Keveset beszélnek arról, hogy mennyit adakoznak, pedig nemzetközi kezdeményezésekben is aktívak, például az indiai oktatási rendszer átalakítását és a kenyai gazdák boldogulását is támogatják. Walter Katalin ex-BKK-vezér és férje, Cornelius Walter tizenöt év alatt egymillió eurót adtak csak a Világszép Alapítványnak, emellett szponzorálják a Budapesti Fesztiválzenekart és segítik a demokratikus intézményrendszer mellett kiálló civileket is.
Idén ők kapták a Bridge Budapest és a Forbes közösen alapított Az Év Filantrópja Díját.
„Az adórendszer már volt?” – kapcsolódik beszélgetésünkbe nevetve a kerti fotózásról visszatérő Kati. A Villa Bagatelle (ez Kati testvére, Wirtz Ágnes és Ágnes férje, Albrecht által megálmodott hely) Gardenhouse nevű butikhoteljének nappalijában beszélgetünk, valahogy minden nagyon európai, ők is, a derűjüktől a megjelenésükig, a környezet is, a hangulat is, a téma is. Cornelius reggeli közben nemzetközi elköteleződéseiről beszél, meg persze az igazságtalan egykulcsos szja-ról, aztán nagyjából minden második sztori után megjegyzi: „but it is not for the article”.
Végtelenül szerényen mondják el, hogy valójában milyen sok ügyet segítenek, és egyetlen erős szavuk nincs azokra, akik megtehetnék, mégsem adnak. Talán egyszer kerülnek szóba a NER milliárdosai, hogy ők vajon miért nem adományoznak többet, de Katiék elintézik egy legyintéssel:
alapvető értékprobléma, és hiba, hogy úgy kezelik azt a vagyont, mintha a sajátjuk lenne.
Úgy látom, nem mérgezik az életüket azzal, hogy mások nem feltétlenül tisztességesen megkeresett vagyona miatt bosszankodnának, inkább segítenek, ahol és akinek tudnak.
Békések, kiegyensúlyozottak, ahogy Cornelius fogalmaz: a karrierjük „quite OK”. Ő a maga idejének körülbelül húsz százalékát filantróp ügyeivel tölti, amiben az is benne van, hogy egy vagyonos nyugati családnak segít adakozásaik megszervezésében („de az már nem az én pénzem”), meg az is, hogy az indiai oktatási rendszer fejlesztésén dolgozik a Mantra4Change nevű nonprofit szervezettel, illetve kenyai gazdák boldogulását támogatja. Kati pedig a BKK-vezérséget követő féléves pihenő után januárban visszatér a magánszektorba.
Kati, a húgod is megkapta már a filantrópdíjunkat (Wirtz Ágnes, a Világszép Alapítvány létrehozóját két éve díjaztuk – a szerk.), kellett, hogy legyen valami meghatározó a neveltetésekben, ami miatt mindkettőtöknek alapérték mások segítése. Emlékszel ilyenre?
Walter Katalin: Semmiképpen nem az anyagi hátterünk miatt alakult így, szüleinknek sosem volt pénzük. Az értékek, amiket átadtak, sokkal fontosabbak voltak. A művészetek például egész gyerekkorunkban a napjaink részévé váltak, állandóan az operába és hangversenyekre hordtak bennünket. Édesapánk volt az elnöke a Budapesti Fesztiválzenekar egyik alapítójának, az Országos Idegenforgalmi Hivatalnak. (Meggyes István nyitotta meg Frankfurtban Magyarország első turisztikai külképviseletét 1986-ban – a szerk.)
Cornelius Walter: Közös életünket igazából mínuszból indítottuk. Miután megismerkedtünk a 90-as években az egyetemen, Katival mindketten a McKinsey tanácsadócéghez csatlakoztunk. Akkoriban a diákhitelünk visszafizetésével voltunk elfoglalva. Magyarországra költözésünk után jó tíz évvel, 2011-ben kezdtünk el komolyabb összegeket adományozni.
K.: Annyira élénken megvan bennem a kép, hogy húszévesen a legolcsóbb állójegyet vettük meg Corneliusszal a New York-i Metropolitan Opera előadásaira, mert csak azt engedhettük meg magunknak. És csodálva néztük, hogy a programfüzetben felsorolják a támogatók nevét, több kategóriában, attól függően, hogy mennyit adakoztak a zenekarnak.
Amikor itthon ezt a Budapesti Fesztiválzenekar elkezdte, örültünk, hogy ott lehet a nevünk – kint még az utolsó sorba sem jutnánk be. (Nevet.)
Egy normális országban ezzel az összeggel, amit mi adományozunk, semmilyen listára nem kerülhetnénk fel, nemhogy egy filantróplistára.
Mekkora összegről beszélünk?
C.: Hát, a Metropolitannek egyszer egy barátunk százezer dollárt adott egy évben, és csak az utolsó támogatói kategóriába került be.
