Meggyógyult a hasnyálmirigy-daganatból, és új életet kezdett, amivel példát mutat rákos beteg sorstársainak Einspach Gábor, az Einspach Fine Art and Photography galéria társtulajdonosa. Betegségéről, a kemoterápiás kezelések és a műtét utáni lábadozásáról, valamint a gyógyulásáról dokumentumfilm is készült. A Nem halok meg 2024 januárjában kerül a mozikba. Interjú szellemi és fizikai vívódásokról, a gyógyulás felelősségéről, home videókról és stigmákról.
Forbes.hu: Éppen öt év telt el a betegséged óta, jövő januárban pedig, amikor a Nem halok meg című dokumentumfilmet bemutatják, már a gyógyulásod szimbólumának számító utolsó kemoterápiás kezelésedhez képest is eltelik majdnem öt év. Azt szokták mondani, hogy ennyi időt célszerű várniuk a rákbetegeknek, mielőtt elkezdenek gyógyulófélben lévő sorstársakkal beszélgetni. Tudatos volt az időzítés?
Einspach Gábor: Öt év eltelte tényleg fontos mérföldkő a rákbetegeknél, és különböző iskolák vannak abban, hogy ezt honnan számítják – én a diagnózistól. Például a mellrákosok nemzetközi segítőszervezete nem engedi ezen az időhatáron belül, hogy a gyógyultak betegekkel foglalkozzanak mint önkéntesek. Egyrészt el kell távolodni időben a betegségtől, el kell hinniük, hogy meggyógyultak, másrészt fel kell készülni tudományosan a segítésre. De a mi filmpremierünknek nincs köze ehhez az évfordulóhoz, letelt a forgatásra kijelölt idő, össze kellett vágni a filmet.
Én az első pillanattól őszintén, nyíltan beszéltem a betegségemről, a kezelések alatt a családommal, a barátaimmal, a kezelések lezártát követően pedig a sajtóban is, és bárkivel, aki megkeresett.
Fotó: Sebestyén László
Egy százalék
Ma már nem lehet a rákról egyetlen betegségként beszélni. Rengeteg féle betegséget hívunk összefoglaló néven ráknak, és ezek egy részét tökéletesen gyógyíthatóvá tette, más részét pedig krónikussá szelídítette az orvostudomány. Kevés maradt olyan, és ilyen az áttétes hasnyálmirigyrák, melyet még nagyon kis százalékban tudnak eredménnyel gyógyítani. A műthetetlen hasnyálmirigyrák ötéves túlélési esélye mindössze egy százalék. Az új gyógymódok, a molekuláris diagnosztika, a célzott kezelések, az immunterápia az utóbbi években hihetetlen fejlődésen mentek keresztül. Okkal bízhatunk benne, hogy a daganatos betegségek ma még gyógyíthatatlan fajtái a nem is olyan távoli jövőben sikerrel lesznek kezelhetők.
A film hangulata meglepően pozitív, a súlyos téma ellenére. Jól sejtem, hogy voltak olyan mélypontok a betegséged és a gyógyulásod alatt, amiket nem mutat meg a kamera?
A film pozitív kisugárzása inkább a személyiségemből jön, nem a rák természetéből – ha lehet ilyen bonmot-kat mondani. (Nevet.) Másrészt a jó hangulat nyilván abból is adódik, hogy a betegségem szerencsés kimenetelű volt, és meggyógyultam. Éppen ma reggel hívott fel egy ismerősöm, aki ott volt a Művész moziban a premier előtti vetítésen, és azt mondta: ez semmiképpen nem hívható betegségfilmnek.
Én sem úgy éltem meg a betegséget, mint valami szörnyűséget, hanem élményként, az életem fontos részének, szakaszának tekintettem.
Akkor is, ha sokszor rosszak és fájdalmasak voltak ezek az élmények. És voltak jó részei is a betegségnek: igazából sokkal kevesebb nyomás volt rajtam ezekben a hónapokban, mint bármikor máskor az életemben, és rengeteg szeretetet és támogatást élhettem meg.
2018-ban derült ki, hogy hasnyálmirigy-daganatom van, ami először nem volt műthető. Aztán egy kemoterápiás kezeléssorozat után műthetővé váltam. Hatórás operáció következett, majd újabb kemoterápia, aminek a következő év márciusában lett vége. A diagnózistól a kezelés végéig összesen nyolc hónap telt el. A kamera nemcsak a betegségem idején követte a mindennapjaimat, de abban a periódusban is, amikor visszatértem a normális életbe. Egészen tavaly őszig tartott a forgatás.
Persze, hogy voltak mélypontok és nagyon nehéz időszakok. Például amíg nem jutottam el abba a fázisba, hogy a műtét lehetősége felmerüljön, és kevés volt az esélyem a túlélésre. Vagy a második szakasz kemoterápia alatt, ami nagyon megviselt. Érdekes módon az már inkább fizikailag volt nehéz, lelkileg kevésbé, hiszen azt a kezelést már a gyógyuláshoz vezető útnak tudtam tekinteni. De a legnehezebb időszakokban, álmatlan éjszakákon, nem feltétlenül volt ott a kamera. Egyedül éltem abban az időszakban.
Amikor forgott a felvevőgép, és Dér Asia rendező, valamint Domokos Balázs operatőr ott voltak velem, összeszedtem magam. Erőt adott a kamera. Éreztem, hogy oké, hányok és émelygek, de muszáj viselkedni. Erősebbnek mutatkoztam, mint amilyen valójában voltam, és ez visszahatott rám. El is hittem, hogy az vagyok. Ahogy az erdőben, az uszodában vagy a konditeremben, amikor láttam magam a tükörben, úgy éreztem, egészséges, erős embert látok. És ha kezdtem elfáradni, azonnal abbahagyták Asiaék a forgatást. Hihetetlen intelligensen csinálták végig, sosem zavartak, mégis szinte mindig velem voltak.
A Nem halok meg című dokumentumfilmet 2024. január 4-én mutatják be. Forrás: Mozinet
Miért mentél bele, hogy a mindennapjaidat végigfilmezzék, miközben a rákkal küzdesz?
Amikor öt éve elkezdtük ezt a filmet, még nagyon keveset beszéltünk Magyarországon a rákról. Nem tudtunk mit kezdeni a daganatos betegekkel, egyáltalán azzal a helyzettel, ha valakiről kiderült, hogy rákos. Holott rendkívül fontos, hogy ez a téma terítéken legyen. Az onkológusom, Bodoky György doktor is bíztatott, hogy vegyek részt a dokumentumfilm-készítésben.
Mert a diagnózis automatikus stigmát jelent, és talán ezen javíthat egy ilyen őszinte dokumentumfilm.
A napokban hallgattam Grecsó Krisztiánt egy podcastban, ahol elmondta, hogy mint írónak neki kötelessége leírni, min ment keresztül, amikor beteg volt. Egyenesen árulást követne el, ha nem tenné meg. Én meg úgy éreztem, ha lehetőségem nyílik részt venni egy film készítésében, meg tudom mutatni, hogy mi történik például egy kemoterápiás kezelés alatt és után, akkor nekem ezt csinálnom kell. Biztos voltam benne, hogy ahogy én megyek végig a betegség folyamatán, az olyan útja lesz betegségmegélésnek, ami másoknak is erőt adhat. Nem azért, mert hibátlanul csinálom, hanem mert legalább látnak egy példát, amihez lehet viszonyulni.
Te beszélgettél gyógyult hasnyálmirigyrákosokkal, miután megkaptad a diagnózist?
Mindenhol kerestem túlélőket, hiszen nyilván vannak. A statisztikák legalábbis ezt mutatják. De nem találtam olyat, akivel beszélgetni lehetett volna, vagy akár csak egy interjút olvasni vele. A sajtómegjelenéseknek köszönhetően engem állandóan keresnek betegek, hogy beszélgessenek velem. Ugyanakkor a betegek egy részének már az is elég, hogy tudnak a gyógyulásomról. Van, aki praktikus tanácsokat kér, más rendszeresen jön beszélgetni, és barátságok is alakultak ki ezekből a kapcsolatokból. Miközben persze sokan meghaltak közülük az évek során.
Milyen érzés volt most megnézni a filmet? Nem ránt vissza nagyon azokba a nehéz időkbe?
Ahogy gyógyultam, egyre nehezebben engedtem be a kamerát az új életembe. Néha kicsit olyan érzés volt, mintha visszamennénk a betegség fázisába. A diganózissal egyidőben elkezdtem változtatni az életemen, de amikor lezárult az utolsó kemoterápiás kezelésem, új élet kezdődött, ami szimbolikusan a szerelmemhez kötődik. Az utolsó kezelés utáni hét csütörtökén volt az első randevúnk Barbarával (Czapolai Barbara jogász, a 90-es évek sztármodellje volt – a szerk.). Kettőnk kapcsolata mindent átértékelt. És az, hogy nekem könnyű volt a visszaút az egészséges társadalomba, és azóta is egészséges vagyok, neki köszönhető.
Amikor igent mondtam a forgatásra az volt a vízióm, hogy ülök majd a moziban valahol hátul, és feszengés nélkül nézem életem filmjét. Tegnap tényleg ott ültem a moziban, az utolsó sorban, és nem éreztem magam kényelmetlenül. Persze vannak részek, amikben többszöri megnézés után fedezek fel idegesítő dolgokat. Vannak banális dolgok, például az, hogy összemosom a színes és a fehér ruhát edzés után, vagy hogy egy zacskóba téve dobom ki az utolsó kemoterápia után az ágyneműt, a papírokat és a hányáshoz használt üvegtálat, és nem szelektíven gyűjtöm a hulladékot. (Nevet.) És vannak olyanok is, amiket nehezebb ma vállalnom. Sokat fejlődtem azóta.
Kétszáz óra forgatott anyagból sokféle narratívát lehet felépíteni. Bizonyos filmrészleteket egyenesen imádok, például amikor Barbarával home videókat készítettünk a karantén alatt. Ezeket órákig tudnám nézni, és közben fülig ér a szám. Biztos vagyok benne, hogy azoknak is átjön a boldogságunk, akik nézik majd a moziban. Három hónapig ki sem mozdultunk a házból a covid miatt, az a karantén a legjobb időszak volt az életemben.
Vagy amikor a fiaim viccelődnek velem, például Zsombi nyomogatja az ágyam távirányítóját a kórházban a műtét után, én meg nyeklek-nyaklok. És nyilván akadnak jelenetek, amiket legszívesebben újraforgatnék – de nyilván ezzel minden filmkészítő így van.
Mindenesetre hiteles narratívája lett a film az életem egy fontos szakaszának.
Mennyire szólhattál bele, hogy a mintegy kétszáz óra forgatásból melyik jelenetek kerüljenek be végül a filmbe, vagy hogy mik maradjanak ki? Volt vétójogod?
Beszélgetések voltak, ütközések nem. A vágásban nem vettem részt, de amikor elkészült a nagyjából kétórás rendezői változat, amit ők már szerettek és véglegesnek gondoltak, akkor kaptam konzultációs lehetőséget. Ott vétózhattam volna, de nem volt rá szükség, megbeszéltük azokat a dolgokat, amiket eltérően láttunk vagy gondoltunk. Végig harmonikus volt a munkakapcsolat Asiával, Balázzsal és Szacsával, a vágóval. (Szalai Károly, ő volt többek között Enyedi Ildikó Testről és lélekről című filmjében is a vágó – a szerk.)
Természetesen a Match Frame Productionsszel kötött szerződésemben nemcsak azt kötötték ki, milyen jogaim vannak a végső változatba beleszólni, de azt is, hogy mi legyen a felvételek sorsa, ha netán meghalok. Viccelődtem is Asiáékkal, hogy a Nem haltam meg munkacím után majd a végső cím az lesz, hogy Meghaltam. Szerencsére aztán nem így történt, sőt olyan címet találtunk, ami még a munkacímnél is sokkal kifejezőbb, és a jövőt is előrevetíti.
A fiaid könnyen belementek a forgatásba? És hogy tetszik nekik a végeredmény?
Az elején azt mondták, ha nekem fontos, hát csináljuk. Zsombi könnyebben vette a forgatásokat, Brúnó nehezebben. Tény, hogy sokszor kellett a komfortzónájukon kívülre kerülniük. És egy 19 éves fiú (ennyi volt Brúnó 2018-ban, Zsombi pedig 23) hiába nőtt két méter öt centire, attól még gyerek. Ő az első vetítésnél még rosszul érezte magát. Nem könnyű visszanézni magunkat. Nekem sem, és egyáltalán nem a kemoterápia közbeni hányásokra gondolok. De a fiúk azóta megbarátkoztak a filmmel, szeretik. Sokat segített mindkettőjüknek a traumafeldolgozásban. És hát fel is nőttek közben.
Azért tanulságos így utólag megnézni a gyerekeimmel akkoriban folytatott beszélgetéseket. Én máshogy éltem meg azokat a vacsorákat, amiket a filmben is lehet látni, úgy éreztem, több flow van az együttlétünkben. Szerencsére Zsombi sokszor átsegített bennünket a szorongó helyzetekben a vicceivel.
Amikor belementem a forgatásba, hiába volt bennem erős hit, hogy meg fogok gyógyulni, még kevés egyértelmű megerősítést kaptam az orvosoktól. Lehet, hogy hozzám hasonlóan tudat alatt kicsit a családtagjaim is azt gondolták: ha a betegségem rosszra fordul, legalább emléket állít nekem ez a film. Fantasztikus nagy ajándék lenne visszanézni az életünket! Persze nem a halálunkkor, belesűrítve egyetlen másodpercbe, hanem folyamatosan, még közben. Mert a történtek jelentős részére nem emlékszünk, nem látunk rá magunkra kívülről, nem tudunk tanulni belőlük.
Nekem sokat segítene, ha bármikor belenézhetnék az életem filmjének korábbi részeibe.
Azt mondtad, sok mindent másképp fogsz csinálni, ha meggyógyulsz. Bezártad a korábbi galériát, de aztán mégis nyitottatok Barbarával egy újat két éve. Ráadásul havonta már nem egy, hanem két kiállítást rendeztek, és a napokban új kiállítóteret adtatok át. Ez a lassítás? Mi változott?
Tényleg végiggondoltam jó pár lehetőséget a betegség alatt, hogy mivel szeretnék foglalkozni, ha meggyógyulok.
A filmben elhangzik az is, hogy talán csak ülsz majd a vízparton, és semmit sem csinálsz.
Az sosem volt komoly opció. (Nevet.) De tény, hogy a betegség alatt vonzott a természet, a föld, gondolkodtam más tevékenységeken. Aztán rájöttem, hogy én igazából ezt szeretem csinálni, ezt a közeget megteremteni, ami a galériában körülvesz. Ehhez értek. Ráadásul most társam lett a munkában az, aki az életben is társam. És Barbarával együtt építkezni, megélni a dolgokat, az nagyon jó érzés.
Néha persze túltolom, például a tavalyi őszt, amikor az egyik nagy nemzetközi vásárról a másikra rohantunk. De most tudatosan visszaveszek. Éppen áttettünk jövő novemberre egy fontos párizsi megjelenést, amiről tavasszal még azt gondoltam, hogy ebben az évben meg tudjuk csinálni. Már felül tudom bírálni a lendületemet, tudok nemet mondani.
Képes vagyok hátrébb lépni, és megtalálom azokat az időszakokat, amikor lassítok.
Igyekszem magam visszafogni, de ha nem sikerül, és túlságosan pörgök, akkor Barbara figyelmeztet.
Volt már ilyen?
Persze, sokszor. Én meg egyre könnyebben fogadom el. Még tanulom, hogy odafigyeljek magamra, és nagyon jó, hogy van, aki figyel és vigyáz rám. Egy gyógyulás után felelősség életben maradni azokkal szemben, akik segítettek a nehéz nyolc hónapban. De nekem idő kellett, hogy ezt átérezzem.
Czapolai Barbara és Einspach Gábor
Sokáig az volt a narratívám, hogy én csináltam végig a kemót, engem műtöttek meg, én daráltam reggelente a búzafüvet, én jógáztam, futottam, rákellenesen táplálkoztam, jártam pszichológushoz, gyakoroltam a Simonton-módszert. És sorolhatnám még sokáig. Mindezt azért, hogy meggyógyuljak, hogy mindebből még több energiát nyerjek, és ha visszatérne a betegség, akkor kéznél legyek magamnak. Vagyis a magam teljesítményének akartam betudni, hogy életben maradtam.
Azóta belegondoltam, mennyire sokan segíttetek a gyógyulásban, és hogy a családomnak, a barátaimnak talán nehezebb lehetett ezt a folyamatot végignézni, mint nekem megélni. És tudom, hogy mekkora szerencse és gondviselés is kellett ahhoz, hogy meggyógyuljak. Úgyhogy most a gyerekeim, a szerelmem, a barátaim, az orvosaim, és mindenki miatt, aki segített, úgy érzem, kötelességem vigyázni magamra és sokáig élni. És már csak azért sem halhatok meg, mert a gyógyulásom története sokaknak ad hitet, hogy ilyen diagnózis után fel lehet épülni.
És a filmből az is látszik, hogy lehet újrakezdeni, teljes életet élni a rák után.
A filmben azt is elmondod, hogy a gyógyuláshoz az energiát vivő kapcsolatokat, helyzeteket leépítetted. Sok ilyen volt?
Amikor ilyen diagnózist kap az ember, és kemoterápia, aztán hatórás műtét jön, majd újra egy sorozat kezelés, akkor nagyon kevés az energiája, és sok mindenre kell azt beosztania. Emiatt az első pillanattól kezdve igyekeztem azokat a helyeket, embereket és eseményeket kiiktatni az életemből, akik és amik vitték az energiát. Szerencsére kevés ilyen volt. Nagyon erős támogató háló alakult ki körülöttem, ami megtartott a legnehezebb időszakokban. Így könnyebben tudtam a gyógyulásomra koncentrálni.
Hosszan sorolhatnám, hogy kik segítettek nekem. Mint egy Oscar-díj átadáson. A fiaim túl azon, hogy végig velem voltak, fuvaroztak a kórházba és haza, az anyukájuk, Gebler Kitti termesztette a búzafüvet, Winkler Ági és Gyula fantasztikus környezetet, életkörülményeket teremtettek nekem, Csaba barátom (Czinkóczky Csaba a filmben is többször felbukkan – a szerk.) összehívta az összes barátomat a diagnózis után. Mind ott ültek és az első kétségbeesés után azon gondolkodtak, hogyan tudnának segíteni. Ez hihetetlen erőt adó gesztus volt, bőgtem, amikor megtudtam. Tünde (Topor Tünde a Gábor kiadásában megjelenő Artmagazin főszerkesztője – a szerk.) főzte nekem a céklalevest, Valkó Csaba barátom minden egyes nap felhívott, egy másik barátom pedig a német kórházzal a levelezést, az adminisztrációt intézte. Sokat jelentettek a Bodoky doktor osztályán dolgozó csodálatos nővérek, Várdi Katalin, akivel sokat beszélgettem és aki Asiával összekötött, a pszichológusok, és azok a barátok, akikkel együtt társasoztunk, vacsoráztunk, a kezelések után az erődben sétáltunk. A filmben látható autót pedig a testvéremnek, Csabának köszönhetem, aki szintén végig mellettem volt.
Amit most mindenki fel fog ismerni az utcán, annyiszor felbukkan a filmben. Nem zavar?
Nincsenek illúzióim, hogy tömegek zarándokolnak a mozikba majd dokumentumfilmet nézni. De egyébként nem zavar, hozzátartozik az életemhez. A körülményeket, azt, ahogy élek, nem akartuk a filmben elfedni. Enélkül nem lett volna hiteles a történetem. Egyébként annyira szépen filmezte az autót Balázs, hogy gondoltam is, megkeresem az Audit. Úgyis már ötéves a kocsi, pont, mint a betegségem, hátha kicserélik nekem egy újra. (Nevet.)
De visszatérve a barátaim segítségére, Kieselbach Tamás nemcsak kifizette a műtétemet, de tulajdonképpen el is döntötte helyettem, hogy ott operáljanak. Eljött velem Heidelbergbe megnézni a kórházat, beszélni Markus Büchler professzorral, amikor lehetőségként felmerült egy ottani operáció. Nagyon nagy segítség volt abban a helyzetben, hogy levette a vállamról a döntés súlyát.
Milyen esélyei vannak az átlag magyar betegnek itthon, ha hasnyálmirigyrákkal műteni kell, és nem tudja kifizetni a külföldi operáció költségét?
A magyar társadalombiztosítás csak olyan külföldi műtéteket finanszíroz, amelyek itthon nem elérhetőek. Remek hasnyálmirigy-specialisták és -centrumok vannak Magyarországon, legalább tíz hazai sebészről hallottam, aki nagyon jó eredményekkel, teljes odaadással és biztonságos asszisztenciával műt itthon a hasnyálmirigy-daganatos betegeket. Ők mind abban a heidelbergi központban is tanultak vagy gyakoroltak, ahol én is voltam. Én annak idején belenéztem a győri kórházban doktor Oláh Attila szemébe, ő volt az első sebész, akivel konzultáltam, és azt gondoltam, rábíznám az életemet. Ő műtött volna itthon. Csak aztán az élet mást hozott.
Az a fajta otthonosság, biztonság, emberség, amit a magyar kórházakban, például én a Szent László onkológiáján tapasztaltam, sok egyéb, esetleg jobb körülményt ki tud váltani. Például Heidelbergben számomra ismeretlen német művészek nyomatai voltak a falakon, Bodokynál Nádler István, Konok Tamás, Bak Imre és Reigl Judit festményei között lehet gyógyulni. Fontos azt is átgondolni, hogy a magyar kórházban ott lehet az emberrel a család, a barátok, és ha valaki nem beszél nyelveket, nehéz lehet, hogy nem magyarul kapja meg a diagnózist, az utasításokat, a kezelés közben könnyen elveszti a biztonságérzetét.
A lényeg, hogy itt is, ott is egy sebész tartja a szikét, egy aneszteziológus adja az érzéstelenítést. Vagyis alapvetően az orvosokon múlik a műtét sikere.
Láthattad a filmben, hogy jó nagy darabot operáltak ki belőlem. Ez a műtéti eljárás radikális, egyébként a hasnyálmirigy-daganatot operáló magyar sebészek többsége is ezt követi. De a biztonságra törekvésnek ára van. Az életminőségen sokat tud rontani ez a radikális megoldás, például hasnyálmirigy, lép, epehólyag, esetleg vékonybél nélkül vagy sztómazsákkal nehezebb élni. És ahogy a műtöttek nagy része, persze én is cukorbeteg lettem a műtét után.
Azért olyan szempontból mégis kiváltságos volt a helyzeted, hogy évek óta ismerted Bodoky György doktort.
Édesanyám is az ő betege volt, szintén hasnyálmirigyrákkal, tíz évvel ezelőtt, aztán az ő testvére, a nagybátyám is. Amikor György megépítette az új kórházi épületet, és elhatározta, hogy ott kortárs művek díszítsék a falakat, hogy az országban egyedülálló környezetben gyógyulhassanak a betegei, akkor evidens volt, hogy én leszek a gyűjtemény kezelője. Én is adtam ajándékba képeket, a kapcsolataimmal is segítettem, hogy gyarapodjon a kollekció, és mindig én találtam meg az új művek helyét a falakon.
Olyan otthonosan jártam-keltem az onkológián, mintha ott dolgoznék.
Einspach Gábor, az Einspach Fine Art and Photography társtulajdonosa. Fotó: Sebestyén László
A kiváltságos helyzetem elsősorban abban mutatkozott meg, hogy az anyu betegsége alatt kialakult baráti kapcsolatunknak köszönhetően a kezelések alatt több alkalmam volt beszélgetni vele. Márpedig komoly hiátusa a magyar egészségügynek, hogy nincs elég idő a betegekkel kommunikálni, hiszen túlterheltek az orvosok. Magyarországon hagyományosan a beteg-orvos viszony nem egyenrangú.
A viszonylag korai diagnózist, és így a túlélést is annak köszönhettem, hogy ő volt a hozzám legközelebb álló orvos. Így neki mondtam el 2018 júliusában, egy képrendezés alkalmával, hogy a bordaív alatt néha visszatérő tompa fájdalmat érzek. És ő azonnal megnézette a tumormarkereket.
Ha nem egy onkológus, hanem egy reumatológus vagy egy fogorvos a barátom, a statisztikák szerint mi most nagyon kis valószínűséggel beszélgetnénk. Azt gondolom, hogy anyu betegsége és halála megváltotta az én túlélésemet.
De a kivételes kommunikációhoz kellett az én hozzáállásom is. Én tudatos beteg voltam, feltérképeztem mindent, ami a hasmirigyrákkal kapcsolatosan elérhető információ, orvosi közleményeket és egyetemi tankönyveket olvastam, folyamatosan tájékozódtam. Sok kérdésem volt, és ezekre mindig meg akartam kapni a válaszokat.
Bodoky doktor azt mondja a filmben, hogy egy dolog a gyógyulás, de komoly feladat utána visszatérni a betegeknek az egészséges társadalomba. Én erre az egészséges társadalom kifejezésre felkaptam a fejem. Tényleg ennyire éles az ellentét?
Amikor akasztgattam a festményeket a kórházban a betegségem előtt, úgy jártam-keltem merev, előre szegezett tekintettel a folyosókon, mintha a betegekhez semmi közöm nem lenne. Még én is, azok után, hogy anyuval végigcsináltam nyolc hónapot.
Nagyon megkülönböztetjük magunkban a betegek és az egészségesek világát, és különösen érvényes ez a rákra. A két világ között alig van átjárás.
Hiába sétálgattam ott éveken át a képekkel az onkológián, hiába jártam anyuval hetente kezelésekre hosszú hónapokon keresztül, mégsem tudtam úgy tekinteni a betegekre, hogy egy csapathoz tartozunk. Stigma van a daganatos betegeken Magyarországon. Mintha fertőzőek lennének, mintha hibásak lennének a betegség kialakulásában. Ez a hozzáállás csak nagyon lassan változik. Remélem, a film segít majd ebben.
Én igyekeztem úgy élni a betegségem alatt, mindent ugyanúgy csinálni, mintha egészséges lennék. Persze bizonyos dolgokra jobban odafigyeltem, és máshol voltak a hangsúlyok. De nagyon meg akartam mutatni a fiaimnak, a barátaimnak és a betegtársaimnak, hogy lehet máshogy is ezt a betegséget végigélni. A filmből kiderül, mi történik a kemoterápia alatt, de azt is láthatóvá teszi, hogy a kezelések közti időszakok idején lehetnek normálisak a hétköznapok.
