2017 többféle értelemben is nagy éve volt Baji Balázs gátfutónak. Szabadtéren háromszor, fedett pályán kétszer javított országos csúcsot, aztán Londonban világbajnoki bronzérmet szerzett 110 méteres gátfutásban, majd Tajpejből az universiadéról aranyéremmel tért haza, és atlétikában ő lett az év sportolója. Novemberben a Budapesti Honvédhoz igazolt, sőt idén még állatorvosi diplomát is szerzett, azóta félállásban dolgozik az Állatorvostudományi Egyetem Sebészeti Klinikáján. Forbes.hu nagyinterjú.
Székely Éva olimpiai bajnok úszónő mondta, hogy sírni csak a győztesnek szabad. A világbajnoki bronzérem után volt sírás?
Nem sírtam. Amikor az első nemzetközi érmemet megnyertem, vagyis az ostravai U23 Európa-bajnokságon második lettem, akkor kicsordultak a könnyeim. Így azt hittem, hogy ha a világbajnokságon felállhatok a dobogóra, akkor el fogok majd érzékenyülni, de annyira hihetetlen volt az egész, olyan euforikus, hogy semmi ilyesmi nem történt.
A riói olimpia idején a kommentelők között elindult egy olyan hőzöngés, hogy csak az arany számít. Az Ön bronzérmét viszont úgy ünnepelték, mintha megnyerte volna a versenyt.
Ennek legfőbb oka talán, hogy futó számban még soha egyetlen magyar sem nyert ilyen érmet, ezért elismerték az értékét, örültek neki. Az elmúlt időszakban szerintem ez az aranyhajhászós szemlélet mintha megfordult volna, ha valaki világversenyen helyezést ér el, vagy egyáltalán kivívja az indulás jogát, azt a teljesítményt megbecsülik. Én egyébként a riói olimpia második felében is éreztem már a hangulat megváltozását.
A videón látszik, hogy a 13,28 másodperces futása végén szinte önkívületi állapotban odament a győztes jamaikai Omar McLeodhoz, aki láthatóan szintén nem értette, hogy mi van vele, és amikor kezet fogtak, rádöbbent, hogy gratulálnak a győzelméhez, és akkor megölelte Önt. Ilyenkor tényleg nincs magánál az ember?
Ő nyert már fedettpályás világbajnokságot, olimpiát és most szabad pályán is győzhetett. A londoni vb-n övé lett az első jamaikai aranyérem sprintszámban, érezhetően nagy volt rajta a nyomás, így természetesen nagyon örült. A verseny után mindenki gratulál mindenkinek, ez szerintem jó szokás. Az atlétika eléggé objektív versenyszám, minden mérhető, nincs kérdés abban, hogy ki a győztes. A fair play elve mindig jelen van, ezért legalább egy pacsit mindenki ad a másiknak.
A világbajnoki döntő
Mit csinált a verseny előtt azon az augusztus 7-i napon?
Miután felkeltem sétálgattam a szállásunk körül, az Szent Pál Székesegyház környékén. Beültem egy kávézóba, megittam egy kávét. A nyugalmi pulzusom a döntő napján általában már nem megy száz alá. Tudom, hogy ezt az eleve felfokozott izgalmi állapotot vagy hagyni kell, hogy kitombolja magát, vagy pedig vissza kell fojtani. Van már arról tapasztalatom, hogy mikor mit kell tenni: mikor kell elterelni az izgalmamról a figyelmemet, illetve mikor kell foglalkozni a dologgal. Ilyenkor a mentál tréningeken tanult módszerekkel fejben lefutom a versenyt. Aztán visszamentem a szállásra, picit, persze nagyon felületesen, még aludtam is. Majd megnéztem egy Trónok harca sorozatrészt. Mielőtt kimegyek a pályára, mindig letusolok, így történt aznap is, aztán összekészítettem a dolgaimat. Ilyenkor öt-hatszor is ellenőrzöm hogy mindent elraktam-e táskámba, ez nem babona, hanem amolyan sokszorosan túl biztosított ellenőrzés. Biztosnak kell lennem abban, hogy minden szükséges dolog – rajtszám, szöges cipő, akkreditációs kártya és így tovább – nálam van. Ilyenkor általában nem beszélgetek, ekkor is befelé fordulva zenét hallgattam.
Úgy tudom, hogy közvetlenül a verseny előtt van egy nyolcvanperces bemelegítés, majd egy negyvenperces várakozás az úgynevezett call roomban.
A call roomok viszonylag kicsi helyiségek, össze vagyunk a többiekkel zsúfolva. Ilyenkor finom nyújtások, apró mozgások lehetségesek leginkább. Ott csak néha zajlik viccelődés, a legtöbben magukra figyelnek, távolságot tartanak.
110 méteren hány lépést tesz meg?
Kb. ötvenet. Két gát között mindig három lépést teszünk. Az első gát előtt pedig régebben nyolc, ma pedig hét lépés van, az utolsó gát után pedig kb. 6 lépés a cél.
Menjünk egy kicsit vissza a múltba, az első lépésekhez. Úgy képzelem, hogy igen eleven mozgékony kisgyerek lehetett.
Amikor már elkezdtem járni, kezdettől fogva imádtam csak úgy céltalanul, a semmiben szaladni. Édesanyám féltett engem, és nyilván szaladt utánam, hogy nehogy bajom essen, én pedig ezt nagyon élveztem. Mesélték, hogy korán le kellett a kiságyamról szerelni a rácsokat, nem volt értelme fennhagyni, mert nagyon hamar átmásztam rajta, nekem nem jelentett akadályt. Volt egy kis hálózsákom, a két lábamat beleraktam a két szélébe és úgy futottam.
Kisgyerekként egyáltalán nem volt biztos, hogy atléta lesz Önből. Mindenféle sporttal próbálkozott, az atlétikai pályára egy véletlen folytán került.
13 éves voltam ekkor. Addig inkább csak szakkör jelleggel foglalkoztam sporttal, nagyon szerettem mozogni, de nem voltam igazolt sportoló.
Önnek mindkét szülője testnevelő tanár. Ők nem láttak ebben a potenciált?
Sohasem erőltették, hogy mit sportoljak, hagyták, hogy én döntsek, azzal foglalkozzak, amit én választottam.
Megkérdeztem, hogy mehetek-e én is atletizálni. /Fotók:Egyed Péter/
De ekkor, 13 éves korában mi történt?
Szülővárosomban, Békéscsabán részt vettem egy atlétikai diákolimpiai versenyen. A barátom, Bagdi Áron, aki egy jó kötésű srác volt már ennyi idősen is, a fizikumával kimagaslott közülünk. Medovarszki Jani bácsi, későbbi nevelőedzőm látta, hogy belőle jó sportoló lehet, ezért odament hozzá azzal a kérdéssel, hogy akar-e nála atlétizálni. Én pedig, aki Áron mellett ültem, megkérdeztem, hogy mehetek-e én is? Persze mehettem, és már az első edzés alatt megszerettem, a közeget, a mozgást, az edzőt, szóval az egészet.
Ekkor ő azonnal látta Önben a potenciált?
Ügyes voltam, de nem hiszem, hogy akkor már látszott rajtam, hogy milyen sportoló leszek majd. Mondjuk egy év múlva, 2003-ban már megnyertem az első korosztályos bajnoki címemet. Ma úgy gondolom, hogy ezt inkább a kitartó, alázatos munkának és annak köszönhetem, hogy fokozatosan tudtam az évek során fejlődni.
A gátfutásnál átlagosnak számít, hogy valaki 13 évesen kezdi el pályafutását? Az úszás vagy a foci esetében sokkal hamarabb kezdik a gyerekek profi pályafutásukat.
A gátfutásnál ez a kor még teljesen rendben van. Persze ha valaki már korábban, egy jó nevelőedző segítségével kezd el aktívan sportolni, az lehet előny is. De egy rossz edző inkább károkat okozhat, hamar ki lehet égni, megunni az egészet. Nekem előnyömre szolgált, hogy sokféle sportot kipróbáltam azelőtt, hiszen úsztam, fociztam, ami javította a mozgáskultúrámat, fejlesztette a személyiségemet. A gátfutás technikai sport, fontos a megfelelő ritmus alkalmazása. A kitartást, a sporthoz fűződő alázatot abban a korban lehet leginkább megtanulni. Ezért fontos, hogy valaki időben kezdje az aktív sportolást.
Amikor megnyerte az első országos bajnoki címet, akkor már látszott, hogy ezzel érdemes foglalkoznia. Ön mennyire fogadja el az edző utasításait, hiszen a szófogadás alapkérdés minden ilyen esetben.
Természetesen magától az edzőtől is függ, képes-e ezt az attitűdöt a tanítványában kialakítani. Hogy egy sportoló mennyire képes a tiszteletre és a szófogadásra, az a személyiségén túl a családi háttere is meghatározza. De az edzőnek is ki kell érdemelnie ezt a tiszteletet. Ha ő nem jó ember, nem tud megfelelően kommunikálni, akkor hiába jó az edzésterv, megfelelő a módszer, nem lesz jó edző. Engem a szüleim kiváló alappal indították el ezen az úton, így soha nem volt ezzel igazi problémám és szakmai kvalitásaik és emberi tulajdonságai miatt edzőimet is mindig tiszteltem.
Sohase lázadt?
Nyilván voltam fiatal, szerettem volna én is élni, a többiekkel közös dolgokban részt venni. Volt, amikor edzés helyett inkább a barátokat választottam. Egyszer amikor ez kissé erősebben jelentkezett, akkor emlékszem, anyukám védett meg. Azt mondta Jani bácsinak, hogy néha egy kicsit el kell engedni engem, hogy aztán újult erővel térhessek vissza az edzéshez. Alapvetően nem jó, ha egy gyerek folyamatos nyomás alatt él, néha kell neki egy kis szabadság. Én ezt kipróbáltam, átéltem, de rájöttem, hogy nem feltétlenül éri meg annyira, hogy lemondjak miatta a sportról.
Egyszer azt mondta, hogy kicsit sután csinálja a futást.
Talán kicsit erősen fogalmaztam. Ezt erősen idézőjelben kell érteni, nyilván nem csinálom rosszul. Van olyan technikai megvalósítás, ami jobban tetszik, mint az enyém. Kritikus vagyok magammal, talán, ha kívülről nézném magamat, jobban tetszenék.
“Nagyfokú önismeret kell ahhoz, hogy mindig felismerjem, milyen állapotban vagyok, és azt hogyan tudom kezelni.”
Mcload, aki legyőzte, ő szépen fut?
Neki kicsit hátradőlős, ugrálós a technikája, az sem igazán tetszik. Alacsony srác, de ehhez óriási síksebesség társul. De ez nem szépségre megy, hanem időre, ezzel együtt pedig magasan a világ előtt jár.
Jelenlegi edzője, ifj. Tomhauser István egyszer úgy fogalmazott: edzésen egy-egy perecelés óhatatlanul előfordul. Esések nélkül nem lehet világszintre jutni. Ez így van?
Éppen tegnap estem egy hatalmasat az edzésen. Szerencsére versenyhelyzetben, nagy sebesség mellett még nem történt velem ilyesmi, eddig ezt sikerült elkerülni. Inkább alacsonyabb gátaknál, ritmus edzőgyakorlatoknál történik a perecelés. De nem szabad ettől megijedni, az esésből azonnal fel kell állni, folytatni kell tovább.
Azt olvastam, hogy az egyik fontos sajátossága, hogy könnyen regenerálódik a szervezete, és jól bírja terhelést.
Ez valóban így van. Komoly terhelést bírok el és kevésbé kell tartanom attól, hogy emiatt megsérülhetek. Ez fizikai adottságom, kamaszkoromban fokozatosan nőttem. De Jani bácsi sem hajtott ki idő előtt, a terhelésem is lépésről lépésre történt, illetve edzőm ifj. Tomhauser István is folyamatosan nagy gondot fordít a sérülések megelőzésére. És hál istennek, lekopogom, de nincs még rajtam műtéti heg, eddig nem volt komolyabb sérülésem, szakadásom, húzódásom.
Most 28 éves. Éppen abban az időszakban, amikor a gátfutók átlaga eléri sportolói karrierje csúcsát, ami 25-30 év közé tehető. Mi az oka annak, hogy ebben az életkorban jutnak a gátfutók a csúcsra?
Érdekes, hogy a fekete bőrű atléták esetében kicsit korábban történik ez, mint a fehér bőrűeknél. Ez egy megfigyelésem, az okát nem tudom. A gátfutásban nagyon komoly harmónia kell a fizikum és a mentális állapot között, és az igazi teljesítményre, a sikeres versenyzésre meg kell érni. A rövidtávfutásra, a sprintelésre leginkább a felnőtt fizikum képes, a gátvétel pedig folyamatos technikai csiszolást igényel.
Nyolc és fél év alatt abszolválta az egyetemet. Egy évet amerikai ösztöndíjjal, egy-egy évet pedig a londoni és a riói olimpia miatt hagyott ki. Ha úgy vesszük, időben végzett. Miért az állatorvoslást választotta, miért nem sportpályára ment?
Mindenképpen olyan diplomát szerettem volna, amely tényleg érdekel. Mindig is rajongtam az állatokért, így gimnázium végén úgy döntöttem, hogy állatorvosira jelentkezem, fel is vettek. Azt nem akartam, hogy csak úgy legyen egy felsőfokú végzettségem. Az elejétől fogva tudtam, hogy nem lesz könnyű, nagy türelem kellett a tanárok részéről is, de az egyetemtől rengeteg segítséget kaptam. Én a diploma megszerzésében is a kihívást láttam, vajon meg tudom-e csinálni.
Fedett pályán 60 méteren 2009 óta, szabadtéren pedig 110 méteren 2010-től nem tudja senki Magyarországon legyőzni gátfutásban. Nem jelent-e hátrányt az, hogy ennyire nincs konkurenciája?
Kiss Danival korábban vívtunk csatákat. De ő egy sérülésből sajnos nem tudott igazán felépülni és visszatérni régi formájához, ezért ez a versengés abbamaradt.
Tőle sokat tanultam, rengeteget készültünk együtt, közösen edzettünk, jó barátok lettünk. Elsősorban nem az országos bajnokságok az év fő versenyei, hanem a világversenyek és év közben sokat versenyzek külföldön, erős mezőnyben, Itthon nehéz jó edzőtársat találni, nincs olyan akivel edzés közben is lehetne versenyezni, bár szerencsére vannak ígéretes feltörekvő fiatalok. De annyira régóta edzem egyedül, hogy már meg is szoktam. Képes vagyok magamat egyedül maxra hajtani.
Hogy nézett ki a mai napja?
Nyolcra bementem az egyetemre dolgozni. Általában 11-től kettőig bent vagyok a műtőben. Kettőkor ebédelek, majd különböző dolgokat intézek, vagy egy kicsit pihenek. XVI. Kerületben az Ikarus atlétikai pályára fél ötre megyek ki és nyolcig edzésem van. Szombaton délelőtt is van edzésem, vasárnap pihi.
A századmásodpercek hajhászásában van számomra valami furcsa. A jelenlegi világcsúcstól 0,35 másodperc választja el.
Három és fél tized, az kb. három métert jelent a 110 méteres gátfutásban, ami jelentős különbség. Itt minden kicsit másról szól.
Kívülről figyelve ezt igen rövid időnek tűnik. Ilyenkor megváltozik az idő folyása?
Egy kicsit igen. De nem az a fajta lassított felvétel, mint ahogyan a filmeken ábrázolni szokták ezt. Ez belül is rettentő gyorsan lepörög. Ezért is kell rendkívül sokszor elpróbálni az edzéseken az egész folyamatot, hogy az ember majdhogy nem csukott szemmel is végig tudná futni a távot. Lényegében gondolkodás nélkül ki lehessen hozni a maximális teljesítményt. Elképesztően rövid idő alatt rengeteg minden történik a gátfutásban. Végig higgadtnak kell maradni, mert a legkisebb hibák egymást sokszorozzák. De az ember sokkal aktívabb, élesebbek az érzékei.
Hány interjút adott idén?
Szerintem legalább százat.
Az ismertség miatt van úgy, hogy bemegy egy szórakozóhelyre és felismerik?
Persze, jól esik, ha odajönnek és autogramot kérnek, de ma már általában a nyilvános helyeken nem tudok teljes mértékben észrevétlen maradni. Ez természetesen egy kicsit zavaró. Sokszor akkor is úgy érzem, hogy néznek engem, amikor ez talán egyáltalán nincs így.
“Le is tudtam volna őket győzni, de mivel jobbnak gondoltam őket magamnál, ezért óhatatlanul hibázni kezdtem.”
A bronzéremért 20 ezer dollár járt, ami egy kicsivel több mint ötmillió forint. Ez sok vagy kevés?
Relatív dolog. Egy dzsúdó világbajnok ugyanennyit kap, sok más sporthoz képest nem rossz díjazás. De nem leszek belőle vagyonos ember.
Vannak szponzor szerződései?
Igen, a Nike-val vagy a Seikóval kötöttem már szerződést. Az a támogatás, amit tőlük kapok, jól jön, de nem kell túl nagy összegre gondolni. Cserébe hordom a termékeiket, részt veszek a céges rendezvényeiken, a közösségi médiában kommunikálok róluk. Olyan reklámszerződést eddig még nem kaptam, amiben egy termék, vagy szolgáltatás arcaként szerepelnék.
Végzettségénél fogva tanult gyógyszertant is, biológiát is. Mit gondol a doppingról?
A gátfutásban is voltak doppingügyek korábban. Nehéz erről beszélni, mert akármennyire is nem érint engem, nehéz úgy fogalmazni, hogy végső soron ne vessen árnyékot a sportra. Az biztos, hogy a doppingügyek nem tesznek jót a sport ügyének.
A jó technikára lehet doppingolni?
Nyilván minden erő kérdése, és ha a fizikai erő megvan, akkor azt inkább lehet technikával csiszolni, mint fordítva. A regenerációt, erőt, robbanékonyságot mind lehet doppinggal növelni. De olyan szer nincsen, amit ha az ember használna, akkor a rajtól kezdve tökéletesen mindent úgy csinálna, ahogy azt a fejében elképzelte. Fizikailag nézhet ki úgy valaki, mint egy Terminátor, de ha a világbajnoki döntő felfokozott izgalmi állapotában nem képes a legjobb teljesítményt kihozni magából, és nem tud a verseny alatt fellépő váratlan szituációkra a legjobban reagálni, akkor hiábavaló volt az egész. A fáradtságos és éveken át tartó alapos felkészülést semmivel nem lehet helyettesíteni.
A mentális edzés is hihetetlenül fontos.
Adorján Katalin sportpszichológushoz járok, jártam. Számos technikát megtanított nekem, amelyek használatával a feszültségi szintemet a legkedvezőbb állapotba tudom hozni. Meg kellett tanulnom, hogyan tudom a görcsösségemet oldani, vagy épp ellenkezőleg, ha álmosnak, kábának, motiválatlannak érzem magam, akkor miként tudom magam felpörgetni. Nagyfokú önismeret kell ahhoz, hogy mindig felismerjem, milyen állapotban vagyok, és azt hogyan tudom kezelni. Az egyik fontos technika, hogy részletesen elképzeljük, hogy az előttünk álló versenyen mi fog történni. Képzeletben újra és újra végigfutjuk, mintha kívülről látnánk, vagy éppen a belső megélés szemszögéből elemezzük. El kell játszani azt is, hogy mi történik, ha hibázom, hogyan lehet utána visszanyerni a lelki egyensúlyt, nem pedig halmozni a hibákat. Ha ezt elégszer megtesszük, akkor az beépül a tudatalattiba és a versenyen ösztönösen jön majd a jó reakció.
Hozna erre egy példát?
Én viszonylag reálisan ítélem meg a helyzetemet egy adott mezőnyben. Tudom, hogy kik gyengébbek nálam és kik jobbak, mint én. Viszont előfordult már néhányszor, hogy ez utóbbiak a versenyen mégsem voltak jobbak. Le is tudtam volna őket győzni, de mivel jobbnak gondoltam őket magamnál, ezért óhatatlanul hibázni kezdtem. Még ha nem is gondoltam így végig, de valahogy úgy éreztem, hogy hú, én most őt meg tudom verni? Ez az érzés pedig a saját addigi percepciómat érvénytelenítettem volna. Így aztán hibázni kezdtem és mégsem tudtam őket legyőzni. Ezt a lelki mechanizmust manapság már a legtöbb esetben le tudom küzdeni magamban.
Egy ilyen sikeres év után adódik a kérdés: hogyan tovább?
Az a célom, hogy még néhány évig az idén elért színvonalat tartani tudjam és világversenyeken jó eredményeket érjek el. A döntők stabil résztvevője szeretnék maradni és remélhetőleg párszor dobogóra is állhatok majd. A 2020-as tokiói olimpián szeretnék ott lenni. Ezenkívül az a tény nagy örömmel tölt el, hogy Budapest pályázik a 2023-as világbajnokságra. Pályám megkoronázása lenne egy világversenyen a hazai közönség előtt döntőbe kerülni. Persze addig még hat évnek kell eltelnie, és bizony az igen sok idő az élsportban.
