Amikor az ember a világ legnagyobb állatával találja szembe magát a Földközi-tengeren, az élmény örökre megváltoztathatja. Legalábbis Sándor Judittal ez történt, aki sikeres marketing-karrierrel a háta mögött váltott, hogy megvalósítsa álmát, az Én a bálnákkal vagyok projektet.
Judit az általános iskolából ismert régi Biológiai albumot lapozgatja, amikor leülök mellé a Kelet kávézóban, mely hemzseg a könyvektől. Mindkettőnket nosztalgiával tölt el a régen látott kötet, de Judit azonnal megjegyzi: „Nincsenek benne bálnák”.
Merthogy ő a bálnás lány, legalábbis így ismerik sokan, akik olvastak róla, vagy éppen találkoztak vele egy olaszországi hajón, ahol magyaroknak mutatja meg a Ligur-tengerben élő bálnákat. Miközben beszélgetünk és kissé „egyívásúként” hallgatom a történeteit – az ívás szó is előkerül később –, sokkal szélesebb körű kép bontakozik ki bennem a határozott, ám mégis visszafogott Sándor Juditról.
Az első ámbrás
Mindig is volt egy mély vágyódása a bálnák iránt, de sokáig nem volt rá alkalma, hogy közelről láthassa őket. Egy 2009-es genovai nyaraláson azonban érdekes szórólap jött vele szembe: bálnalesre invitált. „Én meg csak néztem, hogy de hát azért legalább Norvégiáig vagy Izlandra vagy a trópusokra kell utazni, nem? Azt hittem, átverés. Majd a szállodában a fél délutánt azzal töltöttem, hogy az interneten szótárazgattam a szövegét.”
Akkora szerencséje volt, hogy rögtön ezen az első hajóúton láthatott egy ámbráscetet, elég közelről.
Én a bálnákkal vagyok (8 kép)
„Nagyon sokáig lebegett a víz tetején. Nincs rá jobb szó, ihletett pillanat az ilyen. Leállítják a hajómotort, megkérik a fedélzeten azt a több száz embert, hogy maradjanak csöndben. Tíz percig volt a közelünkben, aztán merülni kezdett, a végén kiemelte a farokuszonyát és eltűnt. Rendkívül érzelemdús élmény volt, felnőtt emberek törölgették a könnyeiket, engem pedig mintha sokkolt volna, egyszerűen nem tudtam feldolgozni” – meséli.
„A visszaúton nem beszéltem, nem ettem, nem ittam, megfordult velem a világ. Megrohamozott egy csomó kérdés: hozzá képest mik vagyunk mi, emberek? Mekkorák vagyunk, mit csinálunk itt, a Földön?”
Ahogy Judit mesél, mindkettőnknek libabőrös lesz a karunk. Életemben először messzire, a kaliforniai Monterey-öbölbe utaztam, hogy bálnát láthassak. Még ha nem is közelítettük meg őket ennyire, jól látható vízoszlopaik és felbukkanó hátuszonyaik látványától ki-kihagyott egy ütemet a szívem és döbbenetes alázat szállt meg.
„Most már, ennyi tapasztalattal a hátam mögött azt látom, hogy nagyon egyéni, hogy kit mennyire érintenek meg ezek az élmények” – mondja Judit, akit Olaszországból hazatérve sem hagyott el többé a gondolat, hogy ezt újra és újra át akarja élni, meg akarja mutatni másoknak is. A megvalósítás azonban közel tíz évet váratott magára.
Honnan a bálnák?
Sokan kérdezik tőle, honnan jön a Föld legnagyobb és legtitokzatosabb állatai iránti vonzalma és szenvedélye. „Szerintem ennek több lába van. Egyrészt van egy gyerekkorom óta létező mély vonzódásom mindenféle vízhez, de persze a nyílt és sós víz a legjobb. Mióta az eszemet tudom, volt otthon halakkal teli akváriumunk, talán innen datálható az érzés. Másrészt gimnazista koromban egy természetvédelmi egyesületben táborokat szerveztem a Bakonyba, innen jöhet a természet szeretete, bár ettől akár lehettem volna sündisznó-kutató is, mégsem az lettem!” – nevet Judit.
Az Olaszország iránti szerelmet egy egykori olasz kollégája alakította ki benne, aki a közös munka során, olaszországi utazások alkalmával megismertette vele a legapróbb kulisszatitkokat, az olasz kultúra finomságait, az emberek természetét, a kimondatlan, turisták számára ismeretlen „szabályokat”.
Az egyébként közgazdász végzettségű Judit ekkoriban egy kis kkv-nál dolgozott marketingesként, majd vezető beosztásba és végül tulajdonosi pozícióba került. Mint mondja, szép karrierívet járt be, mindent „kipipált”, majd amikor megszületett kislánya, Noémi, 2 év után úgy érezte, másra vágyik. Egy darabig még tanácsadóként dolgozott, de hamar elkezdte foglalkoztatni egykori álma.
Fogalmazhatunk úgy is, hogy álmai. Juditról ugyanis kiderül, sokkal több rétegből áll az érdeklődése, mint amennyit elsőre elárul. Élete szerves része volt mindig a sport, érdekelte a sportpszichológia, ezért beiratkozott a pszichológia szakra.
Mellette saját sportágában, a kézilabdában szeretett volna már tapasztalathoz jutni a sportolókkal való együttműködés területén, ezért sport coach képesítést szerzett. Ennek köszönhetően még azelőtt foglalkozhat sportolókkal – gyerekekkel –, hogy sportpszichológusi diplomáját megszerezné.
A sportpszichológiai alapképzést Szegeden végezte levelezőn, ősztől pedig Debrecenben folytatja a mesterképzést.
Az információkat azonban mintha harapófogóval kellene kihúzni belőle. Kiderül, furcsa tapasztalatai voltak. Úgy érzi, az embereknek túl sok, ha valaki szerteágazó érdeklődési köreinek mind utánamegy és dolgozik velük, rajtuk. Mintha egyszerűbb lenne másoknak befogadni, ha valaki csak egyfélével foglalkozik. Ha be lehet tenni egy dobozba – ezt már csak én teszem hozzá.
Az volt a terve, hogy ősztől tavaszig coachként dolgozik, aztán a nyarat valami olyannal tölti, ahova viheti kislányát is. És itt vágott egybe a régi álom a jövő terveivel.
Fogja a kezüket, oktat és fertőz
Az év nagy részében Judit most sportolókkal foglalkozik, majd nyáron – jelenleg kétszer két hétre – leteszi a bázisát Olaszországba, ahol az Én a bálnákkal vagyok projekt keretében magyaroknak mutatja meg bálnalesek során a hatalmas ceteket.
„Ha nekem valaki 15 éve azt mondja, hogy a lányom mindennapjainak részévé válnak a bálnák, biztosan kinevetem. A mostani szezon zárásakor is erőltetnem kellett, hogy elhiggyem: ezt én valósítottam meg”.
Idén mintegy 200 utast vitt ki Judit a Corsara nevű hajón Imperia kikötőjéből, a nemritkán öt órás utak alkalmával összesen 16 bálnát, tíz csapatnyi csíkos delfint, álcserepes teknősöket és repülő halakat láttak.
A 2019 óta létező Én a bálnákkal vagyok projekt nem szervezi le a kikötőig az utakat, a viszonylag közeli bálnalesre vágyók önállóan érkeznek le az olasz kikötővárosba, de minden segítséget megkapnak Judittól. Mint mondja, vannak magas beosztású, világlátott vendégei, akiknek ez mindennapos kis utazás.
De sokan vannak, akik kifejezetten azért érkeznek ide és azért spórolnak hosszú időn át, hogy bálnát láthassanak. Ők nem nyaralni jönnek és mellesleg eljönnek egy hajóútra: ezzel a céllal érkeznek. Mint a nagymama a kisunokájával, aki számára rengeteg akadályon keresztül vezetett az út a hajó fedélzetére.
„Én talán ezzel adok nekik többet, mint ha elmennek egyszerűen egy olasz hajóval. Fogom a kezüket, hosszan kiképzem őket arra, mire számítsanak, mit jelent esetleg 5 órán át hánykolódni a tűző napsütésben, erős hullámok között, hogyan ne legyenek rosszul. Ez kemény fizikai igénybevétel. A fedélzeten előadást tartok nekik az állatokról, a környezetvédelem fontosságáról” – Judit szavaiból kihallatszik a felelősség. Nemcsak meg akarja őket fertőzni saját lelkesedésével, de a kifejezetten sérülékeny fajok sebezhetőségére is fel akarja hívni a figyelmet.
„Van az egésznek egy nagyon szép íve. Amikor felszállnak a hajóra, iszonyatosan izgatott mindenki, tele vannak várakozással. Akkor elindulunk, elkezd süvíteni a menetszél, arcukba zúdul a tengeri levegő, fölcsapnak a fehér hullámok, az emberek kezdenek ráérezni, mibe vágták a fejszéjüket.”
Nagyjából 20 kilométert utaznak Franco Chiaschetti kapitány vezetésével a nyílt vízre. A mintegy 200 utason – közülük általában 30 fő a magyar csapat – és Juditon kívül a fedélzeten tartózkodik Jessica Picozzi tengerbiológus is, aki megfigyeli az állatokat, segít az azonosításban. De az igazi, részletes információkat Judit szolgáltatja az utasoknak – az egyéb nációk pechjére magyarul.
Eközben, ahogy mondja, igazi people management zajlik, figyelnie kell mindenkire, hogy jól érzi-e magát, ki kell szolgálni az igényeket, miközben a lehető legoptimálisabb élményt akarja nekik nyújtani. Persze a bálnák és egyéb cetek, a delfinek nem érkeznek gombnyomásra, és ezt nem mindenki érti meg.
„Kaptam olyan visszajelzést egy láthatóan csalódott utastól, hogy nem tetszett neki, hogy úgy érezte, vadászunk a bálnákra. Mint mondta, arra számított, hogy »kimegyünk egy helyre, ahol ívnak az állatok, megnézzük őket, aztán hazamegyünk«. Ezek nem halak, nem ívnak: itt élnek, táplálkoznak és ha szerencsénk van, jókor vagyunk jó helyen.”
„Minden reggel az ismeretlennek vágunk neki, sosem tudjuk, hogy aznap mi lesz. Minden hajóút más.”
Szigorú Szabályok
A Ligur-tenger területén (Olaszország északnyugati részén) 1993-ban Franciaország, Monaco és Olaszország alakította ki a Pelagos Természetvédelmi Területet. A csaknem 90 ezer négyzetkilométernyi vízfelszín alatt több ezer bálna és tízezernyi kisebb cetféle, vagyis delfin él, táplálkozik és szaporodik.
Judit bálnales túráin alapvetően 8 faj egyedeit keresik: barázdás bálnák, ámbráscetek, csíkos delfinek, Cuvier-féle csőrös cetek, hosszúszárnyú gömbölyűfejű delfinek, Risso-delfinek, palackorrú és közönséges delfinek bukkanhatnak fel a hajó mellett.
Nagyon szigorú természetvédelmi szabályok kötik a kapitányokat: milyen közel hajózhatnak az állatokhoz és mennyi időt tölthetnek el mellettük. Ha egy-egy bálna esetleg kíváncsian nagyon közel úszik a hajóhoz, természetesen nem kell kihátrálni a helyzetből, de ha lejár az idő, bizony ott kell hagyni a legbámulatosabb cetet is. Nem használhatnak lokátorokat sem a feltérképezésükre – mondja Judit.
Garancia nincs a látványra. Ha a listán szereplő egyik fajból sem bukkan fel egyed, akkor az utasok egy éven belül bármikor újra felhasználhatják a jegyüket, akár másnap is.
Én a bálnákkal vagyok (6 kép)
Nem ártunk nekik ezzel?
Az ember gyarló és önző faj, szeretjük különválasztani az állatvédelmet a saját élményeinktől. Egy olyan világban, ahol még legálisan létezhetnek delfinshowk és SeaWorldök, vajon nem lenne-e jobb békén hagyni ezeket a különleges állatokat? Amerikai tapasztalataim alapján, amikor egy-egy „bálnalelőhely” környékén 4-5 társaság hajója várakozott az élményre, felmerül bennem a kérdés, nem ártunk-e a Földközi-tenger bálnáinak és delfinjeinek azzal, hogy gyerekkori álmainkat az ő nyugalmuk árán akarjuk valóra váltani?
„Szerintem az edukációs és érzelmi hatása messze túlmutat az esetleges negatív hatáson, amit ezek a kisebb hajók előidézhetnek a szabályok betartása mellett.
Ráadásul nagyon erős környezetvédelmi oktatás is folyik a fedélzeten és a projekt keretében. Kihalásszuk például az utunk során elénk kerülő úszó szemetet” – mondja Judit, aki szerint a legnagyobb veszélyt az itteni élővilág számára a kereskedelmi hajózás és a tömegturizmussal járó nagy óceánjárók jelentik, melyek ki-be áramlanak Genova és Marseille kikötőiből. Ezek a belőlük származó szeméten túlmutatóan olyan hatalmasok, hogy nem képesek elkerülni egy ütközést az állatokkal.
„Épp nemrég készült egy kép, amin egy cikkcakkosra szaggatott farokuszony látható. Valószínűleg egy propeller akadt az útjába. Gyakoriak a mély sebek, horzsolások is.”
A természetvédelmi terület megőrzése érdekében hozott intézkedéseknek köszönhetően azonban egyelőre nagy a régió biodiverzitása, miközben a bálnalesre induló túrahajók és szervezetek száma kicsi. Ellentétben az amerikai helyzettel, itt nem cirkálnak ezek a hajók egy-egy bálna körül.
„Valószínűleg pont azért, mert ez egy teljesen szabad helyzet: a kapitány rutinja, a tengerbiológus távcsöve és a szeme az, ami hozzásegíthet minket az aznapi csodához, és persze nem árt egy kis szerencse sem” – mondja Judit.
Az előadásokat elvitte a covid
Judit fő missziója, hogy megismertesse a magyarokat ennek a fantasztikus találkozásnak az élményével. De emellett célja, hogy gazdagítsa is az emberek ismeretét a tengereinkről, fontosságukról és e kulcsfontosságú ökoszisztémának a sebezhetőségéről. A korábbi években az ősztől tavaszig tartó időszakban havonta rendeztek tematikus előadásokat felnőtteknek tengerbiológusok részvételével. Illetve Judit óvodákba, iskolákba is eljutott, hogy játékos formában mutassa meg a gyereknek, ők mit tehetnek a természetvédelemért és a bálnákért.
Ahogy azonban Judit fogalmaz, „a covid elvitte ezeket az előadásokat”, az idei szezonban sem hívják őket újra életre.
A járványos időszak szinte semmilyen üzletnek nem kedvezett, de a turizmust, a szezonalitásra épülő vállalkozásokat, pláne, amik éppen csak elindultak, különösen megtépázta. Juditnak is voltak álmatlan éjszakái, vajon érdemes-e folytatni, lesz-e ennek jövője.
Egy sikeresnek mondható szezonnal a háta mögött ma már örül, hogy nem hátrált meg.
Fotó: Sebestyén László
Pedig az Én a bálnákkal vagyok projekt egyelőre épphogy önmagát tartja el, az idei szezon volt az első, mely a költség és bevétel serpenyőt egyensúlyba hozta. „De összességében még nem tartunk a megtérülési fázisnál” – mondja Judit, hangjában azonban cseppnyi kellemetlen felhang sincs. Őt láthatóan erősítik a kihívások.
Új vizekre evezni
Judit új dolgot tervez: szeretné a programot a hideg évszakra is kiterjeszteni, hogy nemcsak a meleg vizekben és meleg évszakban látható bálnákat, hanem az északi vizek óriásait is megmutathassa a vendégeinek. Ősztől tavaszig Izlandra és Norvégiába vinne magyarokat bálnalesre, egyelőre a piac feltérképezését, az ottani helyzet megismerését tűzte ki célul.
Ehhez persze minden szempontból bővülésre van szükség, hiszen az Én a bálnákkal vagyok egyelőre egyszemélyes projekt – bár Judit kiemelte, hogy párja támogatása, teljes bedobású segítsége nélkül nem tudta volna ezt megvalósítani.
„Remélem, idővel bekövetkezik, hogy nem én leszek az, aki az egész csoportért felel. El tudnám képzelni, hogy csak kikísérem őket a kikötőbe és onnan integetek nekik, vagy csak 1-1 alkalommal utazom velük a hajón” – mondja.
Elengedni azonban sohasem tudná a szerelemprojektjét. Azután sem, amikor végzett pszichológusként már másik álmát teljesítheti be. Tiltakozik: „nem, ezt sohasem hagyom abba teljesen!”
„Minden ilyen dolog, ami személyességből, lendületből, szenvedélyből táplálkozik, semmit sem ér az ember nélkül. Én is csak akkor léphetnék hátra idővel, ha olyan embereket találnék a projektbe, akik ugyanennyire elkötelezettek. Akkor is ugyanannyira lelkesek, ugyanúgy csillog a szemük és ugyanúgy elkezd verni a szívük, amikor már a 102. bálnát látják. Nekem ez a feladatom, hogy ilyen emberekkel vegyem körbe magam.”
Borítókép: Sebestyén László
