2017 többféle értelemben is nagy éve volt Baji Balázs gátfutónak. Szabadtéren háromszor, fedett pályán kétszer javított országos csúcsot, aztán Londonban világbajnoki bronzérmet szerzett 110 méteres gátfutásban, majd Tajpejből az universiadéról aranyéremmel tért haza, és atlétikában ő lett az év sportolója. Novemberben a Budapesti Honvédhoz igazolt, sőt idén még állatorvosi diplomát is szerzett, azóta félállásban dolgozik az Állatorvostudományi Egyetem Sebészeti Klinikáján. Forbes.hu nagyinterjú.
Székely Éva olimpiai bajnok úszónő mondta, hogy sírni csak a győztesnek szabad. A világbajnoki bronzérem után volt sírás?
Nem sírtam. Amikor az első nemzetközi érmemet megnyertem, vagyis az ostravai U23 Európa-bajnokságon második lettem, akkor kicsordultak a könnyeim. Így azt hittem, hogy ha a világbajnokságon felállhatok a dobogóra, akkor el fogok majd érzékenyülni, de annyira hihetetlen volt az egész, olyan euforikus, hogy semmi ilyesmi nem történt.
A riói olimpia idején a kommentelők között elindult egy olyan hőzöngés, hogy csak az arany számít. Az Ön bronzérmét viszont úgy ünnepelték, mintha megnyerte volna a versenyt.
Ennek legfőbb oka talán, hogy futó számban még soha egyetlen magyar sem nyert ilyen érmet, ezért elismerték az értékét, örültek neki. Az elmúlt időszakban szerintem ez az aranyhajhászós szemlélet mintha megfordult volna, ha valaki világversenyen helyezést ér el, vagy egyáltalán kivívja az indulás jogát, azt a teljesítményt megbecsülik. Én egyébként a riói olimpia második felében is éreztem már a hangulat megváltozását.
A videón látszik, hogy a 13,28 másodperces futása végén szinte önkívületi állapotban odament a győztes jamaikai Omar McLeodhoz, aki láthatóan szintén nem értette, hogy mi van vele, és amikor kezet fogtak, rádöbbent, hogy gratulálnak a győzelméhez, és akkor megölelte Önt. Ilyenkor tényleg nincs magánál az ember?
Ő nyert már fedettpályás világbajnokságot, olimpiát és most szabad pályán is győzhetett. A londoni vb-n övé lett az első jamaikai aranyérem sprintszámban, érezhetően nagy volt rajta a nyomás, így természetesen nagyon örült. A verseny után mindenki gratulál mindenkinek, ez szerintem jó szokás. Az atlétika eléggé objektív versenyszám, minden mérhető, nincs kérdés abban, hogy ki a győztes. A fair play elve mindig jelen van, ezért legalább egy pacsit mindenki ad a másiknak.
A világbajnoki döntő
Mit csinált a verseny előtt azon az augusztus 7-i napon?
Miután felkeltem sétálgattam a szállásunk körül, az Szent Pál Székesegyház környékén. Beültem egy kávézóba, megittam egy kávét. A nyugalmi pulzusom a döntő napján általában már nem megy száz alá. Tudom, hogy ezt az eleve felfokozott izgalmi állapotot vagy hagyni kell, hogy kitombolja magát, vagy pedig vissza kell fojtani. Van már arról tapasztalatom, hogy mikor mit kell tenni: mikor kell elterelni az izgalmamról a figyelmemet, illetve mikor kell foglalkozni a dologgal. Ilyenkor a mentál tréningeken tanult módszerekkel fejben lefutom a versenyt. Aztán visszamentem a szállásra, picit, persze nagyon felületesen, még aludtam is. Majd megnéztem egy Trónok harca sorozatrészt. Mielőtt kimegyek a pályára, mindig letusolok, így történt aznap is, aztán összekészítettem a dolgaimat. Ilyenkor öt-hatszor is ellenőrzöm hogy mindent elraktam-e táskámba, ez nem babona, hanem amolyan sokszorosan túl biztosított ellenőrzés. Biztosnak kell lennem abban, hogy minden szükséges dolog – rajtszám, szöges cipő, akkreditációs kártya és így tovább – nálam van. Ilyenkor általában nem beszélgetek, ekkor is befelé fordulva zenét hallgattam.
Úgy tudom, hogy közvetlenül a verseny előtt van egy nyolcvanperces bemelegítés, majd egy negyvenperces várakozás az úgynevezett call roomban.
A call roomok viszonylag kicsi helyiségek, össze vagyunk a többiekkel zsúfolva. Ilyenkor finom nyújtások, apró mozgások lehetségesek leginkább. Ott csak néha zajlik viccelődés, a legtöbben magukra figyelnek, távolságot tartanak.
110 méteren hány lépést tesz meg?
Kb. ötvenet. Két gát között mindig három lépést teszünk. Az első gát előtt pedig régebben nyolc, ma pedig hét lépés van, az utolsó gát után pedig kb. 6 lépés a cél.
Menjünk egy kicsit vissza a múltba, az első lépésekhez. Úgy képzelem, hogy igen eleven mozgékony kisgyerek lehetett.
Amikor már elkezdtem járni, kezdettől fogva imádtam csak úgy céltalanul, a semmiben szaladni. Édesanyám féltett engem, és nyilván szaladt utánam, hogy nehogy bajom essen, én pedig ezt nagyon élveztem. Mesélték, hogy korán le kellett a kiságyamról szerelni a rácsokat, nem volt értelme fennhagyni, mert nagyon hamar átmásztam rajta, nekem nem jelentett akadályt. Volt egy kis hálózsákom, a két lábamat beleraktam a két szélébe és úgy futottam.
Kisgyerekként egyáltalán nem volt biztos, hogy atléta lesz Önből. Mindenféle sporttal próbálkozott, az atlétikai pályára egy véletlen folytán került.
13 éves voltam ekkor. Addig inkább csak szakkör jelleggel foglalkoztam sporttal, nagyon szerettem mozogni, de nem voltam igazolt sportoló.
Önnek mindkét szülője testnevelő tanár. Ők nem láttak ebben a potenciált?
Sohasem erőltették, hogy mit sportoljak, hagyták, hogy én döntsek, azzal foglalkozzak, amit én választottam.
Megkérdeztem, hogy mehetek-e én is atletizálni. /Fotók:Egyed Péter/
De ekkor, 13 éves korában mi történt?
Szülővárosomban, Békéscsabán részt vettem egy atlétikai diákolimpiai versenyen. A barátom, Bagdi Áron, aki egy jó kötésű srác volt már ennyi idősen is, a fizikumával kimagaslott közülünk. Medovarszki Jani bácsi, későbbi nevelőedzőm látta, hogy belőle jó sportoló lehet, ezért odament hozzá azzal a kérdéssel, hogy akar-e nála atlétizálni. Én pedig, aki Áron mellett ültem, megkérdeztem, hogy mehetek-e én is? Persze mehettem, és már az első edzés alatt megszerettem, a közeget, a mozgást, az edzőt, szóval az egészet.
Ekkor ő azonnal látta Önben a potenciált?
Ügyes voltam, de nem hiszem, hogy akkor már látszott rajtam, hogy milyen sportoló leszek majd. Mondjuk egy év múlva, 2003-ban már megnyertem az első korosztályos bajnoki címemet. Ma úgy gondolom, hogy ezt inkább a kitartó, alázatos munkának és annak köszönhetem, hogy fokozatosan tudtam az évek során fejlődni.
A gátfutásnál átlagosnak számít, hogy valaki 13 évesen kezdi el pályafutását? Az úszás vagy a foci esetében sokkal hamarabb kezdik a gyerekek profi pályafutásukat.
A gátfutásnál ez a kor még teljesen rendben van. Persze ha valaki már korábban, egy jó nevelőedző segítségével kezd el aktívan sportolni, az lehet előny is. De egy rossz edző inkább károkat okozhat, hamar ki lehet égni, megunni az egészet. Nekem előnyömre szolgált, hogy sokféle sportot kipróbáltam azelőtt, hiszen úsztam, fociztam, ami javította a mozgáskultúrámat, fejlesztette a személyiségemet. A gátfutás technikai sport, fontos a megfelelő ritmus alkalmazása. A kitartást, a sporthoz fűződő alázatot abban a korban lehet leginkább megtanulni. Ezért fontos, hogy valaki időben kezdje az aktív sportolást.
Amikor megnyerte az első országos bajnoki címet, akkor már látszott, hogy ezzel érdemes foglalkoznia. Ön mennyire fogadja el az edző utasításait, hiszen a szófogadás alapkérdés minden ilyen esetben.
Természetesen magától az edzőtől is függ, képes-e ezt az attitűdöt a tanítványában kialakítani. Hogy egy sportoló mennyire képes a tiszteletre és a szófogadásra, az a személyiségén túl a családi háttere is meghatározza. De az edzőnek is ki kell érdemelnie ezt a tiszteletet. Ha ő nem jó ember, nem tud megfelelően kommunikálni, akkor hiába jó az edzésterv, megfelelő a módszer, nem lesz jó edző. Engem a szüleim kiváló alappal indították el ezen az úton, így soha nem volt ezzel igazi problémám és szakmai kvalitásaik és emberi tulajdonságai miatt edzőimet is mindig tiszteltem.
Sohase lázadt?
Nyilván voltam fiatal, szerettem volna én is élni, a többiekkel közös dolgokban részt venni. Volt, amikor edzés helyett inkább a barátokat választottam. Egyszer amikor ez kissé erősebben jelentkezett, akkor emlékszem, anyukám védett meg. Azt mondta Jani bácsinak, hogy néha egy kicsit el kell engedni engem, hogy aztán újult erővel térhessek vissza az edzéshez. Alapvetően nem jó, ha egy gyerek folyamatos nyomás alatt él, néha kell neki egy kis szabadság. Én ezt kipróbáltam, átéltem, de rájöttem, hogy nem feltétlenül éri meg annyira, hogy lemondjak miatta a sportról.
Egyszer azt mondta, hogy kicsit sután csinálja a futást.
Talán kicsit erősen fogalmaztam. Ezt erősen idézőjelben kell érteni, nyilván nem csinálom rosszul. Van olyan technikai megvalósítás, ami jobban tetszik, mint az enyém. Kritikus vagyok magammal, talán, ha kívülről nézném magamat, jobban tetszenék.
„Nagyfokú önismeret kell ahhoz, hogy mindig felismerjem, milyen állapotban vagyok, és azt hogyan tudom kezelni.”