Egy kirándulás nehéz döntésekkel, és máris átélhetővé válik, hogy miről ír Steven D’Souzá Nemtudás című könyvében.
Talán sosem jártam ilyen elképesztően, tökéletességében már-már túlzón gyönyörű helyen. Közelebb-távolabb az Alpok zordan csipkézett hegyei magasodnak, lent a völgyben üdezöld legelők között hangulatos kisvárosok bújnak a fenyvesek ölelésébe. Az őszi nap utolsó erejével ragyogja be a tájat. Körülöttünk rengeteg turista, egészségtől és snapsztól pirospozsgás nyugdíjasok, kergetőző gyerekek. Ők persze felvonóval mennek majd le, de mi túrázni jöttünk! Nem rontjuk a nap sportértékét az olcsó (egyébként szemtelenül drága) könnyített megoldással. De melyik úton menjünk? Nur für Geübte. Csak gyakorlottaknak – szerepel az egyik táblán. Na, ez nem biztos, hogy neked való lenne, mondja Tamás, aki tudja, hogy csak szeretnék gyakorlott túrázó lenni. A beleélő-képességem megvan hozzá, mindössze a gyakorlat hiányzik. És durva tériszonyom van. Szerencsére ez a piros útra van kiírva, nekünk meg a sárgán kell menni.
Elindulunk a sárgán, egy darabig együtt fut a kék úttal. Az idilli táj változni kezd. Beérünk egy fenyőerdőbe, de a suttogó fenyves helyett, derékba törten, lándzsa-szerű szúrós csonkokkal meredeznek a valaha volt sudár fák. Botladozunk a kidőlt ágak és a mindent elborító kövek között. Már vagy félórája nem láttunk embert. Félhomály van, emlék maradt a szikrázó verőfény. Tűnjünk el innen! – jár az eszemben. Felveszem a pulcsimat, mert a kezem hideg és nyirkos lett. Itt az elágazás: jobbra a kék út lezárva, a vihar pusztítása járhatatlanná tette. A sárga balra vezet, az útjelző alatt pedig gondos figyelmeztetés: Nur für Geübte! Basszus! Miért nem írták ezt ki a hegytetőn? Visszamenjünk? Én nem megyek vissza, vagy két óra lenne csak a felvonóig! Ami már nem jár, sötétedik. De mi vár ránk? Hát talán néhol majd drótkötél mentén kell menni. Lehet, hogy lesz némi szakadék. De kevés. Visszaforduljunk? Nem akarok. Induljunk el? Nem merek. Nagyon félek a mélységtől. Tudod mit? – veszek mégis mély levegőt – Induljunk! Na mutasd, te hegy, mit tartogatsz!
Hát volt minden. Fém hidacska a szakadék felett. Drótkötélen lekapaszkodás a sziklafalon. Vissza-visszatért a biztonságosnak tűnő erdő, elhitetve, túl vagyunk a nehezén, hogy aztán újra kitáruljon a mélység. Nem az a baj, hogy egy 30 centi széles sziklaösvényen kell áthaladni, hanem hogy ha rosszul lépek, akkor ezer métert zuhanok. Tamás megáll, fényképezget. Én nézem a földet, és kapaszkodom a bokrokba. Két óra elteltével néha összecsuklik a térdem. És egyszercsak lerogyunk a völgy mélyén, a barátságosan csörgedező patak melletti padra. Eláraszt a megkönnyebbülés, a fáradtság és a büszkeség. Megcsináltam! Boldog vagyok! Az Osztrák-Magyar Monarchia császárnője vagyok! Mikor jövünk legközelebb?
Steven D’Souzát hallgatva rögtön bevillant a kép, ahogy álltunk az útelágazásnál. Zavarodottság, félelem, bizonytalanság. Mihez is kéne kezdenünk? D’Souza A nemtudás című könyvében azt fejtegeti, hogy napjainkban legyünk bár vállalati vezetők, vagy egyszerűen csak szülők, folyamatosan ilyen helyzetekbe keveredünk.
Bár makacsul kapaszkodunk abba a tévhitünkbe, hogy a tapasztalatok, a szakértelem, a tudás megsegít minket döntési helyzeteinkben, valójában a világ követhetetlenül gyors változásai közepette újra és újra olyan szituációkba kerülünk, amiben még senki sem volt. Amire nincs tudás.
Egy-egy szakterület annyira bonyolulttá válik, hogy egy vezető nem képes átlátni minden részletet. Döntéshozatalkor a vak intuíció vezet, hiába hiszünk szakértelmünkben.
Mit tegyünk hát? Hogyan kerüljük el, hogy kontrollálni akarjunk ismeretlen erőket? Elemezni akarjunk áttekinthetetlen mennyiségű tényt? Mi óv meg attól, hogy sírva roskadjunk az útjelző tábla alá, gondolván, hogy kész, nem érdekel, vagy itt halunk meg vagy majdcsak lesz valami?
Az, hogy elfogadjuk, hogy a világ ilyen kiismerhetetlenné vált. Elengedjük a tudásba helyezett illúzióinkat. D’Souza szerint elsőként ürítsük ki poharunkat. Nem a borászati, hanem a tudásbeli értelembe véve. Engedjük el tudásunk, és vizsgáljuk egy zöldfülű szemével a helyzetet. Tegyünk ellenkezőképp, mint a tapasztaltak. Lépjünk bele az ismeretlenbe, higgyük, hogy megbirkózunk majd azzal, ami jön. Ne csak nézzünk, ne csak a láthatóval foglalkozzunk. Használjuk összes érzékünket. Végül pedig örüljünk az ismeretlennek, mint a gyerekek a meglepetés ajándékoknak. Nem tudják, mi lesz a csomagban, de félelem helyett izgatott várakozást éreznek. Ha sikerül ezt a hozzáállást kialakítani magunkban, nem pusztán rengeteg stressztől, szorongástól menekülünk meg, de megélhetjük bátor, cselekvő énünket, aki nyitottan, derűs kíváncsisággal merészkedik új utakra.
Szalay Ágnes, coach, szervezetfejlesztési tanácsadó
Grow-Group
A vendégszerzők külsős szakértők, nem a Forbes szerkesztőségének tajgai, véleményük nem feltétlen tükrözi a Forbesét.
