Temesvári Orsolyát 25 évesen, éppen 3 évvel ezelőtt kényszerítette tolószékbe egy baleset. Utazás a gerincvelőm körül című blogjában és Gerincvelő naplók podcastsorozatában mesél arról, hogy tudta újrakezdeni és igyekszik erőt adni másoknak a folytatáshoz. Úgy látja, a balesetből való felépülés a pandémia utánra is jól hasznosítható tapasztalatokat adott neki, és vendégcikkében azt is leírja, mit tegyünk, amikor rájövünk, hogy már semmi nem lesz ugyanolyan, mint korábban. Temesvári Orsolya vendégszerzőnk írása.
2018-ban kéthetente jártam futóversenyekre… azaz jártam volna, ha egy majdnem végzetes baleset a feje tetejére nem állítja az egész világomat.
Orsolya 25 éves koráig versenyszerűen futott. Fotó: Szász Norbert
2018. április 17-én az esti edzésről tartottam hazafelé, át akartam menni egy zebrán, de nem jutottam át a túloldalra, mert elütött egy autó.
Nem emlékszem semmire az ütközésből, sok idő után tudtam meg, az autó szélvédőjére zuhantam, majd nagyjából 6 méterrel arrébb a fűben landoltam. Azonnal kórházba szállítottak, 3 órával később már a műtőben voltam. Egy orvos emelt hangon közölte, hogy eltörött a gerincem, de ne aggódjak, most azonnal megoperálják. Azzal a boldog tudattal aludtam el, hogy két hét múlva otthon leszek.
Nem így történt. Az ütközés során ripityára tört az egyik nyaki gerinccsigolyám és annyira súlyosan megsérült a gerincvelőm, hogy a baleset pillanatában nyaktól lefelé teljesen lebénultam. Hetekig életveszélyben voltam és először azt mondták a szüleimnek, életem végéig lélegeztetőgépre lesz szükségem. Bár a lélegeztetőgéptől sikerült elszakadnom, a fizikai következmények mellett egy súlyos mentális trauma terheivel is szembe kellett néznem.
Erről persze fogalmam sem volt, s bár ismertem a trauma szót, nem gondoltam bele, hogy velem is megtörténhet. Kétségbeesetten kapaszkodtam a baleset előtti életem megszokott illúzióihoz.
Sőt, a mai napig rajtakapom magam, hogy a régi futóversenyeken készült képeket nézegetem és próbálom elhitetni magammal, hogy ugyanaz a gondtalan, csinos, mosolygós lány vagyok, mint akkor.
Kínzó álmatlanság, keserves könnyek és fájdalmas tanulságok vezettek ahhoz, hogy az instant frusztráció fenti receptjét felváltsam valami mással. Olyan eszközökkel, amelyek biztonságot, rendszert és célokat adhatnak az új mindennapokban.
Ezekre az eszközökre most, egy globális krízishelyzet közepén, a karanténom falai közé zárva mindennél jobban szükségem van. De nem csak nekem. A vírushelyzet által kreált jelen mindannyiunk jelene. Függetlenül attól, hogy egészségügyi dolgozóként, gyászoló családtagként vagy csak fásult karanténlakóként várjuk az enyhítéseket, mindannyian egy komoly mentális trauma érintettjeivé váltunk.
Bármennyire szeretnék ismét külföldre utazni, félelmek nélkül metróra szállni vagy csak megölelni a barátaimat, tapasztalatból tudom, a pre-COVID ritmus már a múlté, az újat magunknak kell megalkotni.
Az én új ritmusom a kreativitás ritmusa. Azon történetek ritmusa, amelyet az új mindennapjaim során megélt tapasztalataimból merítve mesélek el. Történetek megküzdésről, veszteségekről és a nehézségek tanulságairól. Összetört álmokról, amelyek darabjait összeragasztva célokat építettem a legnagyobb reménytelenségben. Számtalan formában meséltem már el – és mesélem ma is – ezeket a történeteket; legyen az egy blogbejegyzés, egy podcast epizód vagy éppen egy TEDx beszéd.
Bár az élet kerekesszékbe, később pedig karanténba zárt, egyidejűleg olyan belső ajtókat nyitott ki, amelyek létezéséről magam sem tudtam.
A történetmesélés és a kreatív önmegvalósítás segítségével elindulhattam a gyógyulás útján.
Megkönnyebbült, amikor fél évvel a történtek után kiírta magából az érzéseit.
Amikor nagyjából fél évvel a történtek után egy blogbejegyzésben leírtam, hogyan éltem túl a balesetet és hogyan szakadtam el a lélegeztetőgéptől, úgy éreztem, egy régen cipelt tehertől szabadultam meg. A bénultság miatt gépelés helyett diktálással alkotok szöveget, ezért az írás folyamatából hamarosan egy különleges terápiás beszélgetés lett – önmagammal. De nem álltam meg itt.
Egyre többet írtam, majd beszéltem is a balesetről és ami utána jön, s rádöbbentem, a történeteim nemcsak önmagamhoz szólnak, másoknak is sokat jelenthetnek.
Néha megnevettetnek, máskor elborzasztanak, ha kell, erőt adnak; egyeseknek a futáshoz, másoknak a munkához, sokaknak a karanténban töltött mindennapokhoz.
A kreativitás visszaadta az alkotás örömét. A kimondott és a telefonomba diktált szavak visszahozták az életembe a csillogó szemű lelkesedést és az érzést, hogy van miért felkelnem reggel. Mindeközben közelebb kerültem önmagamhoz, s erőt, hitet és reményt találtam. Megértettem, hogy bár nem tudom, miért kaptam azt az élettől, amit, abban biztos vagyok, a megküzdéshez szükséges eszköztár ott van bennem. Ugyanúgy, ahogy mindannyiunkban.
Temesvári Orsolya
A vendégszerzők nem a Forbes szerkesztőségének tagjai, véleményük nem feltétlen tükrözi a Forbesét.
Borítókép és képek: Szász Norbert
