Nem akar megmondóember lenni, inkább az ő, egyéni hibáit is megmutatva igyekszik rávezetni arra, hogy saját életünk tükrében nézzünk magunkra. Mert ha valaki arra jut, hogy az ismétlődő elakadásainak előzményei vannak, hasznos lehet hozzáfogni a belső nagytakarításhoz, rendrakáshoz – mondja. Az ehhez szükséges módszerekről, továbblépésről, sőt még munkahelyi dühöngőszobákról is beszélgettünk Buda László pszichiáter–pszichoterapeutával. Interjú.
Életünk nem csak úgy megtörténik velünk, hanem tudattalanul is nagy mértékben alakítjuk. Ezt azért nagyjából mindannyian elismertük már, de hogy mégis hogyan alakítsuk hatékonyabban jól, ahhoz mindig jól jön a gyakorlatias útmutató.
Pláne, ha ez egy olyan szakembertől érkezik, aki maga sem fél attól, hogy megmutassa, ő is „földi halandó”, aki nem mindig reagál tankönyvszerűen például saját gyerekei gyarlóságára.
Buda László legújabb könyvében arra próbál közérthetően rávezetni minket, hogy figyeljünk oda a magunk teremtette valóság jelzéseire. Ennek módszereiről, elakadásainkról és a munkahelyi dühöngőszobákról is beszélgettünk.
Forbes.hu: Ez a harmadik könyved, és a címe illeszkedik a sorba: Mit üzen az életed? De valójában nem inkább arról van szó, hogy én mit üzenek az életemnek?
Buda László: Ha ez volt az olvasói élményed, hogy ez egy fordított üzenetáramlás, azt örömmel hallom. Nekem nem ez volt a szándékom.
Mennyiben jelent neked mást ez a két megfogalmazás?
Visszakérdezhetek? Kíváncsi lennék, hogyan látod, miután ezt a könyvet elolvastad, hogy te mit üzensz az életednek?
Sok emberen látom a környezetemben is, hogy azt kellene megváltoztatnia, ahogy az életére tekint. Amit lát, vagy látni vél, nem feltétlenül olyan rossz. Nehéz, de nem végtelenül negatív események sorozata. A kérdésre válaszolva: nem az én életem akar üzenni nekem valamit, hanem azzal, ahogy tekintek az életeseményeimre, azzal én befolyásolom az életemet. Van ennek értelme?
Igen, ez jogos. Viszont szerintem van ennek sorrendje. Vegyük például a testet, mert ez egy egyszerű szimbólum. Nyilván az ember szeretné, hogy ilyen-olyan legyen a teste, aktívan próbálja formálni. Én azonban arra helyezem a hangsúlyt a szakmai gondolkodásomban, hogy a testtől tanulni is kell, tehát az üzenetét át is kell venni.
Ha ismerem a testem működését, felismerem a szükségleteit és korlátait, megértem a tüneteim üzeneteit, akkor egy kicsit jobban fogom tudni, hogyan formáljam.
Ugyanez igaz a gyereknevelésre is. Aki úgy akarja csinálni, hogy a gyerekének üzen dolgokat egyfolytában anélkül, hogy a gyermek üzenetét megértené, akkor annak általában erőlködés és háborúskodás lesz a vége.
Ha valaki az életét csak elképzeli, hogy milyet akar, de nem hajlandó tanulni abból, amit eddig összehozott, nem próbálja megfigyelni és megérteni az élete történetét, hanem csak arra koncentrál, hogy mihez ragaszkodik és mit akar elkerülni, akkor megvan a veszélye, hogy ebből nem lesz harmonikus élet. Inkább egy stresszes küzdelem.
Sokan szeretnénk másmilyen életet élni, boldogabbat, sikeresebbet, ilyenebbet-olyanabbat, de valamiért nem jön össze. Elképzelhető, hogy azért nem, mert először alaposabban szemügyre kellene vennünk magunkat az életünk tükrében.
Nem lehet ezek szerint csak úgy otthagyni az eddigi viselkedésformáimat.
Ez is egy paradox jelenség, mert miért ne lehetne otthagyni mindent, ami a múltban volt? Minden lehetőség adott erre. A múlt objektíve nem létezik, csak a fejünkben. Elvileg nem tarthatna vissza semmitől. Csak azért, mert mondjuk valaki a hatodik bántalmazó kapcsolatából szabadult ki épp, még nem kell, hogy a hetedik is az legyen.
Amit fel kell ismernünk: az életünk nem csak úgy megtörténik velünk, hanem tudattalanul elég nagy mértékben alakítjuk is. Ha nem változtatunk valamit a belső világunkban, ha nem alakítjuk át a reflexeinket, szokásainkat, mintáinkat és gondolkodásmódunkat, akkor nagy valószínűséggel holnap is ugyanolyan életet fogunk élni, mint ma.
„Szerintem abból a fajta megmondóemberségből, amit a pszichológiai ismeretterjesztés időnként csinál, bőven van elég” Fotó: Sebestyén László / Forbes
Dr. Buda László
Orvos, pszichiáter, pszichoterapeuta. Két innovatív terápiás módszer, a Szomatodráma és az Ultrarövid Terápia megalkotója.
Karrierjét hagyományos elmeosztályokon kezdte, ahol az emberi lélek működéséről és zavarairól szerzett mély tapasztalatokat. Ezt követően a Pécsi Orvostudományi Egyetemen oktatói pályára lépett, ahol pszichológiai és szociológiai tantárgyakat tanított, és több év kutatómunka után Ph.D. címet szerzett az alternatív gyógyászat szociológiai és pszichológiai vonatkozásainak témájában.
Az egyetemen megalapította Magyarország első komplementer medicinával foglalkozó tanszékét. Ezzel párhuzamosan egyéni pszichoterápiás praxist folytatott, pszichodráma csoportokat vezetett, valamint a vállalati tréningek és a vezetői coaching területén is tapasztalatot szerzett.
A test-orientált pszichoterápiával kezdett foglalkozni, 2009-ben kidolgozta saját módszerét, a Szomatodrámát. Ez a gyógyító játék elnevezésű módszertan a testi és lelki folyamatok összekapcsolásán alapul, ötvözve a mély pszichológiai elemzést, a játékosságot, a szabadságot és a hatékonyságot. A módszer célja, hogy segítse a résztvevőket testi tüneteik mögöttes érzelmi üzeneteinek feltárásában és feldolgozásában.
2016-ban kifejlesztette az Ultrarövid Terápiát, egy hatékony, rövid konzultációs formát, amely akár egyetlen alkalom során is mély változásokat indíthat el. Ez a módszer egyszerűségével és intenzitásával lehetővé teszi, hogy más szakemberek is sikerrel alkalmazzák.
A Mit üzen a tested? és a Mit üzen a lelked? című könyve után idén jelent meg a Mit üzen az életed? című kötete.
Jelenleg előadásokat, tanfolyamokat és szakmai továbbképzéseket tart, emellett egyéni konzultációkat végez és a SzomatoDráma közösség építésére fókuszál. Két lány édesapja, Adél és Sztella gyakori szereplői Buda László legutóbbi könyvének is.
Lehet erre valakit kívülről segíteni? Hogy elinduljon ezen az úton, hogy figyeljen az üzenetekre?
Fontos téma, hogyan motiváljunk valakit valami olyanra, ami neki alapból nem komfortos, nincs rá vágya, igénye, de szüksége annál inkább lenne. Olyan ez, mint amikor a szülő azon morfondírozik, hogyan egyensúlyozzon a gyereke irreális igényei és valós szükségletei között.
Akkor tudok a legjobban hatást gyakorolni valakinek a fejlődésére, ha megtalálom az arany középutat aközött, hogy erőltetem és aközött, hogy elhanyagolom. Létezik egy úgynevezett tálca-elv: a képzeletbeli tálcára odahelyezem mindazt, amire szerintem neked szükséged van. Ha elveszed, jó, ha nem veszed, azt is tolerálom. De ezzel bővítem a választási lehetőségeid körét.
Például leteszem eléd ezt a könyvet azzal, hogy ezt szerintem érdemes lehet elolvasnod. Az pedig már rajtad múlik, hogy magaddal viszed-e, és ha elvitted, elolvasod-e.
A könyv elején például megpróbálok egyszerűen fogalmazni, személyes lenni és fokozatosan húzni beljebb az olvasót. Ezzel mindig azt kockáztatom, hogy valahol középtájon el is vesztek közülük párat. Mert amikor kezd komolyra fordulni a dolog, ott már egy kicsit kevesebb lesz a személyes sztori és több az a tartalmi rész, amit valójában el szeretnék mondani arról, mit csinálj, ha tényleg szeretnél gyógyulni, változni és megújulni.
Nem tűnt fel, hogy visszafogtad volna a személyes sztorikat. Sőt, üdítő volt olvasni, hogy kvázi kiadod magad. Jó látni, hogy a pszichológus sem tud a magánéletében mindig úgy viselkedni, reagálni, ahogy ideális lenne. Nem azt a szerepet választod, hogy csak elmondod, hogyan kell jól csinálni.
Írás közben belső indíttatásból dolgozom, leírom, ami eszembe jut és felmerül a témában és csak ezután jön a mérlegelés, hogy ezt a személyességi szintet megengedhetem-e magamnak.
Szerintem abból a fajta megmondóemberségből, amit a pszichológiai ismeretterjesztés időnként csinál, bőven van elég.
Emellett az is elfér, hogy egy-egy szakértő azon keresztül próbáljon valamit magyarázni, hogy elmeséli a saját csetlés-botlásait is. Nekem így van kedvem írni.
És ettől lesz hiteles.
Ez már egy következménye lehet ennek. Úgy akarok írni, ahogy nekem jólesik kifejezni magam. Sok olvasóm szerint is ez kifejezetten üdítő, mert lelki témákról nem nagyon ír így más. Örülök, ha van a témában egyedi hangom, amit fel lehet ismerni. Fontos, hogy ne úgy írjak, ahogy akár egy robot is írhatna.
Szerzőként arra törekszem, hogy érthetően, személyesen, humorosan fogalmazzak és akik olvassák, az én hangomat hallják közben. Kapom visszajelzésként azoktól, akik ismernek, hogy hallják a hangomat olvasás közben, felismerhető vagyok a sorok mögött.
„Én magam is a saját rendszeremhez nyúlok bizonyos helyzetekben.” Fotó: Sebestyén László / Forbes
Mi újat mondasz el a könyvben?
Jó kérdés, nincs-e már minden elmesélve nagyjából a görögök óta. Valójában nem új információkra, hanem új inspirációkra van szükségünk. Például ebben a témában, a hozzáállás kérdésében már végképp nincs új a nap alatt. A könyv erről szóló fejezete gyakorlatilag bizonyos már ismert dolgok kreatív, praktikus újrarendezése.
Ha valaki a hozzáálláson gondolkodik, nem biztos, hogy ugyanarra jut, amire én. Én a kifelé és befelé fókuszálás, a cselekvés és nem cselekvés közti tudatos döntést emelem ki, és ebből a rendszerből gondolom tovább a tennivalókat.
Én magam is a saját rendszeremhez nyúlok bizonyos helyzetekben. Időnként, amikor valamilyen kellemetlen szituba kerülök, emlékeztetem magamat is, hogy egyszerűen csak annyit kell csinálni, hogy
- egy: tudatosítom és abbahagyom a destruktív reakciómat,
- kettő: csak figyelem elfogadóan, kritika nélkül, hogy mi zajlik bennem,
- három: próbálok fejet hajtani azelőtt, hogy a külső környezetem egy részét nem tudom befolyásolni, és végül
- négy: átgondolom, hogy mit tudok mindezzel kezdeni, van-e lehetőségem tenni valamit magamért és a helyzet konstruktív kezeléséért.
Ez elég univerzális módszer. Ha ezt sok ember alkalmazná nehéz helyzetekben, egészen jól működnénk.
Hol akadunk el legtöbbször? A pszichológia hétköznapivá, sokkal elérhetőbbé vált az elmúlt években, ezzel együtt mintha divattá vált volna az énközpontúság. Bár a történetnek sokszor más a főszereplője, csak azt vizsgáljuk, hogy ami történik, rám milyen hatással van, én hogyan élem meg. És nem gondoljuk tovább. Mit gondolsz erről?
Sok helyen lehet elakadni. Sokan ragadnak bele például az önsajnálatba, a szenvedésbe, más emberek bírálatába. Ez örökzöld divat. Ezek az időtöltések nagyon vonzóak lehetnek, mert leveszik az illetőről a felelősséget, meghagyják abban a keretben, hogy áldozat lehet, ami pedig feljogosítja arra, hogy panaszkodjon, sajnálja és sajnáltassa magát. Ezáltal kap némi plusz figyelmet, törődést, energiát is másoktól – egy darabig.
Sok embernek fel sem tűnik a saját neurotikus működése. Ahhoz, hogy az elakadás ne térjen vissza állandóan, először is fel kell ismerni a destruktív viselkedési mintát a saját életünkben. Majd döntést kell hoznunk, hogy ezt nem csináljuk tovább, és meg kell néznünk, mit csinálhatnánk helyette.
Ahhoz, hogy ezt meg tudjuk valósítani, gyakran át kell néznünk hosszmetszetben is az életünket. Hogy honnan jön ez a tendencia.
Lehet, hogy egy korábbi, gyermeki énállapothoz fogunk eljutni, ahol először bevésődött az érzés, hogy például engem cserben hagynak. És rájövünk, hogy valójában az érzés mondjuk az apukánkhoz kötődik, aki otthagyta a családot. Ha megpróbáljuk ezt a korai sérülést valahogy meggyógyítani magunkban, lehet, hogy egyszer csak azt látjuk, hogy nini, már nem is vagyunk annyira érzékenyek arra, ha a munkahelyünkön valaki cserben hagy egy projektben.
Egyik kedvenc momentumom a könyvben, amikor leírod, hogy ha valami nagyon frusztrál, előbb puffogjuk ki magunkat, engedjük ki az általa okozott feszültséget, fejezzük ki valahogy a felháborodásunkat. Mert amíg ez nincs meg, addig nem biztos, hogy el tudunk kezdeni dolgozni a megoldáson. Ezt, az öt perc tombolás intézményét szerinted lehetne legitimizálni? Úgy, hogy egyértelmű legyen a funkciója, és senki se vegye magára? Mondjuk dühöngőszobákat csinálni munkahelyekre?
Nem tudom, lehet-e, de nagyon jó ötletnek tartom. De arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy ezt spontán módon nagyon sok ember csinálja. A könyvben is utalok rá, hogy létezik egyfajta érzelmi környezetszennyezés, amikor valaki úgy „dolgozza fel” a saját indulatait és érzéseit, hogy azokat kiterheli a környezetére. És egy dühöngő embernek a közelében nagyon kellemetlen lenni, akkor is, ha ez neki éppen hasznos, mert kiengedi a gőzt.
Ha valaki már rájött arra, hogy ő olyan alkat, akinek jót tesz, ha azonnal kiengedi a gőzt, fontos, hogy megtalálja azt a fórumot, ahol ezt úgy tudja megtenni, hogy senkinek nem esik bántódása.
A két szélsőség között kellene megoldás: aközött, hogy elfojtom az érzelmeimet, elnyomom magamban és aközött, hogy a gőzkiengedéssel másnak nehezítem meg a helyzetét vagy éppenséggel erőszakos vagyok.
A munkahelyi vagy otthoni hangszigetelt gumiszoba persze remek ötlet lenne, de azért egy egészséges felnőtt emberről feltételezzük, hogy már szert tett arra a képességre az élete folyamán, hogy egy picit el tudja halasztani az indulatai kiadását.
Arra kell azonban figyelni, hogy ez a halasztás ne váljon olyan szinten rutinná és öntudatlanná, hogy a végén elfojtásba torkolljon. Mert ha az illető elfelejti estére, milyen csontvázat pakolt be a szekrénybe nap közben, ez a feszültség tovább dolgozik benne tudattalanul. Ennek gyakran pszichoszomatikus betegség, passzív-agresszív viselkedés lehet a következménye. Szóval, van, akinek ezt kell megtanulnia, hogy élje át és ne fojtsa el az érzelmeit, van, akinek meg azt kell megtanulnia, hogyan tartsa mederben azokat.
Hogy működhet ez egy párkapcsolatban?
Az nagyszerű lenne, ha egy kapcsolatban meg tudnám engedni a másiknak, hogy szabadon dühöngjön, mert tudom, hogy neki az az egészséges.
És nem jönnék ki a sodromból, mert tudnám, hogy nem rólam szól, nekem ehhez konkrétan nincsen sok közöm. De ez azért nehéz, mert a közeli kapcsolatokban van egy úgynevezett neuro-vegetatív koreguláció: a két ember idegrendszere nagyon érzékeny szálakon össze van kötve és hat egymásra. Ha te „diszregulált” állapotban vagy, vörös zónában van az idegrendszered, túlfeszült vagy, akkor a te speciális feldúltságod az hatni fog az én idegrendszeremre. Ez egy neurológiai és evolúciós huzalozottság.
Ez az alap. És ehhez adódik az érzelmi intelligencia meg a racionalitás. Amikor az emberek megtanulják az érzelmeik szabályozását, azok intelligens kifejezését, és azt, hogy hogyan beszélgessenek nehéz helyzetekről, hogyan rendezzék a konfliktusaikat. Plusz, ha esetleg van egy spirituális nézőpontunk is, hogy minden partnerük a tanítónk is, minden nehézség egy tanítás is egyben, akkor ezáltal is egy picit könnyebb lehet ezt a biológiai szintű koregulációt valahogy kordában tartani, menedzselni.
De ha ezek nincsenek, csak egymást rángatják a partnerek az összekötött idegrendszereik mentén, akkor rendszeressé válhatnak a párkapcsolati drámák. Ezért is érdemes a könyvben megfogalmazott alapkérdéseket végiggondolni. Ha valaki arra jut, hogy az ismétlődő elakadásainak előzményei vannak, hasznos lehet hozzáfogni a belső nagytakarításhoz, rendrakáshoz.
„Ha valaki arra jut, hogy az ismétlődő elakadásainak előzményei vannak, hasznos lehet hozzáfogni a belső nagytakarításhoz, rendrakáshoz.” Fotó: Sebestyén László 6 Forbes
Ez volt a fő célod a könyvvel? Hogy kezdjünk el rendet rakni?
Igen. Egyszerűen egy csomó felesleges szenvedés van felnőttkorban. Legtöbben eléggé belesérültünk a gyerekkorunkba, nem csoda, hogy felnőttként sokszor kínlódunk az életünkkel, a családi- és intim kapcsolatainkkal. De ennek a szenvedésnek, meg kínlódásnak egy jelentős része felesleges. Csak azért van, mert nem reflektálunk arra, hogy honnan jövünk, nem ismerjük fel a mintáinkat, nem vesszük észre, mit tudunk tenni önmagunkért és egymásért.
Ennek a felesleges szenvedésnek az enyhítésére fókuszálok a szakmai munkámban. Arra, hogy egy normális, átlagos – tehát neurotikus – személynek abban segítsek, hogy könnyebben átjusson az élete destruktív térfeléről a konstruktívra. Hogy kevesebbet szenvedjen feleslegesen.
És ennek viszont tényleg vannak jó módjai. A könyv nagyrészt arra fókuszál, hogyan csináld magad, de van egy kisebb része, amelyik megpróbál irányt adni arra, hogy ha ez nem megy magadban, akkor milyen opciók vannak még. Ezek között van az általam kifejlesztett Ultrarövid Terápia is, amelynek leírom a lényegét, és közre is adom egy konkrét terápiás ülés jegyzőkönyvét, pontosan úgy, ahogy az a gyakorlatban zajlott.
A könyvemen keresztül igyekszem megmutatni azt, amiben én olyan nagyon hiszek, viszont nem könnyű elmagyarázni. Próbálom az önismereti- és terápiás gondolkodást egy picit frissíteni az olvasóim körében. Szerintem
a XXI. században a leghasznosabb tudás az, amit önmagadról tudsz.
És ehhez az is hozzá tartozik, hogy meg tudjuk ítélni, mikor van szükség terapeutára vagy konzulensre, mikor célszerűbb önmagunkat gyógyítani és mikor kell egyszerűen csak élni az életet.
