Ki veszi át az élelmiszer-ellátásunkat? A multik jól vizsgáztak, miközben a gazdaság számos szektora leállt, viszont fontos lett a háztáji, az önellátás. A kettő nem zárja ki egymást. Vendégszerzőnk írása.
A napjainkat polipkarokkal körbefonó – közösségi – médiának hála, egymástól fizikailag elzárva, de kollektíven éltük végig az elmúlt hónapokban, ahogy valóban az egész emberiség – pontosabban a világ szerencsésebb, gazdagabb fele – ugyanazzal szembesül.
Legtöbben életünkben először rádöbbentünk, hogy
az egészségünk védelme mellett igazából most csak az számít, hogy legyen mit enni.
Élelmiszeripar: a rendszer jól vizsgázott
Vásárlók milliói rohanták meg világszerte az áruházakat és fosztották ki napok alatt az élelmiszerboltok készleteit. És az összes vita, amely az elmúlt évtizedben az élelmiszeripar működését övezte, egyszerre fontosságát veszítette. Senki nem beszél most a műanyag hulladékokról, az adalékanyagokról, a pálmaolajról. Ugyanakkor a sokat szidott globális élelmiszerláncok működése a világgazdaság más ágazatainak teljes leállása mellett is szinte zavartalan – megint csak a világ gazdagabb felében –, nem voltak, nincsenek élelmiszer-ellátási problémáink. Vagyis a rendszer kétségtelenül jól vizsgázott.
A felszín alatt másfajta változások is kirajzolódtak: az emberek elkezdtek otthon kenyeret sütni, ennek tudható be, hogy nem csak Magyarországon, de egész Európában élesztőhiány volt, és néha akadozott a lisztellátás is. Az otthoni főzés olyan méreteket öltött, hogy világszerte apadnak a paradicsom-püré és szójaszósz készletek, olyannyira, hogy ezekből idén nyáron ugyancsak hiány várható.
A közösségi médiában gombamód szaporodnak a kertészkedési praktikákat megosztó csoportok és az eladó tojóstyúkokat kínáló hirdetések. Vagyis amellett, hogy elrohantunk a boltba és élelmiszer-készleteket halmoztunk fel, úgy tűnik elkezdtünk azon is gondolkodni, hogy mennyire vagyunk kiszolgáltatottak. Bízhatunk-e azokban, így az élelmiszeriparban, akiket nap mint nap szidtunk a járvány előtt? Vagy képesek és hajlandóak vagyunk-e elegendő időt, energiát befektetni a jól hangzó, de annál fárasztóbb önellátás kialakításába otthon akár csak néhány hét erejéig?
Fontos lett, hogyan kerül étel az asztalra
A házilagos ételkészítés rádöbbent bennünket, hogy mennyire nem egyszerű olyan termékeket előállítani, amelyek akár csak pár napig is eltarthatóak és egyben finomak is, pláne ha mellette dolgozunk és a gyerekek oktatását is nekünk kell megoldanunk.
Ahogy ez a kettősség minket
fogyasztókat jellemez most, úgy igaz ez
az élelmiszergazdasági szereplők működésére. Rájuk nem csak most, hanem normál
körülmények között is. Jó lenne védettséghez jutni a hazai piacon, de akkor mi
lesz az exporttal, ha más országok is elkezdik a hazait védeni? Jó lenne csak
itthoni alapanyagot használni, de mit tegyünk, ha nincs, vagy a külföldi
olcsóbb?
Az élelmiszergazdaság szereplőinek talán soha vissza nem térő lehetőséget teremt ez a járvány arra, hogy olyan üzeneteket fogalmazzanak meg és vigyenek be a most arra fogékony köztudatba, amelyek nélkül nem lehet a globális élelmiszer-ellátás jelenlegi rendszerének valóban hasznos irányú megváltoztatásához hozzákezdeni.
Most el lehet magyarázni a fogyasztóknak, hogy hogyan működik az élelmiszer-lánc és milyen úton kerül az élelmiszer az asztalra, mi a profik által garantált élelmiszer-higiénia és biztonság jelentősége.
Most tudatosítani lehet a hazai és uniós döntéshozókban, hogy az élelmiszer-csomagolásokból keletkező műanyag-hulladékok kezelésének szabályozását nem összecsapni, hanem a vitát és a folyamatot új, például az eddig valamiért mind a közvélemény, mind a döntéshozók által konzekvensen figyelmen kívül hagyott, a járványban ugyanakkor főszerepet kapó élelmiszerbiztonsági aspektusokkal feltölteni kell.
Most lehet ütni a vasat, hogy az önellátás, a rövidebb élelmiszerláncok kérdését nem a globális élelmiszer-láncokkal szembe állítva, hanem azok kiegészítéseként kell most már tényleg kezelni, és ehhez a világjárvány pontos bizonyítékokkal szolgált: az emberiség biztonságos ellátása tömegtermelés nélkül egyszerűen nem lehetséges, ugyanakkor a helyben megtermelt élelmiszereknek a lehető legnagyobb szerepet kell biztosítani. Mind a szociális, mind a környezetvédelmi szempontok ezt támasztják alá.
Az élelmiszeripar a társadalmi változásokat követi, nem előidézi. Ha most, amíg még életben van a sok kovász és még sajog a derék a kiskerti kapálástól, vagyis a járvány nyomán kialakult kollektív válságtudatban sikerül a társadalommal megismertetni az élelmiszer-ellátás tágabb összefüggéseit és helyreállítani a globális és helyi élelmiszer-ellátásról a közgondolkodásban alkotott képet, akkor lehet esély arra, hogy bár lassú, de valós változások indulhassanak meg „alulról”. Ennek következtében pedig az agrárpolitika is a reális társadalmi konszenzus érdekében mozduljon el végre. Hátha tényleg eljön a szebb, emberibb, zöldebb és talán bölcsebb jövő, legalább az élelmiszer-ellátásunkat illetően. Vagy legalább megpróbáltuk.
Szöllősi Réka,
élelmiszeripari szakértő, a Felelős Élelmiszergyártók Szövetsége (FÉSZ) szakmai és kommunikációs vezetője
