Motyogom az anyák napi versrészletet a másnapi ünnepségre, ballagok haza a nyolcvanas évek elején. Anyám a rákospalotai tízemeletes panel előtt áll, sápadtan morzsolgatja a rozsdabarna húszforintosokat, bedobja a ház előtti telefonkészülékbe. Iskolatáskámmal a falnak dőlve hallgatom, ahogy cérnavékony hangon magyarázza a főnökének, hogy kijött ugyan a kishúgom a kórházból, de kezelésre kell hordani, nem tud tőle dolgozni. A főnök ordítását a ház előtt ténfergő nyugdíjasok és Gondnok Terike is remekül hallják. Anyám arcán kövér könnycseppek gördülnek le. Apám, a tűzoltó, este az öklét rázza, hogy tűzrendészeti ellenőrzést fog rászabadítani a patikára, ahol anyám dolgozik. Végül anyám felmond, és takarítóként folytatja, mert azt tudja összeegyeztetni a két gyerek nevelésével.
Most itt nem a hozzám hasonló középosztálybeli menedzsernők nyavalyáján kesergek, akiknek támogató társuk és remek nagyszülők mellett még bébiszitterre is van pénzük, vagy mint az egyik multinál vezető barátnő, saját taxis viszi a gyereket az edzésre. Nekünk is állandó bűntudatunk van, mert elfelejtjük a gyümölcsnapot az oviban, csak a mi fiunk nincs piros-fehér-zöldben az osztályfotón, és csak öt percet csúszunk a balett-bemutatóról, de pont akkor szerepel a lányunk. A hétvégi társasozáson a kliens bajának orvoslásán pörög az agyunk, az ügyfélmítingen meg azon merengünk, hol lehet asap focimezt beszerezni.
Hanem azokról beszélek, akik a virágboltban, a hipermarketben vagy a sarki kisboltban Anyák napján is a pult mögött állnak. Akinek a multinál meghatározott vécéideje van, és egy gyomorrontásos napon a részlegvezető már beszól. Akinek a rugalmas munkaidő azt jelenti, hogy ha a főnök tovább van bent, akkor maradni kell, akkor is, ha nincs meló. Ötven fölött is hajnali négykor megy az áruért, szagolja a vegyszert és tönkrementek a kezei a munkában. Az ötödik hónapig hízásnak álcázza a várandósságot, mert az utolsó pillanatig kell a pénz (aztán kirúgják, hisz nincs bejelentve). Nyolc éve vágja a cetlit, hogy végre nyugdíjba mehessen, és akkor már csak másodállásban pedelluskodik a suliban, ami sima ügy a háztartás- unokapesztrálás kombó mellett.
Aki nem hibázhat az esküvői csokorral, mert akkor nem viszik el és nem fizetik ki és az ő béréből vonják le. Az anyák napi ünnepségre az anyját küldi, mert odabent leltároznak. Akinek a testmozgás futni a villamos után a hisztiző ovissal, hazacígölni a piacról a bevásároltakat és felmenni a nyolcadikra, mert a lift hetente elromlik. Akinek a munkahelyén a mentorálás annyit tesz, hogy jelenteni kell a főnöknek, hányszor ment ki cigizni az új fiatal kolléga. Aki a mindfulnesst úgy gyakorolja, hogy az esti mesénél nem a fűtésszámla és a nyári tábor kigazdálkodása pörög az agyában, hanem a sárkány elől menekülő királylányra tud figyelni legalább pár percig. Az apák bevonása a gyereknevelésbe pedig a kocsmában valósul meg, ahová a férj viszi a gyereket, amikor az asszony túlórázik. Ahol az egészséges munka-magánélet egyensúly csúcsa, hogy az élettárs viszi reggel ötre a közeli városba dolgozni, vagy érte jön gyárzárás után, mert elment az utolsó busz (élettárs a köztes időt tévézéssel tölti, gyerek nem fért bele). Burnout soha nincs annál az egyedül nevelő anyánál, aki négytől hétig egy pékségben süt, akkor elviszi a gyerekeket suliba, vissza sütni, megint a suliba, majd heti három este beáll pultozni.
Anyák napja előtt gondoljunk most rájuk, akik soha nem választhatnak munka és gyereknevelés között, mert felkopik az álluk, nem rohangálnak nyílt napokra, mert úgyis a sarki és gyakran legrosszabb intézménybe adják a gyereket, akiknél a háztartásba akkor kapcsolódik be a férj, ha a nő kórházba kerül.
Legyen egy napjuk, amikor orgonát kapnak, legyen több nap, amikor elhiszik: elég jó anyák.
Varró Szilvia,
az Aeffect Communications&Consulting vezetője
A vendégszerzők külsős szakértők, nem a Forbes szerkesztőségének tagjai, véleményük nem feltétlen tükrözi a Forbesét.
