Büfik és bukások címmel jelent meg Herczeg Zsolt újságíró könyve: a kétgyermekes apuka mindent átható derűvel ír a kőkemény szülői feladatokról és az ezzel járó felelősségről, eközben pedig úgy tart tükröt a szülők, a tágabb család és gyakorlatilag a teljes magyar társadalom elé, hogy – miután mindenki röhögött egy jót Zsolt írásain – az olvasók többsége valószínűleg elgondolkozik, de minimum megdöbben azon, amit a tükörben lát. Elkezdődött-e már az apaforradalom? Vannak-e „mártíranyák” és miért nem hagyják az apákat, hogy úgy pelenkázzanak, ahogy tudnak? Interjúnk a szerzővel.
Kisfiad, Tomika születésekor kezdtél apanaplót írni a wmn.hu-ra két évvel ezelőtt, és havonta megjelenő írásaidat több tízezren olvasták-olvassák. Önterápiaként kezdtél írni, ami – látva apanaplód hatását – átfordult egyfajta „társadalomterápiává”?
Poénnak indult, először csak túrázás közben meséltem a barátaimnak a friss apás élményeimről, ami az ő visszajelzéseik alapján viszonylag viccesre sikerült. Arról sztorizgattam nekik, hogyan botladozik egy 41 éves ember, amikor hirtelen apaszerepben találja magát. A wmn.hu-n jelentek meg az első írásaim, és ezek sikere után D. Tóth Kriszta alapító-főszerkesztő felajánlotta, hogy legyen ebből egy sorozat. Kriszta egyébként már az elején megmondta: biztos benne, hogy megkeres egy könyvkiadó, merthogy az emberek szeretnek ilyesmiket olvasni, és ez így is lett.
Úgy fogalmaztál, hogy hirtelen apaszerepben találtad magad. Hogyan készültél az apaságra? Lehet-e egyáltalán készülni rá?
Nagyon aktívan készültem az apaságra: egy több évtizedes folyamat volt, tudtam, hogy teljesen tudatosan szeretnék szakítani a családi mintáim egy részével. Jó példákat, mintákat is hoztam otthonról, de a világ olyannyira megváltozott az én gyerekkoromhoz képest, hogy
szinte semmit nem csinálhatok úgy apaként, ahogyan gyerekként láttam.
A szocializációm nagy része használhatatlan, mert a szüleim és a nagyszüleim semmit nem tudtak arról, hogy ebben a mai világban hogy kell boldogulni.
Te milyen családi mintákat, milyen apaképet láttál otthon?
A 80-as években, Hódmezővásárhelyen, gyári munkás családban nőttem fel, elsőgenerációs diplomás vagyok. Jó érzés felismerni, hogy olyan lelkes, derűs, és sokszor harsogóan vidám figura vagyok, mint édesapám, néha pedig ugyanolyan érzékeny és szorgalmas, óriási munkabírású, mint az édesanyám. Ugyanakkor édesanyám sorsán láttam, mennyire tragikus következményekkel jár, ha egy nő hagyja, hogy a sorsa bekebelezze őt, és a női, illetve az anyai feladatokban teljesen magára van hagyva.
Herczeg Zsolt/ Fotó: Sebestyén László
Ma mi a helyzet, szerinted mennyire vannak magukra hagyva az anyák a gyereknevelésben? Lát-e megfelelő apai és férfimintát a következő generáció?
Ami most van, az nem normális, és eddig soha nem volt így az emberiség történetében. Az apák az ipari forradalomig jelen voltak a család és a gyerek életében, a gyerekek láttak apamintát, tekintve, hogy a házból kilépve ott volt a föld, ahol apa dolgozott.
Az ipari forradalommal ez megváltozott: az apák eltűntek otthonról, elmentek a gyárakba dolgozni, és az anyák egyedül maradtak a gyerekekkel.
Ma az apukák szintén elmennek otthonról, autóznak egy órát, az irodában töltik a napot, vagy külföldön dolgoznak. A gyerek nem találkozik az apával, a férfival. Gyakorlatilag a bölcsődétől egyetemig el tud jutni úgy, hogy nem lát primér férfimintát, nem lát igazi férfit és igazi apát. Egyrészt, mert sok a válás, így a családban nem lát, másrészt mert nők nevelik a bölcsitől kezdve. Ne felejtsük el, hogy eközben pedig kialakult a kétkeresős családmodell, vagyis a nők is elkezdtek dolgozni, de az anyaszerep – a háztartás vezetése, és a gyereknevelés feladatai – ennek ellenére nem változott. Ma már nagyon kevés nő érzi magát teljesértékű nőnek és anyának akkor, ha nem döglik bele ebbe az egészbe, és nem kíméli az ő kis férjét, a gyerekek apját, ahol csak lehet.
Miért van ez a kímélés szerinted? Hosszú távon valószínűleg senki sem profitál abból, ha a férfiak elkényelmesednek, a nők pedig mártírkodnak.
Mert ez a társadalom elvárása, és a reklámok által közvetített apakép is ilyen. Apa egy kis náthától ágynak esik, és kvázi felgyújtja a házat, de minimum összeomlik a háztartás, ha anya nincs otthon. A társadalmat férfiatlanítottuk, és kiheréltük a férfiakat. Nem nézzük ki belőlük, hogy otthon bármit is meg tudnak csinálni. Ezért van az, hogy amikor a bölcsődéből elhozom a kisfiamat, a gondozónéni – egyébként puszta jószándékból – megkérdezi, hogy feladja-e helyettem a gyerekre a kabátját. Mert nem feltételezi, hogy én férfiként fel tudok adni egy bonyolultabb kezeslábast egy kétéves kisfiúra. Ennek a folyamatnak a gyerek, a nő és a férfi is kárvallottja, így, ebben a sorrendben. Pedig igenis nagyon sok apa van már, aki kiveszi a részét ebből az egészből.
Egyik írásodban fogalmaztál úgy ennek kapcsán, hogy csendes apaforradalom zajlik. Az, hogy az apa is kivegye a részét a gyereknevelésből, neki is nagyon fárasztó, hiszen hazaér 8 óra munka után, és nem az van otthon, hogy leül és pihen, hanem kezdődik a gyerekkel a második műszak…
A forradalom nem egy kényelmes műfaj, fárasztó. Nekem is kezdődik a második műszak, amikor hazaérek, főleg amióta a lányom is megvan. (Zsolt második gyermeke, Anna 2018 szeptemberében született – a szerk).
A könyv egyik nagyon fontos üzenete, hogy a férfiaknak is hagyjuk, hogy úgy csinálják a gyereknevelést, ahogyan tudják. Hagyjuk játszani és pelenkázni őket úgy, mint egy férfi. A férfiak sokkal többet bírkóznak, „verekednek”, sokkal több veszélyt és kockázatot vállalnak a gyerekkel, mint a nők, és ezt nem véletlenül alakította így a természet. Ugyanolyan pótolhatatlanok vagyunk, mint az anyák, és ezt az anyáknak és az apáknak is tudomásul kellene venniük végre. Nem csak arra valók vagyunk, hogy a fizetésünket hazaadjuk. Velünk egész az egész. Nem kell tökéletesen csinálni, elég, ha elég jók vagyunk, de mi hadd csináljuk úgy, ahogy ezt mi szeretnénk.
Nincs már ott a nagycsalád, izoláltabban nevelik a gyerekeket a szülők. Ha az apa vissza is száll ebbe a történetbe és nincs egyedül az anya, akkor is nehéz segítség nélkül..
Igen, régen ott volt a nagycsalád, mindenki kivette a részét a gyereknevelésből. Ma szülés után három nappal kidobják az anyát a kórházból, és a legtöbb ember akkor szeret megjelenni látogatóban – szigorúan látogatóban! – amikor már semmi gond nincs a gyerekkel és akkor is 15 perc gügyögés meg „dearanyosozás” után lelép. Ja, és hoz valami idegtépően hangos játékot, de nagyon kevés embernek jut eszébe az, hogy egy tál főtt ételt hozzon, vagy azt mondja, hogy „na, add ide a gyereket és menjetek el sétálni kettesben a pároddal”.
Ezt a folyamatot a szülők maguk is gerjesztik.
Miért?
Amikor, mondjuk, egy nyilvános helyen egy idegen rászól a gyerekre, mégha rendes stílusban is, és mégha igaza is van, a szülők kikérik maguknak, hogy az én gyerekemet ne nevelje senki. Saját magunkat is magukra hagytuk, mert eltaszítottunk maguktól minden segítséget. Elismerem, hogy marha idegesítő néha a segítség, de akkor is ott voltak, segítettek, adtak egy biztonságérzetet, hogy nem a nő az első és utolsó védelmi vonal ebben a harcban. Hát akkor a mostani társadalomban legalább az apák szálljanak vissza ebbe, hogy legalább ketten legyenek, mert soha az emberiség történelmében a nők ennyire nem voltak magukra hagyva ezzel.
Sok anya ennek ellenére sem szereti kiengedni a kezéből a gyerek körüli teendőket, mondván, hogy úgyis ő tudja a legjobban, mit hogyan szoktak csinálni, hogyan a legjobb a gyereknek.
Ha a pasi van a gyerekkel, hadd bénázzon, majd megtanulja. Úgy viszont biztos nem fogja, ha kiveszik a kezéből. És bizony az anyák is ezt csinálják otthon: elhessegetik a konyhából, a mosógép mellől, a gyerekek mellől a férfiakat, mondván, hogy „jaj, rossz nézni, amit csinálsz” vagy „jaj, ez az én dolgom, hagyjad”. és a férfinak ez nagyon kényelmes, mert a pörköltszaftos trikójában visszaül a kanapéra, felciccent egy sört és megnézi a focimeccset.
Mi van, ha bár a férfi nem ezt sugallja, de mégis rossz anyának, feleségnek érzi magát ekkor a nő? Mert, mondjuk, nem ő mosogat vagy fürdeti meg a gyereket.
99 százalékban ez van. Évezredes mintákkal harcolnak a nők, de valójában a gyereknevelés a férfiaknak ugyanúgy dolguk. Amit egy apa tud adni a gyerekének, azt a nő, ha megfeszül sem tudja megadni, mint ahogyan ez fordítva is igaz.
Voltak-e meglepő visszajelzések az írásaiddal kapcsolatban?
A visszajelzések, megkeresések alapján ijesztő volt számomra, milyen sok olyan nő van, aki bár a Facebook-oldala alapján mosolyog és boldog, valójában azonban hihetetlenül frusztrált, elégedetlen a párjával. Sokszor túlértékelnek engem, nem vagyok sem tanácsadó, sem pszichológus, nem tudok személyre szabott tanácsokat adni. Én ezt senkinél nem csinálom jobban, sőt sok esetben rohadt rosszul csinálom, ezért felszabadítóan őszinték ezek az írások. A humor egy nagyon jó vivőanyag, azt szeretném üzenni a könyvvel, hogy nem biztos, hogy jól csináljuk ezt a mindennapokban, de nem baj, nem kell ráfeszülni, a derű sokat segít.
