A magyar származású Peter Vajkóczy a világ egyik legelismertebb és legjobb idegsebésze. Évente több mint 800 műtétet végez, sokan miatta utaznak Berlinig, hogy ott az ő kezébe adják az életüket. Agydaganatokkal, gerincbetegségekkel, sztrókkal és más betegségekkel veszi fel a harcot a műtőben. Nemrég magyarul is megjelent könyvében (Élet és halál küszöbén – Egy agysebész legmegrázóbb esetei) a laikusok számára érthetően, mégis tudományos részletességgel mutatja be egy-egy esetét, miközben leplezetlen őszinteséggel ír az orvosi maszk mögött lévő emberről is. Visszatérő rémálmairól, el nem engedett félelmeiről, az idegsebészet jövőjéről és az igazi hősökről is mesélt a Forbes.hu-nak.
Peter Vajkoczyval nem egyszerű időpontot egyeztetni, de kevés olyan interjúalanyt tudok mondani, akinél ennyire rugalmasan kezelek mindent. Elvégre emberek koponyájában dolgozik; akkor interjúzunk, amikor épp nem akadályozom ebben. Ezért is egyezünk meg a vasárnap délután két órában, hiszen a külföldi konferencia és a hétfői „hell of a day” között csak a hétvégén ér rá.
Aztán a megbeszélt időpont előtt egy órával üzen: mégis be kell mennie a műtőbe most rögtön, késni fog egy kicsit, de mindenképpen beszélünk, csak „please stay flexible”. A Zoomon az időpontot negyedórával későbbre állítom, hogy mégiscsak legyen valami terv, aztán majd meglátjuk. Nemsokára ír is, hogy tökéletes a negyed három, ott lesz, elkészült. Szóval amíg én elkortyoltam egy plusz kávét, ő megmentett egy életet – állapítom meg magamban.
Pontban negyedkor pittyen a laptopom, Peter Vajkoczy bejelentkezett Berlinből.
A negyvenet sem töltötte még be, amikor a Charité Berlin, a világ egyik leghíresebb orvosi központja idegsebészeti klinikájának legfiatalabb professzoraként a legjobbak között tartotta számon a világ.
A gyógyító szakma választása sosem volt kérdés számára: Magyarországról Németországba emigrált szülei mindketten ebben dolgoztak. Apja Debrecenben született, Szegeden tanult és Budapesten lett mellkassebész. Ott ismerkedett meg Peter édesanyjával, a budai labortechnikussal. 1966-ban két bőrönddel hagyták el az országot, Peter már Münchenben született.
„Genetikailag száz százalékig magyar vagyok, magyarul mindent értek, de beszélni már nem igazán tudok. Csak mint egy rossz turista”.
Elővesz egy mappát, és büszkén mutatja, egyik páciense hálából felkutatta neki ősei eredetét. A Vajkóczy név első említése Kunszentmártonból származik, 1762-ből.
A budai nagymamánál töltött nyarakra nosztalgiával emlékszik vissza. Hat-tizenkét éves kora között minden nyáron elutazott hozzá egy hónapra. „A szomszéd gyerekekkel játszottam az utcán, a gombfoci mestere voltam, a teljes Puskás-csapat megvolt. Régi szép idők.” – végig németes akcentussal, angolul beszél, de a gombfoci és a Puskás-csapat szavakat azért bevállalja.
„Állandó félelmet érzek a hibázástól, attól, hogy a tervem talán mégsem működik”
Peterre nagy hatással volt általános orvosként praktizáló apja – a mellkassebészetet nem folytathatta Németországban –, aki egész nap dolgozott, olykor éjszakánként ügyelt és mindig ott volt a páciensei számára. Ő is ezt akarta tenni, ezért ment az orvosira, de közben a genetika, a molekuláris biológia, a kutatás is érdekelte. „Azt gondoltam, ha az egyikben nem leszek jó, ott lesz a másik. Mindig féltem a hibázástól” – mondja beszélgetésünk alatt többször is.
Az orvosit Münchenben végezte, majd egy év katonaság után Mannheimban, a Heidelbergi Egyetemi Kórházban kezdett dolgozni. 2007 óta a Charité Berlin idegsebészeti klinikájának igazgatója.
Forbes.hu: Ilyen egy átlagos vasárnap, amikor nincs ügyeletben?
Peter Vajkoczy: Csütörtökön és pénteken Egyiptomban voltam előadást tartani, péntek este értem haza. Úgyhogy átlagos hétvége lett volna, de behívtak a műtőbe egy bonyolult eset miatt.
Mi történt?
Egy huszonöt éves páciens agyában kezeltünk egy érfejlődési rendellenességet. Gyengeséget tapasztalt a teste bal oldalán és az arca jobb felében, vérzés támadt az agyában. A malformációt eltávolítottuk, a vérzést megállítottuk. A beteg már jól van, minden jól sikerült.
Mindezt 30-40 perc alatt?
Csapatban dolgozunk, a többiek mindent előkészítettek, mert tudták, hogy én most interjút fogok adni. A malformáció körüli tennivalókat elvégeztem én, ők most zárnak. Kedves tőlük, tulajdonképpen helyettem pakolnak össze.
Szóval vasárnapi ebéd helyett valójában megmentett egy életet.
Nem mindig van ez így, de most éppen ezt történt, igen.
Azt írta, hétfőn pokoli nehéz nap lesz. Milyen az ideális és milyen a nagyon nehéz napja?
Általában 6.30-kor kezdek. Első körben meglátogatom a pácienseimet, a műtött betegeket, aztán jönnek a meetingek, vizitek. Reggel 8-kor kezdődnek a műtétek, eltartanak este 5-6-ig, ritkán 8-ig. De többnyire 6-7 óra között hagyom el a kórházat és megyek haza. Hétvégén emaileket, kutatások, papírmunkát végzek. Az, hogy pokoli-e a nap vagy átlagos, attól függ, mennyi papírmunka van. Ha néhány napra elutazom, mint most, ezek felhalmozódnak és ettől sűrűbb a nap.
Melyek a legszívesebben végzett feladatok?
Amikor foglalkozhatok a páciensekkel: amikor beszélek velük, megismerhetem őket, a hátterüket. És persze az operációk. Ilyenkor teljes fókuszban vagyok, minden más teherről, ami rajtam van, elfeledkezem. Ez a fókuszálásnak olyan foka, ami a meditációhoz hasonlítható. Amit legkevésbé kedvelek, az az adminisztrációs és pénzügyi dolgokról való gondoskodás, de ez is a feladatom.
Szerencsére a munkám hatvan százalékában tudok a páciensekkel foglalkozni. Húsz százalék megy el a dokumentációra és adminisztrációra, húszat pedig a kutatásaimra fordíthatok. Saját laboratóriumom van, ahol különböző kutatócsoportokkal dolgozunk.
Mit gondol azokról a nagyon népszerű európai vagy amerikai filmsorozatról, amelyek középpontjában egy-egy kórház, annak a sebészei, idegsebészei állnak? Milyen karakterek ezek? Jót tesznek a szakmának?
Fiatalkoromban szerettem nézni a Chicago Hope kórház című sorozatot, ez volt az egyik első ilyen. Később néztem a Grey’s Anatomyt is. Ezekben mindig az agysebész és a szívsebész a szupersztár. Ez eléggé eltúlzott, és valójában csak azt mutatja, milyen nagy érdeklődés övezi ezt a két szervet, az agyat és a szívet. Ez a két legizgalmasabb szervünk.
Bár szerintem nyilván az agy a legizgalmasabb szerv, hiszen a szív semmi más csak egy izom! Csak viccelek, természeten.
Az egyik legutóbbi, a dokumentumfilm műfajába tartozó Lenox Hill, amiben az egyik barátom volt a főszereplő, elég jól mutatta be gondolkodásmódunkat és a munkánk pszichológiáját. Azzal kifejezetten elégedett voltam.
Ezek szerint pozitív dolognak látja, hogy mi, átlagemberek is betekintést nyerünk a munkájukba, még ha az egy játékfilm is?
Én magam is elég aktív vagyok a közösségi médiában. Ennek egyik fő célja, hogy edukáljuk az embereket arról, milyen izgalmas az agy és betekintést engedjünk a mindennapi életünkbe. Úgy tekintek ezekre, mintha szívességet tennének a szakmámnak. Örülök, hogy ilyen népszerűek ezek a műsorok.
Az embereket jobban is érdeklik ezek a témák?
Igen. Az Instagramon vagy emailen kapott visszajelzésekből is ezt szűröm le. Sokan írják, hogy milyen jó, hogy valaki végre érthetően magyarázza el a dolgokat. És a legjobb, hogy írnak például iskolás tinik is, hogy orvosnak akarnak tanulni, mert látták, mit csinálunk. Vagy már az orvosira járó egyetemisták, hogy emiatt ők is az idegsebészet felé indulnak el. Az a legtöbb, amit ezzel elérhetünk, hogy perspektívát adunk a fiataloknak.
Mit mond nekik, ha kérdezik, milyen képességekre, tudásra kell szert tenniük ahhoz, hogy jó agysebészek lehessenek?
Mindenki azt hiszi, hogy extra kézügyességre van szükség, pedig az csak 20 százalékot ad. Olyan ez, mint bármilyen sport vagy például a zongorázás. Jól kell használnod a tested, igen, de közben nagyon fegyelmezettnek kell lenned, nagyon keményen kell dolgoznod, hogy elsajátítsd a szükséges skilleket.
Ahogy Malcolm Gladwell írja Kivételesek című könyvében is: azok a sportolók, zenészek, akik a top tízbe jutnak, többnyire nem azért vannak ott, mert ők a legtehetségesebbek, hanem mert ők a legelszántabbak. Képesek állni a frusztrációt, dolgozni és folyamatosan képezni magukat.
Ha azt kérdezik, milyen tehetségre van szükség, azt mondom, a kemény munkára való készségre és arra, hogy mindig egy kicsivel többet tegyél, mind a többiek. Ha ezt kombinálod átlagos készségekkel, már jó úton jársz.
Mi a helyzet a pszichológiai jellemzőkkel? Nagy mentális ellenállóképességet igényel együtt élni azzal a stresszel, hogy a legapróbb mozdulattal megölhetsz valakit vagy örökre megváltoztathatod az életét. Honnan van ehhez ereje?
Igaza van, erről is kell beszélni. De nem vagyok benne biztos, hogy ez is adottság kérdése. Megtanulható a képzés során. Nagy kihívás ez, hiszen egyrészt empatikusnak kell lenned a beteggel, másrészt viszont az operáció közben fókuszálnod kell. Szeretem a teniszes párhuzamokat. A teniszben, ha elveszítesz egy fontos pontot, akkor nem állhatsz neki sírni és arra gondolni, mi lesz, ha a következő pontot is elveszíted. Pozitívnak kell maradnod, akkor is, ha nem megy annyira jól. Ez is lehet képesség kérdése, hogy pozitív tudok maradni és hinni magamban.
Annak kell a szemünk előtt lennie, hogy csakis akkor nyertük meg vagy veszítettük el a meccset, amikor a meccs véget ért.
Sebészként sokszor kerülünk nehéz helyzetbe, amikor B vagy C terv kell. Ez nem működik, ha ideges vagy hisztérikus leszel egy hiba miatt. Idővel a tapasztalatokkal együtt önbizalmat is építesz. Megtanulod, hogyan oldhatsz meg hasonló helyzeteket.
A könyvében is írja egy esetben, hogy ha nem csinálta volna már máskor is ezt az eljárást, akkor most az aggodalomtól valószínűleg nem aludna egész éjszaka. Így „csak” rémálmai lesznek. De azok lesznek, ennyi év után is.
Igen, még mindig álmodom arról éjszakánként, mi történt előző nap a műtőben. De most már jobban alszom, mint régebben.
Azért az elég rosszul hangzik, amikor olyan rémálmokról ír, hogy áll a vértengerben.
Pedig ezek egy-két hónapja megint visszatértek. Egy kisgyereket operáltam, nagyon bonyolult eset volt, sok vérzéssel járt. Sikerült megmentenünk őt, a műtét óta jól van, amiért nagyon hálás vagyok a csapatomnak. De az eset után újra jöttek ezek az álmok.
Hogyan küzdhető vagy dolgozható le ez a stressz? Naponta kell dolgozni ellene? Vannak bevált tippjei?
Amikor 38 évesen elkezdtem a jelenlegi feladatkörömben dolgozni a Charitében, azt reméltem, hogy mire ötvenéves leszek, már nem stresszelek annyit, lazábban kezelem a dolgokat. De mikor elértem ezt a kort, még mindig küzdöttem ezzel, sokszor voltam elégedetlen. Coachingra kezdtem járni, ahol megtanultam, mindenkinek vannak drive-jai. Rá kellett jönnöm, hogy az enyém az, hogy nagyon kompetitív vagyok.
Ötvenévesen azért nem voltam továbbra sem elégedett, mert mindig többet akartam elérni. El kellett fogadnom, hogyan sohasem leszek igazán boldog.
De már tudom magamnak azt mondani, amikor elégedetlen vagyok, hogy de igenis sokat fejlődtem, rengeteg célt elértem, sok páciensnek segítettem. Ez enyhülést ad. Tudok tanulni a csalódásaimból és a frusztrációimból, hogy ne legyenek céltalanok.
Milyen mérföldkövek vezettek idáig, hogy ennyire tudatos nemcsak a munkájában, hanem a munkájához való viszonyában is?
Amikor elkezdtem az idegsebészetet, csak a pozitív dolgokat láttam benne. Eredetileg nem tudtam igazán, mi akarok lenni a gyógyítás területén belül. Végül azért ebbe az irányba indultam el, mert érzelmileg nagy hatást tett rám a leendő főnököm. Apám 1994-ben halt meg, én következő évben kezdtem el dolgozni, a vele való kapcsolatomhoz hasonlót tapasztaltam meg a leendő vezetőmmel.
De nem igazán tudtam, mi vár rám. Az első műtétem után, mint az emberek általában, a legnagyobb királynak éreztem magamat. Ilyenkor könnyű arrogánssá válni egészen addig, amíg meg nem történik az első csalódásod. Aztán a hullámok idővel kiegyenlítődnek, ez a tanulási folyamat része. Idővel tanuljuk ezt meg, hogy ez a normális. Hogy érni, tanulni és tapasztalni kell ahhoz, hogy jó legyél abban, amit csinálsz.
Diákként, Münchenben mikrosebészeti kutatásokat végeztem, a transzplantáció és a vaszkuláris biológia területén készítettem a szakdolgozatomat. Órákat töltöttem a mikroszkóp előtt, ami jól felkészített a későbbi munkákra az idegsebészeten. Korán megadatott a lehetőség, hogy bonyolult műtéteket végezzek.
Hallottam már szűk körben úgy beszélni egy-egy orvost, hogy rajtakapja magát egyfajta istenérzeten. Hogy könnyű ebbe belecsúszni, ha konkrétan emberéletek múlnak rajta, és meg is menti őket. Mit gondol erről?
Meglepő, hogy valaki valóban így érez. Nem is túl szimpatikus, de hát legalább őszinte. Sem én, sem az általam ismert orvosok nem gondolkodnak így. Szerintem amint kialakul valakiben egy ilyen érzés, csalódást fog tapasztalni a következő pillanatban. Ha túl magabiztos, arrogáns vagy, hajlamossá válhatsz arra, hogy túl nagy kockázatot vállalj és ne kalkulálj be mindent.
Én inkább állandó félelmet érzek a hibázástól, attól, hogy a tervem talán mégsem működik. Aztán meg hálát azért, hogy segíthettem valakin.
Néhány éve a Spiegel Tv is bemutatta a munkáját egy sorozat részeként.
Hogyan fér össze a munkájával, hogy állandóan fél a hibázástól?
Amikor csinálom, nagyon optimista vagyok és meg vagyok róla győződve, hogy a csapattal sikeresek leszünk. De minden idegsebész aggódik, hogy valami félresikerül. Ehhez nem is kell hibát elkövetni, ennek lehet biológiai oka.
Például a Netflix-sorozatban (Lenox Hill) az első rész ezt nagyon jól mutatja be. Miután a sebész megoperálta a beteget, ott áll mellette, miközben az aneszteziológus húzza ki belőle a lélegeztető csövet. Az orvos felveszi a gyűrűjét – micsoda pátosz. És mindenki vár arra a kritikus pillanatra, amikor kinyitja a szemét a páciens: vajon maradandó károsodás nélkül ébred-e? Mindig félünk attól, hogy esetleg nem képes mozgatni egy végtagját.
A legjobban kivitelezett legjobb terv ellenére is történhet hiba.
De tegyük pozitív megvilágításba. Amíg nem túl nagy az önbizalmad, vagy amíg félsz, addig még nem a komfortzónádban vagy. A komfortzónád tesz lustává és gyengévé, az a fejlődés vége. Szóval pozitív a félelem, mert még mindig a fejlődés felé haladsz, kétszer – vagy háromszor – ellenőrzöl mindent, új megoldásokat keresel azokra a problémákra, amiknél esetleg hibáztál.
Mik a legnagyobb eredmények, amiket elért az idegsebészet az elmúlt évtizedekben, és amelyek a közelmúltban még fantazmagóriáknak tűntek, mára pedig a hétköznapi munka része? És mikre számíthatunk a jövőben?
Ilyen fontos mérföldkő a mikroszkóp felfedezése. Az 1970-80-as években kezdték őket használni, korábban az agytumorokon végzett operációkat ezek nélkül, szinte vakon végezték.
Hasonlóan fontos, hogy 2000 körül egyre többet kezdtünk megtudni az agy egyes területeiről, például a nyelvismeret, a motoros képességek területéről. Olyan stratégiákat dolgoztunk ki, amelyek által képessé váltunk betegeket éber állapotukban agyműtétnek alávetni.
A jelenlegi kutatásoknak és a jövő gyógyászatának központi témája az agy egyre pontosabb megértése, a kogníciók, emlékek, érzelmek feltérképezése és olyan operációk kifejlesztése, melyek során meg tudjuk óvni ezeket az agyi funkciókat.
Mindez a digitalizáció állandó fejlődésével párhuzamosan történik. Ez segít az új technikák kifejlesztésében, ilyen például a molekuláris szintű tumorelemzés, ami teljesen individualizált kezelést tesz lehetővé.
Milyen, egyelőre gyógyíthatatlan betegségeken segíthet a jövőben a tudomány?
Jelenleg mélyagyi stimulációval kezeljük a Parkinson-kórt. Elektródákat helyezünk az agyba, amik stimulálják a károsodott területeket, csökkentik a tüneteket. De már kutatjuk a pszichiátriai betegségek esetében történő alkalmazási lehetőségeket is, például depresszió vagy az obszesszív-kompulzív, más néven rögeszmés-kényszeres zavar esetében. Az Alzheimer-kór és a demencia kezelésének módjait, valamint kómában lévő betegek visszahozásának lehetőségét is kutatjuk.
A korai felismerés és megelőzés a jövő egyik fontos kutatási területe. Például a demencia esetén hamarosan megértjük a mögöttes genetikát és képesek leszünk azonosítani a magas kockázatú pácienseket. Így preventív kezeléseket alkalmazhatunk még a kialakulás előtt.
A rekonstruktív idegsebészet is egy nagyon futurisztikus terület. Ha valakinek gerincvelő-sérülése vagy sztrókja volt, vagy ha elszakadt egy ideg, arra jelenleg nincs más, csak a rehabilitáció. De itt a Charitéban épp most indítottunk egy csoportot, ők új technikákon dolgoznak, melynek célja az idegek és izmok rekonstrukciója. Remélem, a jövőben képesek leszünk megadni a sztrókos betegeknek is, hogy visszakapják funkcionális képességeiket.
Az AI mennyire a jelene a munkájuknak?
Még nincs benne a mindennapjainkban, de sok projektben már használjuk. Például kutatásokban arra, hogy jobban megértsünk olyan szituációikat, ahol rengeteg adattal kell dolgozni. Komplex helyzetekben is hasznos, például, ha több változata létezik egy betegségnek, segítheti a diagnosztikát, a prognózist. Döntéshozatalban is használjuk. Az összes változót képes összehozni egyetlen egyenletbe, sokkal jobban, mint ahogyan erre mi magunk képesek vagyunk.
De az AI elsősorban az orvostudomány olyan területén kézenfekvőbb, ahol a diagnosztikának van nagy szerepe, például a radiológiában vagy a patológiában. Az idegsebészetben is nagyon ígéretes lehet, de inkább a jövő része.
Miért született meg a könyve, mi volt vele a célja, milyen elképzelt olvasónak szól?
Nagyon vicces, hogy amióta megírtam a könyvet és elmentem az első bemutató beszélgetésre, azóta várok erre a kérdésre. Azt gondoltam, hogy nagyon nyilvánvaló kérdés, mégis ön az első újságíró, aki felteszi nekem.
Ó, akkor most büszke vagyok magamra.
Lehet is, mert másfél éve jelent meg Németországban és még senki nem kérdezte meg, hogy egy orvos mégis miért ír könyvet? Kezdetben csak az volt a cél, hogy edukáljam a laikus embereket az agyról, közismertebbé akartam tenni ezt a szervünket, elérhetővé az idegsebészetet. És némi anatómiai ismeretet átadni.
Másrészt ez egy tisztelgés a betegek előtt, hiszen ők az igazi hősök. Mert ők vállalják az igazi kockázatot.
A könyvben bemutatom néhány beteg hátterét is, ami nem várt pozitívummal járt számomra. Sebészként általában nem látod a teljes képet, de most megérthettem az érzelmeket, azt, hogy mi történik a családdal, mit tapasztal a beteg hetekkel a műtét előtt.
“Ha orvosként könyvet írsz, kiadod magad az olvasóknak. De nekem sosem az volt a célom, hogy ez rólam szóljon.” Fotó: Peter Rigaud
Végül pedig, amire nem számítottam, hogy valójában számomra is egyfajta terápia volt az írás. Segít a reflektálásban, így visszanézhetek arra, mi mindent értem el. Ha orvosként könyvet írsz, kiadod magad az olvasóknak. De nekem sosem az volt a célom, hogy ez rólam szóljon. Sok idézetet és történetet szőttem bele más idegsebészektől és idegsebészekről. Azt akartam megmutatni, hogyan dolgoznak és gondolkodnak ezek az emberek – és én is. És végül mind a szakmából, mind a páciensektől pozitív visszajelzéseket kaptam.
Mi alapján válogatta ki az egyes eseteket? Van valami felismerhető rendezőelve a különböző bemutatott eseteknek?
A különböző betegségek helye is eltérő az agyban. Tulajdonképpen ez egy utazás az agyban és a gerinc vonalán. Az olvasó megtanulja, milyen problémák lehetnek a beszéddel, a látással, a motoros funkciókkal, a gerincvelővel.
Több lett az elmúlt évtizedekben idegsebészeti, agysebészeti ellátásra szoruló beteg? Vannak változások, trendek?
Úgy látom, hogy több lett a gerincproblémával küzdő beteg, mert az emberek egyre magasabb kort érnek meg. De kevesebb a sztrók és az aneurizma, mert egyre kevesebben dohányoznak. Az agytumorok száma állandó, nem növekszik. Bár néha úgy tűnhet, több van, de valójában csak hamarabb észleljük őket a diagnosztika fejlődésének köszönhetően.
Mit tehetünk azért, hogy ne kerüljünk az ön keze alá? Hogy a lehető legjobban működjön az agyunk?
Nem is ez a kérdés, mit tegyünk, hogy jobban működjön, inkább az, hogyan kerüljük el a betegségeit. Tumorok esetében nem tehetünk semmit, hiszen még mindig nem értjük, egyáltalán miért alakulnak ki. Genetikai okok állhatnak mögötte, ezen nem tudunk változtatni. Rizikófaktorokat sem ismerünk, például a mobiltelefon-használat sem okoz bizonyíthatóan agytumort.
Az érrendszeri betegségek kialakulása ellen viszont tehetünk: ha elkerüljük a magas vérnyomást és a dohányzást, ha kiegyensúlyozott étkezést folytatunk. A gerincproblémák esetében is nagy arányú a genetikai háttér, de a sportos életmód, az edzés, a jó izomösszetétel, a mozgás mindenképpen fontos.
Attól tartok, hogy a legtöbb betegség, amivel találkozunk, nem befolyásolható: a genetika és az adott személy hajlamainak kérdése.
Ami tehát fontosabb az életmód tekintetében, hogy eddzük az agyunkat. Ennek érdekében nem szabad abbahagyni a munkát, dolgoztatni kell az agyat. Nagy szószólója vagyok emiatt az egész életen át tartó tanulásnak és az idősek oktatásának.
