A COVID-19 okozta válság a színpad közepére rúgta és reflektorfénybe állította – sok egyéb mellett – az otthonról végzett munkát is. A home office bizonyos nehézségeivel már előre lehetett számolni, ám a gyakorlati alkalmazás felszínre hozta azokat a kevésbé nyilvánvaló kihívásokat is, melyekkel a munkaadók és munkavállalók, komplett szervezetek a tartós távmunka során találkoznak. Nemzetközi kutatások mellett hazai felmérés is igazolja már, hogy a távmunkával kapcsolatos stressz jellege és mértéke elsősorban az egyedi élethelyzet függvénye, ugyanakkor a gyakorlati megoldások sokkal egységesebb képet mutatnak.
Az elmúlt években minden második HR-konferencián feltett „milyen lesz a jövő munkahelye?” kérdésre a sokszereplős panelbeszélgetések jövőbemutató válaszait egy vonással húzta át a koronavírus. Azt minden hozzáértő valószínűsíti, hogy a járvány levonulta után az eddigi kerékvágásba nem lehet visszatérni, és a távmunka jó eséllyel tartóssá válik majd. Ennek becsülhető előnyei és hátrányai mellett komoly bizonytalanságai is vannak. Mit hoz majd például hosszú távon a produktivitás és a kreativitás szempontjából? Korábbi, szerény tapasztalatok alapján jót és rosszat is várhatunk.
Az emberi tényező
A távmunka villámsebesen kialakult primátusát jól érzékelteti, hogy a Gartner kutató és tanácsadó vállalat ázsiai cégek körében végzett felmérése szerint a válaszadó szervezetek 88 százaléka már 2020 márciusában ösztönözte vagy kötelezte az alkalmazottait otthoni munkavégzésre. Európa és a többi kontinens a vírus terjedését követve ugyan csak némi késéssel zárkózott fel hozzájuk, de a digitalizációs paradigmaváltás és a távmunkához szükséges feltételek megteremtése itt is, ott is viszonylag egyszerű feladatot jelentett. Az egyenletben a megszokott munkakörnyezetből és munkarendből kiszakított munkavállaló lett az „ismeretlen” tényező.
