A hatodik Zwack

Nem tudtam, hogy Wallenberg és Demján is kellett hozzá. Mert, hogy II. József – állítólag – azt mondta, hogy „Das ist ein unicum”, az ugye sokaknak megvan. De hogy utána […]

Bővebben

Ez a közös egy jó apában és egy jó vezetőben

Régen a Trabantra mondtuk azt, hogy ha egy ajtó becsukódik, akkor kinyílik egy másik, újabban meg a változásra szoktunk így gondolni. Azt a tételt is elfogadjuk lassan, hogy csak a változás állandó. De mi van, ha másvalaminek is állandónak kéne lennie?

Ez az írás „Az Elég Jó Vezető” sorozat tizennyolcadik része. Az előző részek a sorozat weboldalán olvashatóak vissza.

Ez a másvalami pedig az emberi kapcsolódásaink megléte, szerintem. Nem csak munkahelyen kívül, hanem belül is emberek vagyunk, ezért veszem a bátorságot, hogy a vezetésről szóló sorozatom lezáró részében – amit Douglas Adams emléknapján írok – az „élet, a világmindenség, meg minden” értelméről és működéséről elmélkedjek, az eddigieknél személyesebb hangvételben.

Társas lények vagyunk

Egyedül nem megy. Hiába tanították azt sok, mára felsővezetői székbe eljutott egykori gyereknek, hogy csak magára számíthat, az igazán fontos pillanatokban jellemzőbb, hogy ők is társaságra vágynak. Általában egyszerűbb megoldani a helyzeteket, ha van kivel beszélni róluk, ha van, aki belekérdez és segít megnézni egy másik szemszögből, és ha van, aki elkap minket, mikor baj van.

Tavaly augusztusban épp a szüleimhez igyekeztünk, hogy Apukám 75. szülinapját ünnepeljük, amikor az orrunk előtt repült át egy motoros egy szabálytalanul kanyarodó autón. Férjem azonnal odaszaladt a sebesülthöz, én pedig igyekeztem a remegő kezemmel eltalálni a telefonomon a segélyhívő számhoz tartozó billentyűket, de így is eltartott vagy három percig, mire sikerült elmagyaráznunk az ügyeletesnek, hogy mit láttunk.

Akkor még nem tudtam, hogy erre a tapasztalatra szükségem lesz akkor is, amikor 4 hónap múlva éppen Apukámhoz hívom majd a mentőket… Sajnos a mi történetünk nem végződött olyan szerencsésen, mint a motorosé, így január óta már azt is tudom, hogy milyen érzés félig árvának lenni. Édesapámmal együtt egy rész belőlem is meghalt, de szeretném hinni, hogy tud majd ebből a veszteségből születni valami új is. Például az, hogy mesélek Nektek arról, amit egy „Elég Jó Vezetőnek” az összes eddig tárgyalt vezetői készségnél jobban, rutinszerűen lenne jó művelnie.

Apu nagyon tudott figyelni rám. Nemrégiben, mikor vittem át hozzájuk a lányaimat, de a forgalom miatt csúszásban voltunk, és magamban idegeskedtem, hogy el fogok késni a megbeszélésemről, kérés nélkül is kint várt minket az utcán, hogy ne kelljen leparkolnom. Kiskoromban, ha jött értem a suliba és meglátta az arcomat, rögtön tudta, ha volt valami konfliktus a napomban. Hat-nyolc éves korom tájékán, szombaton reggelente bebújtam mellé az ágyba és onnan néztük a falat kitöltő könyvespolcát és azt játszottuk, hogy valamelyikőnk felolvas egy könyvcímet, a másiknak pedig meg kell mondania, hogy hol van a könyv és mik a szomszédai.

Amikor mellém bújt oda a kisebbik lányom és kezdte el felolvasni az én polcomról a könyvcímeket, anélkül, hogy tudott volna erről a játékról, azonnal beavattam. Az első feladványomat egész könnyen vette, úgyhogy jött az ő köre és ekkor döbbentem rá, hogy ez a játék, amibe Apu órákat fektetett anno a szombat reggeleiből, számára rém egyszerű volt. Pontosan tudta, hogy mik és hol vannak a saját könyvespolcán. Ez az egész csak rólam szólt, és talán ezzel is hozzájárult az olvasás és tanulás iránti szenvedélyem kialakulásához.

De miért mesélem el mindezt? Azért, mert azt látom, hogy

a figyelem rendkívül szűkös erőforrássá vált napjainkra.

Meetingről meetingre rohanunk, köszönés nélküli emailekben lökdössük tovább a projekteket, a családi vacsoránál a telefont nyomkodva próbálunk elszakadni a munkától, miközben alig tudunk valamit arról, hogy ki és miért dolgozik velünk/mellettünk, hogy milyen napja volt a párunknak és hogyan érezte magát a gyerekünk a suliban.

Pedig hiába élünk hétmilliárd különböző arccal a Földön, a legbelső motivációinkat tekintve nagyon is hasonítunk egymáshoz. A tudományban a Maslow-piramisra szoktunk hivatkozni, az irodalomban meg Ady Endre mondta meg a tutit: „Szeretném, hogyha szeretnének”. Tulajdonképpen a munkámnak is ez ad létjogosultságot: amikor én valakivel (egyénnel vagy csoporttal, most mindegy) beszélgetek egy órát, azért örül nekem, mert biztos lehet abban, hogy végig rá fogok figyelni és nem lesz nekem semmi sem fontosabb abban az időben.

Házi feladatként gondold át kérlek, kedves olvasó, hogy ki fontos Neked annyira, hogy szentelj neki az igazi, osztatlan figyelmedből, hadd kapjon egy kis szeretetet Tőled a következő találkozásotokkor!

Nincs időnk

Egy korlátozottan elérhető, de igazságosan elosztott erőforrás, vagyis a napi 24 óra rabságában próbálunk boldogulni. Sokan szeretnénk belepakolni ebbe a munkánkat, a családunkat és a saját életünket is, miközben meg akarjuk őrizni a testi-lelki egészségünket és birtokolni akarunk egy olyan vagyont, ami lehetővé teszi a vágyott életszínvonalunkat.

Automatikusan – és szerencsés esetben – viszont jellemzően csak kettő szokott ebből a három erőforrásból (idő, pénz, egészség) rendelkezésünkre állni.

Gyerekként temérdek időnk van és könnyű egészségesnek lenni, befutott felnőttként van már pénzünk és még egészségünk is, idősebb korban pedig újra van időnk és remélhetőleg még pénzünk is. De vajon mikor van meg egyszerre mind a három? Lehet, hogy soha, ezért talán nem is az a jó kérdés itt, hogy mikor, hanem az, hogy kinek? Én úgy látom, hogy kétféle embercsoportnak van rá esélye, hogy bejusson a hármas metszetbe: vagy annak, aki nagyon tudatosan irányítja az életét, folyamatosan mérlegel és a számára fontosként meghatározott értékek mentén keményen dönt egy-egy helyzetben, vagy annak, aki teljes mértékben az univerzum áramlására bízza magát és a pillanatnyilag elé táruló helyzetekből igyekszik kihozni a legjobbat.

Aktív vezetőként elég nehéz ilyen szélsőséges gyakorlatokat működtetni, így első lépésként csak annyit kérek, hogy nézegessétek kicsit ezt az ábrát és idézzetek fel olyan időszakot a közelmúltból, amikor bent voltatok a hármas metszetben. Hátha találtok bennük valami működtethetőt, aminek anno örültetek, most meg hiányzik és közelebb visz az egyensúlyhoz – még mielőtt túl késő lenne…

Válogasd meg a társaságod

Ahogy egyetlen percet is csak egyféle dologra tudunk felhasználni, úgy egyetlen négyzetmétert is csak egy (két-három?) embertársunkkal tudunk benépesíteni, nem árt tehát mindkét esetben döntést hoznunk arról, hogy mivel és kivel szeretnénk együtt lenni. Értsük ezt munkára, munkahelyre és párkapcsolatra, családra, barátokra egyaránt.

Biztos vagyok benne, hogy örök érvényű szűrő nincsen, ezért inkább csak a megfigyeléseimet írom le. Szerintem jó hatással van rád valaki, ha:

  • jól érzed magad az egyes találkozók/beszélgetések után;
  • tudsz a másik fél álmairól, céljairól, és ezek izgalmasak számodra;
  • megoldásokban tudtok együtt gondolkodni a problémákban való elmélyülés helyett;
  • észreveszed, hogy kapni is tudsz a másiktól, nem csak folyton adnod kell;
  • megerősít értékeidben, képesnek, erősnek érzed magad tőle.

Tudom, hogy rendkívül nehéz kialakult szokásokat és kapcsolatokat megváltoztatni, mégis azt mondom, hogy ha a legfontosabb (munkahelyi vagy magánéleti) kapcsolódásaid sok hiányosságot mutatnak a fentiek terén, gondolkodj el, hogy merre van az előre…

Nemrégiben futottam bele Jay Shetty videóiba. Problémás kamaszkora után szerzetesnek állt, elgondolkodott az élet nagy kérdésein, és néhány éve óriási népszerűségnek örvendő, virálisan terjedő online videókkal inspirálja nézőit. Az ő hasonlatával zárom ezt a gondolatmenetet. Ha egy fa törzse vagyunk, akkor lehetnek olyan kapcsolataink, akiket egy nagyobb szél könnyedén elfúj mellőlünk, mint a faleveleket. Lehetnek ágaink, amikre fel lehet ugyan mászni, de túl nagy súly esetén letörhetnek. Csak azok az igazán értékes kapcsolataink, amik gyökerekként táplálnak minket, akikből probléma esetén is újra és újra ki tudunk hajtani, újra tudunk építkezni.

Engem szerencsémre (vagy talán aktív közreműködésemnek is köszönhetően) stabil gyökerek vesznek körül. Egyikük Anyukám, aki 1985 óta foglalkozik aktívan azzal, hogy fejlődjön az országunk digitális kompetenciája. Tanári munkássága biztosan nagy szerepet játszott abban, hogy én is mások fejlesztésével foglalkozom és abban is, hogy az IT világa közel áll hozzám. Mivel ’Az Elég Jó Vezető’ cikksorozatom ezzel a résszel most nagykorúvá válik, elengedem a kezét és bízom abban, hogy nélkülem is terjeszti a benne eddig leírtakat.

Társául szegődik viszont mostantól a „Jövőálló Vezető” eszméje, amelyet első körben az IT, digitális átállás, agilitás és innováció világában dolgozó vezetők körében szeretnék elterjeszteni, mert hiszem, hogy nagyrészt rajtuk múlik a jövőnk, és nem mindegy, hogy mit tudnak az emberi kapcsolódásokból átmenteni nekünk a robotok világának jövőjébe.

További írásaim ’Az Elég Jó Vezető’ Facebook oldalán követhetőek figyelemmel!

Bánhidi Brigitta, vezetőfejlesztő, „Többet, kevesebbel!

 

Kiemelt kép forrása: Bánhidi Brigitta

A vendégszerzők külsős szakértők, nem a Forbes szerkesztőségének tagjai, véleményük nem feltétlenül tükrözi a Forbesét.

 

"A siker rossz tanítómester. Tehetséges embereket abban a hitben ringat, hogy soha nem veszíthetnek."

Bill Gates, a Microsoft alapítója