy volt, akinek jól jött, hogy talált ilyen tartalmat.
Amikor megjelent az első adás, fél órára rá kapott a Magyar Máltai Szeretetszolgálat egy e-mailt egy 17 éves érintettől, akinek segítségre volt szüksége. Akkor úgy éreztem, hogy megtettem, amit tudtam, és hogy már ezért megérte.
Bár ebben a témában nyilván nem olyan közvetlen a visszajelzés, mint a színpadon.
Nem, valóban, itt sokan nem szeretnék nyilvánosan vállalni az érintettségüket. De azért előfordult, hogy kaptam privát üzeneteket és segítségkérést is – ez utóbbiakat is természetesen szakemberhez irányítottam.
Nem visel meg nagyon, amikor újabb és újabb, a tiédhez hasonló sztorikkal találkozol?
Szerencsére nem olyan gyakoriak ezek a közvetlen üzenetek, megkeresések. Másrészt viszont mindig inkább megerősítenek abban, hogy van értelme annak, amit csinálok.
A témával manapság foglalkozol a standupjaidban, de visszanézve a régi Showder Klubokat, korábban nem igazán voltak dominánsak sem az alkohollal, sem az addikcióval, pláne nem a pszichológiával kapcsolatos sztorik nálad, mégis mindig volt egyfajta mélység benned. Vagy ez túlpszichologizálás?
Lehet, mert nekem éppen a Showder Klub időszaka, úgy 2018-ig visszatekintve inkább arról szólt, hogy arra használtam a humort, hogy rejtőzködjek. Mert a humort tudod arra használni, hogy eltakard vele magad és elkomolytalankodj dolgokat, meg tudod arra is használni, hogy megmutasd vele magad, és rávilágíts fontos dolgokra. Én sokáig a takargatásra és bagatellizálásra használtam. Aztán vettem a bátorságot, úgy 40 éves korom felé, hogy már merjek fontos és fajsúlyos dolgokról is beszélni az előadásaimban.
Szabad az olyan, sokaknak – neked is – fájdalmas dolgokkal poénkodni, mint például az alkoholizmus?
Mindennel szabad poénkodni, de persze ízlések és pofonok. Nyilván nehéz úgy viccelni, hogy senkit ne bánts meg vele. De én rájöttem, hogy ha egy olyan poént hallok, ami miatt bennem rossz érzés keletkezik, azért valójában nem a poén vagy a humorista a felelős, hanem az, ami miatt nekem az a poén fáj. Például egy-egy alkoholos tárgyú poén, ami más mellett elsuhan, engem lehet, hogy szíven talál, de ez nem a poén hibája, hanem az apámé.
Magamban kell megkeresnem a fájdalom forrását, és nekem van dolgom vele.
A mostani szövegeidben dolgozod meg, hogy mi az érzésvilágod az édesapáddal? Ez egyfajta terápia?
Persze. De én csak úgy tudok a színpadon valamiről beszélni, hogy azt magamban már lezártam. Tehát amiről én a színpadon aktuális problémaként beszélek, az valójában akkor volt aktuális, amikor még azt az anyagot írtam. Sőt, azzal, hogy beszélek róla estéről estére, inkább kidolgozom magamból ezeket a gondolatokat. Úgyhogy ilyen értelemben a standup valóban terápia, maximálisan az, de ezeknek az előadásoknak másfél éves ciklusa van.
Azaz másfél évedet öleli fel egy-egy szöveg?
Körülbelül másfél évig tart egy jó 80 percet összerakni. És amíg összerakódik, addig még az előző 80 perccel járom az országot.
Aztán eltelik a másfél év, színpadra kerül a következő 80 perc, ami már arról szól, ami akkor foglalkoztatott, amikor még az előző esttel turnéztam.
Kritikus vagy a korábbi, ahogy fogalmaztál, rejtőzködő előadásaiddal?
Nagyon is. Bár valószínűleg minden alkotó ember kritikus magával, és kevés az olyan, aki elégedett a korábbi műveivel. Ugyanakkor szerencsére nem vagyok önmagam múzeuma sem, tehát én a saját anyagaimat és előadásaimat is elfelejtem. Az internet néha emlékeztet rájuk, az olyankor fáj, de hát ez van. Más szempontból persze tök jó látni a fejlődést, mint ahogy más humoristáknál, mondjuk Jim Jefferiesnél is nagyon jó látni azt, hogy milyen volt 10 vagy 15 éve, és milyen most ahhoz képest…
Magamban kell megkeresnem a fájdalom forrását, és nekem van dolgom vele – fogalmaz a humorista – Fotó: Fekete Csaba
Viszont az egy folyamatos önismereti munkát igényel, hogy az ember nyilvánosan viccelődjön – főként önmagával.
Csak ha jól akarod csinálni. De tudod mi benne az igazán terápiás hatású? Hogy hatalmas könnyebbséget ad az, hogy pont azért fog a másik nevetni a sztoridon, mert magára ismer benne. Tehát egyfelől nagyon nagy tétje van annak, hogy a lelkedet odatárod a nézők elé, másfelől viszont valahol könnyű is ezt megtenni, mert minél mélyebbre kotorsz, valószínűleg annál általánosabb dologra tapintasz. És én ezt tapasztaltam meg az alkohol témájában is. Könnyű felvállalnom ezt az ügyet, mert látom, hogy ott visszhangzik mindenkiben.
Ez adja meg a siker élményét?
Ez a téma abban segített, hogy többletérzelmet váltsak ki.
Ma már az emberek kénytelenek hozzám valahogy viszonyulni érzelmileg is.
Nemcsak az van, hogy itt az a viccelődő srác, hanem már kénytelenek eldönteni magukban, hogy szeretnek vagy nem bírják a pofámat. És akik szeretnek, azok viszont nagyon szeretnek, legalábbis úgy érzem.
Ez „csak” humoristaként korábban nem így volt?
Nem feltétlenül. El lehet valakin röhögcsélni úgy is, hogy még a nevét se jegyzed meg. És a rejtőzködő humor, amit gyerekkorom óta gyakoroltam, a pszichológiai kategória szerinti bohóc szerep, amit felvettem, más típusú elismerésérzést adott. Megkaptam a pillanatnyi figyelmet, amit igényeltem és a humorral próbáltam elérni, de nem feltétlenül váltottam ki azokat az érzelmeket, amiket szerettem volna megkapni vagy átélni.
Az addikció témája kiválthat indulatokat is?
Szerintem inkább csak értetlenséget. Az emberek eleve tele vannak indulattal, és azt nyilván valahova csatornázni akarják.
Tehát a standup – még ha nem is provokatív – kiváló terepe annak, hogy a nézők az egyéb frusztrációikat az előadón éljék ki.
Az addikciós téma itt legfeljebb abban változtatott, hogy őszintébbek, szívből jövőbbek a nekem adott reakciók, ahogy én is az vagyok, kölcsönösen. És a hatás ezzel erősebb. Azt tapasztalom legalábbis, hogy nemcsak a ruhatárban beszélnek egy-egy poénról, nemcsak hazafelé a kocsiban jut még eszükbe az est, hanem napokkal később is. Ez nekem az a mérföldkő, ami miatt jobban érzem a sikert, azaz azt, hogy célba érek.
