Autós újságíró vagy életvezetési tanácsadó? Nem akar ő senki számára példakép lenni, mégis százezrek kedvelték meg blikkfangos bölcseletei miatt a Speedzone arcát, Vályi Istvánt. Hosszú interjú következik, de érdemes belefeledkezni.
„Ezeket is mi tettük fel a gyerekeimmel” – mutatja Vályi István a stúdió falán a raklapos polcokat. Autós alkatrészek, kütyük, modellek. Férfibarlang, ahogy a Speedzone-nál hívják. Az interjú alatt Vince Tibor „Vinyus” emlékfala előtt ül, ő az autós YouTube-csatorna alapítója, aki 2020 végén, 49 évesen hunyt el.
Kis csapat, de naponta frissülő tartalmakkal és 275 ezer követővel már a Totalcar csatornáját is túlszárnyalták. Közben István személye az elmúlt években már nemcsak mint autós újságíró, de mint ember is érdekessé vált a követőtábor szemében. Meg kell hagyni, élmény hallgatni szabadszájú, sokszor önkritikus meglátásait a világról, kiégős korszakokról, jó vagy rossz döntéseiről. Mindezt ráadásul ízes palóc tájszólásban, amire a mai napig büszke.
Forbes.hu: Beszéltetek azóta Handrással?
Vályi István: Mióta?
Amióta pár hete videóban üzented meg neki, hogy milyen szépen nő nálad a retek. (Horváth András youtuber nemrég a csatornáján fakadt ki káromkodva, először a háza melletti fűkaszára, majd aztán a követőinek egy részére is. Videó itt, itt és itt.)
Kommentelt, de őszintén szólva nem követtem.
Egyirányú üzenetnek szántad?
Ó, mi azért ismerjük egymást személyesen. Nemcsak neki üzentem ezzel, hanem mindenkinek, aki megfeszül azon, hogy azt mutassa, amilyen ő nem, amilyennek kifelé él. A mindennapi daráló eltereli a figyelmünket arról, mi a fontos. Hogy a végén, amikor lehúzzák a függönyt, akkor mi lesz az utolsó pár dolog, ami eszedbe jut. A konyhád, a bankszámlád, az autód, vagy pedig a szeretteid meg az élmények. Igazából tudjuk ezt mindnyájan, csak már elfelejtettük.
Szereted, ha próbálnak megfejteni téged?
Hát próbáljanak.
A te utadban szerintem az az igazán érdekes, hogy a határon túlról, Felvidékről érkeztél egy nagyon Budapest-centrikus közegbe, a magyar autós újságírók közé.
Hatalmas szerencsém volt azzal, hogy találtam egy olyan ajtót, amin beengedtek. Hogy egy olyan közegben sikerült kicsíráznom itt Budapesten, amelyik elfogadó volt, és amelyik táptalajt adott annak a fajta „menjünk keresztül az életen” felfogásnak, amit én annak idején kitaláltam magamnak.
És amennyi szorgalmat és munkát ebbe beleraktál közel két évtized alatt, konkrétan a csúcsára értél a területednek, ami a mérőszámokat illeti. Tudom, nem ez jelenti a világot, mégis segít az összehasonlításban. Márpedig te is és külön a Speedzone csatornája is éllovas itthon.
Leegyszerűsítem. Bármilyen döntést kell hoznod az életben, a vége mindig az lesz, hogy igen vagy nem. Én soha nem is akartam idehaza a média része lenni. Jött magától, nem törekedtem arra, hogy ismert legyek. Nem ez az életem. Voltam én minden, elmegyek nyugodtan árut rakodni, targoncázni, ha ez kell ahhoz, hogy meg tudjak élni, és a hobbijaimnak meg a szeretteimnek is azt adjam meg, amit szeretnék.
Amikor egy olyan közegben vagy, ahol senki nem azt mondja, amit gondol – lássuk be, a magyar média az ilyen –, akkor el kell határoznod, hogy márpedig te csak azért is azt fogod mondani. Innentől kezdve nyugodtan alszol.
Ahhoz amúgy hogy állsz, hogy bárhova hívnak mostanság, nem is feltétlen az autós újságírói énedet kérdezik, hanem inkább magánéletről, nézetekről, élettanulságokról faggatnak?
Kifejezetten örülök neki. Annyi minden van, amit nem tudnak, nem látnak az emberek. Nyilván nem az ő hibájuk, csak ettől még hajlandók engem beskatulyázni. Ugye a Totalcarnál lett kitalálva a karakterem: Pista a hegyről, aki beveri egyből – megjön nagypofával és elmondja. Még a Winkler Robival találtuk ki annak idején, nem kellett hozzá meghasonulni. Nyilván ez a prioritás, ebben nőttünk fel, imádom azt a szabadságot, azt a magányt, amit az autózás ad. De az autókon túl sok minden más is érdekel. Lehet, pont azért, mert 43 vagyok, vagy sok mindent átéltem, de máshogy látok dolgokat, mint a többiek. Nem várom el senkitől, hogy a gondolataimat a magáévá tegye. Nem akarok ráerőszakolni senkire semmit. Csak próbálok egy józan középutat képviselni.
Vályi István (Speedzone): „Nézd, most itt ülünk a stúdiónkban a bőrfotelünkben saját kamerákkal körbevéve. Minden, amit itt látsz, azt magunknak csináltuk.” Fotó: Sebestyén László
Érdekes kettősség a személyedben, hogy van a karaktered, mondjuk úgy, a nép egyszerű gyermeke. Közben viszont nagyon érdekes a családi háttered vagy a korábbi pályád.
Valahol szerep is, meg nem is, hogy nem szeretem a cirkalmas körmondatok mögé bújtatott véleményt. Mert az igazából nincs is kimondva, tudod? Picit elrejtesz valamit, hogy meg ne sértsünk mást, netalán azt, ahonnan a pénzt várjuk. Én ilyen is meg olyan is tudok lenni, ezt nem tagadom le.
Szóval értelmiségi családból jössz, szüleid egészségügyi dolgozók, apád híres gyerekorvos Szlovákiában. Te ráadásul tördelőgrafikusként kezdted az Új Szónál, van nyomdai tapasztalatod, illetve több kiadóban is dolgoztál, ahol azért volt szerencséd a magyar vagy szlovák irodalmi, szellemi közeg egy részéhez. Most akkor hogy is van ez?
Volt egy törés az életünkben, mikor elváltak a szüleim, ettől függetlenül úgy gondolom, kielégítő a viszonyom mindkettejükkel. A Madách kiadóban Dobos László titkára voltam. Az összes kortárs magyar vagy felvidéki írót ismertem, sokukat személyesen is. Ott gyülekeztek, rengetegszer beszélgettem velük, beleláttam a könyvkiadásba, a gondolkodásmódjukba, a támogatások elosztásába, kultúrába. Vagy amit annak hívunk.
Kultúrembernek tartod magad?
Kiskorom óta rengeteget olvasok. Mindenfélét. Ötévesen végigolvastam apám Verne- meg Rejtő-könyveit, utóbbit a mai napig az egyik legjobb magyar írónak tartom. Aki azt mondja rá, hogy ponyva, az nem mond igazat. Szóval inkább igen, mint nem.
És példaképnek is jó vagy?
Nagyon sokan jönnek oda hozzám, hogy én számukra az vagyok. De ezt nem szeretem. Nagyon sok hibás döntést hoztam, ne én legyek a példakép. Az inkább egy Gandhi legyen.
De akkor miért van az, hogy az elmúlt években nagyon sok interjú mégis a lelkivilágoddal foglalkozik és telis-tele tanító jellegű tételmondatokkal? Mi változott még?
Rájöttek az emberek, hogy vannak más gondolataim is. Újat nem mondtam velük, csak eddig kevesen hallhatták. Folyamatosan változik az ember, ami tapasztalatot, bölcsességet magadra csomagolsz, azt miért ne oszthatnád meg másokkal is? Nekem is eltartott nagyon sok évig, míg megtanultam kezelni az embereket, azokat, akik a barátaimnak mondják magukat. És megtanultam azt, hogy azokkal veszem körbe magam, akik nekem adnak, és akiknek én is szívesen adok, nem csak olyanokkal, akik elvesznek. Nekem nincsenek érdekbarátaim, akik csak azért akarnak velem barátkozni, mert valaki lettem.
Szerintem ezermillió hasznosabb ember létezik nálam, orvosok, tűzoltók, mentősök. Az, hogy meghallgatják, amit mondok, tök jó, ha magukénak érzik. De nem fogok mást mondani, mint amit gondolok csak azért, mert azt akarják hallani. Mindig emlékezz arra, aki akkor voltál, mielőtt az lettél, akinek látni akartak. Ezen gondolkozzál.
Egyébként nehezen adsz igazat és nehezen fogadod el más igazát is.
Engem meg kell győzni. Ha valakinek sikerül, mert jobban vagy helyesen tudja, akkor tudok igazat adni. Sőt, tanulok is azoktól, akik bizonyos dolgokhoz jobban értenek.
Egy annyira konfrontatív csatatérben is, mint az autós újságírás?
Nézd, az autókhoz, a labdarúgáshoz, a sporthoz mindenki ért ebben az országban. Nekem ez felvett szakma, a nagybátyáimon keresztül születtem bele az autózásba. A mi generációnk az, aki még emlékszik az internet meg mobiltelefon előtti időkre. Ugyanakkor mi kezdtük el használni is őket.
Senki más nem élt meg ennyi politikai, kulturális, történelmi, technikai változást, mint mi. Százszor fordult a világ, és mi mindig tudtunk alkalmazkodni hozzá.
A lelki problémáinkra nem volt orvos, nem volt ott anyánk meg apánk, hogy segítsen, ők azzal voltak elfoglalva, hogy egzisztenciát teremtsenek nekünk. Magunknak kellett őket feldolgozni. Jól vagy rosszul, de beletanultunk. Ezek generációs dolgok. Ezért gondolom azt, hogy valamilyen szinten tudtam adaptálódni ehhez a környezethez. És nem mondom, hogy kedvelem.
Magát a magyar médiakörnyezetet?
Rengeteg benne a fals, az álszent, a szembe nevető, hátba szúró magatartás.
De ha nem kedveled, nem is autós újságírónak készültél, és egyébként ismert se akartál lenni?
Világéletemben autókkal akartam foglalkozni, autóversenyző akartam lenni. Harminc fölött jutottam el odáig, hogy elkezdtünk amatőr szinten versenyezgetni. Nekem ez elég. Lehet, pont ez a titka, hogy miért érdekel ennyi embert a mondanivalóm: nem hinném, hogy izzadságszagú lenne, nem erőltetem, nem tolom túl. Én akkor is vállalom a véleményem, hogyha nem egyezik a többségével.
Ebből a sok mindenből mi maradt meg ma?
Az utóbbi hónapokban rengeteg minden változott az életemben. Rengeteg jó vagy rossz döntést hoztam, de megyek tovább. Nem török meg. Voltak szituációk, ahol tényleg magam alatt voltam, de még akkor se. Lehet, ez egy nyakas felvidéki paraszt hozzáállás.
Az mit jelent, amikor Pista a hegyről maga alatt van?
Úgy lelkileg, mint fizikailag nem. De amikor olyan élethelyzetekbe keveredsz, amikor nehéz kimondani az igent meg a nemet a végén. Vagy amikor újra kell kezdened építeni az életed, mint nekem is, és megcsinálod. Érted? Mindig találok magamnak motivációt, hogy menjek előre.
Ennek része az is, hogy a két kezeddel építesz a pilisi kertben tűzrakó helyet meg a gyerekeidnek faházat.
Jól látod. Vidéki gyerekként soha nem a nagy pompát akartam. Hamar beláttam, hogy ahhoz sokkal korábban kellett volna kezdeni. Van ez a nagy coelhoizmus, hogy a tenger is egy cseppel kezdődik, satöbbi. De valahol ez igaz, és teljesen átálltam rá. Szétnézek és sok ilyen apró dolgot látok. Akkor jövök rá igazából, hogy nem annyira szar itt az élet Magyarországon, hogy most elkeseredjek.
Forrongó időszakban érkeztél a Totalcarhoz 2006 körül (sok fontos ember ment el akkor, köztük Orosz Péter is, megszilárdult egy új vezetőség). És turbulens időkben is mentél ki belőle 2016-ban (az Index mögött felerősödő tulajdonosi kavarásokkal párhuzamban, az alapítványi tulajdonba kerülés előtt, aminek a vége a NER hatalomátvétele lett).
Nagyon jókor érkeztem. Akkor még megismerhettem azt a brigádot, akik ezt az egészet létrehozták. Itt vannak a telefonszámaik, mai napig a barátaimnak tartom sokukat.
Baromi aktív kommentelő voltál, kvázi fanboyként kaptad meg így a Belsőség blogot.
Amikor a Porsche Hungária berágott a Totalcarra, és körlevelet adott ki, hogy senki nem adhat ki többet tesztautót a lapnak, akkor odakommenteltem, hogy Szlovákiából szívesen intézek, ott a gyár, sok ismerősöm van ott.
Átjöttek a srácok a határmenti Hullám csárdába, jól bekajáltunk, aztán hamarabb jutottunk Volkswagen csoportos tesztautókhoz, mint bárki más.
Akkoriban azért elég zűrzavaros volt a szlovák-magyar viszony, fordítottam is pár cikket az Indexnek – postafordultával, anyanyelvi szinten beszélem a szlovák és cseh nyelvet. A Winkler meg az akkori ügyvezető, Bende Tibi, ők kapacitáltak, hogy jöjjek-jöjjek. Sokáig nagyon nem tudtak jó pénzt mondani, aztán egyszer csak igen, amennyiért már érdemes volt ideköltöznöm.
Egy éven át heti kétszer ingáztál. Nyilván azért is, hogy akklimatizálódj, és hogy a családnak ne kelljen mindent azonnal kockára tennie. Szakmailag ez logikusan hangzik, de emberileg nem készített ki?
Figyelj, csukott szemmel elvezetek most is Pozsonytól Budapestig. Hát, megterhelő volt, akkor született a fiam is. De abban az időben még bírtam, ki kellett bekkelni, ez ilyen harcos-karcos időszak volt. Megoldódott. Most már nem biztos, hogy menne.
Te vagy az az autós újságíró, akinek meg kell tanulnia lelassítani.
Nyugodtan beszélek erről, nem vagyok tökéletes. Mindekinek van ilyen kiégős időszaka, csak szeretünk magunkról olyan képet festeni, amit a rajongóink akarnak látni. Csak emiatt nem biztos, hogy tényleg ezek az emberek a rajongóink. És ez baj, mert egy olyan szerepbe kényszerülsz, amit akkor is el kell játszanod, ha nem olyan szituációban vagy. Ha éppen eldurran az agyad, nem nyilváníthatod ki, nem láthatják rajtad, hogy szar napod van, mert nem ehhez vannak hozzászokva. Egy idő után ez a szerep neked is terhes lesz.
Tíz év Totalcar után egy BMW-márkaszervizben dolgoztál. Csupán másfél évig. Ezek alapján, amit eddig elmondtál, el nem tudom képzelni, hogy te azt egy másodpercig is élvezted.
Érdekes tapasztalat volt.
Diplomatikus válasz.
Szeretek olyan dolgokba belevágni, amiket még nem próbáltam. Mindig is vonzott, egyszerűen ilyen a természetem. Emiatt sokszor meg is ütöttem magam, de sokszor jól is éreztem magam. Nyilván volt az embernek ilyen-olyan elképzelése, ebben dolgozunk, tudjuk, mi hogyan működik itthon egy szervizben, nagykereskedésben.
Közben fél lábbal kint a Totalcarból.
Másikkal pedig bent a Speedzone-ban. Nyilván mögötte volt az is, hogy pénzt kellett keresnem valahonnan. Azért akkor már gyerekeim voltak. Nagyon hamar el tudtam jönni. Számlás voltam, nem volt rendes munkaszerződésem. Akkoriban ez nem érdekelt senkit, szívvel-lélekkel toltuk a szekeret, nem egyszer bent aludtunk a szerkesztőségben. És ha egyszer azt mondom, hogy nem, akkor onnantól nem, és kész, ne várjanak el tőlem több munkát.
Vagy hiszek valamiben, mert jól érzem magam benne, és akkor csinálom, építem rendesen, vagy pedig rögtön el tudom engedni.
Sales house nélkül működtök. Ez nyilván a Speedzone méretéből is fakad, házon belül kell foglalkoznotok a hirdetőkkel. Egy külsős partner a ti 10 fő körüli szinteteken túl nagy anyagi kockázat, sokat csípne le a bevételekből.
És nem is akarjuk ezt. Ez nekünk előny, de valahol sebezhetővé is tesz a piacon. Minden az arányokon múlik. Hiába lennénk sokan, ha mondjuk a bevételünk 70-80 százalékát elviszi egy fölöttünk ülő sales house. Olyankor nem tudsz visszaforgatni semmit a cégbe, hogy technikailag fejlődj, vagy hogy jól érezzék magukat az emberek. Viszont ha kevesen vagytok, akkor kevesebb pénz is elég, és mondjuk megmarad a bevétel 60 százaléka, hogy a cégre, új eszközökre, emberekre fordítsd. Fontos ez a fajta egyensúly.
Vinyusnak már kezdetkor is ez volt az ars poeticája.
Annak idején nagyon jól látta, Isten nyugosztalja. Neki tényleg az volt mindig is az elsődleges, hogy mindenki kapja meg azt, ami neki jár. Ne ő, a tulajdonos legyen az első, aki kiszedi belőle, hanem az, aki dolgozott. Nyilván mi jobban megérzünk tízmillió forintot, mint mondjuk egy nagyobb kiadó, viszont a másik oldalon sokkal flexibilisebbek is vagyunk. Hiszen le tudunk ülni hárman megbeszélni és eldönteni, hogy merre menjünk tovább.
Ott romlik el minden, amikor már nincs belső kommunikáció, csak döntések hozódnak, veled pedig csak a végeredményt közlik. Nekem ebből lett nagyon elegem.
Az utolsó totalcaros éveidre célzol.
Van fent egy régi, 2013-as videó a YouTube-on, a Gombaszögi Nyári Táborban csinálták velünk meg a Winklerrel. Az a címe, hogy „A Totalcarban minden döntést közösen hozunk meg”. Akkor ez még így volt. Ahogy nem, el is jöttem onnan. És ezért szeretek itt lenni a Speedzone-nál: közösen hozunk döntéseket, olyan a közeg, hogy szívvel-lélekkel tudod tolni.
„Ezért szeretek itt lenni a Speedzone-nál: közösen hozunk döntéseket, olyan a közeg, hogy szívvel-lélekkel tudod tolni.” Fotó: Sebestyén László
A Speedzone előtt talán most az lehet a nagy akadály, hogy 275 ezer feliratkozóval kábé ennyi lehetett ebben a célcsoportban. Javíts ki, ha tévedek.
Már százezer feliratkozónál arról beszéltünk a Google hazai képviselőivel, hogy nagyjából 250-300 ezer lehet a teteje, akit itthon meg tudsz ezzel szólítani. Egyszerűen a nyelvi korlát miatt. Nálunk soha nem fog annyit fizetni a YouTube egy klikkre, mint máshol a világban. Nyilván próbáltunk mi is angol nyelvű vagy angol feliratos adásokat csinálni, de nem volt sok értelme. Az algoritmussal sem tudsz kitolni, hiába regisztrálsz mondjuk külföldi IP-címmel. Nem kell erőltetni.
És akkor most mi lesz?
Ezért gondoltuk úgy, hogy van igény elmenni ebbe a férfibarlangos irányba. Megmutatni a követőknek, mi az, ami minket érdekel, így próbáljuk most a Speedzone-t 100 százalékban autós csatornáról picit ilyen fiús csatornává transzformálni. Nemcsak reál-, de élvezeti értékben is épül le az autóipar. Mi ezt olyan tartalommal próbáljuk kompenzálni, ami nekünk sem esik nehezünkre, mert ezekkel is foglalkozunk. Sportlövészet, haditechnika, barkácsolás, lakóautó-építés satöbbi.
Hirdetői füllel is csábítónak tűnik.
Jól látod. Olyan hirdetői közeget tudunk így megszólítani, akinek eddig radar alatt volt az autós történet. Nálunk autós importőr nem hirdethet. Ha jönnének is, világosan lefektetnénk az elején a szabályokat: ha látszik, hogy valami rossz, akkor azt meg fogjátok kapni, ezt vállaljátok fel, máskülönben engem nem érdekel. Nem fogom csípőből azt mondani valamire, hogy hiszek benne, hanem rámutatunk a hibákra. Innentől kezdve válik a dolog hitelessé. Persze, lehet venni reklámszpotot, de rengeteg pénzt dobtunk ki Vinyus idején az ablakon.
Rám nézett, hogy „Pityu, csináljuk-e”, én pedig mondtam, hogy ezt nem vállalom be – és ő abban a pillanatban el is küldte a hirdetőt. Pedig akkor nagyon csehül álltunk, Vinyus ebbe négy évig lapátolta a pénzt.
Bár meg tudnám kérdezni tőle, mi volt a stratégiai célja a céggel.
Hosszú távon az, hogy felfuttatjuk és eladjuk, mi pedig tűzünk a lével Malibura. Jó, pontosabban a csendestársakkal szétosztjuk a pénzt, mi pedig vezetünk tovább. Mi nem akarunk nagy médiakonglomerátumot építeni, pont az a titkunk, hogy nem nagyok akarunk lenni, hanem értékesek.
Tudom, hogy ez libikóka, de a két dolog nem tud egyszerre menni?
Hogy értékes tudjál lenni, ahhoz először ismertnek kell lenned. Ott kell lenni a logódnak mindenhol, benzinkúton, hipermarketekben. Vinyussal és Barbalics Bence jelenlegi ügyvezetővel döntöttünk arról, hogyan tegyük ismertebbé a céget, nemcsak az interneten, hanem a klasszikus médiában is, Speedzone-márkás termékekkel ott lenni az emberek szeme előtt. Így lett sörünk vagy márkaboltunk, de most már például karórát is gyártunk az Evolvensszel együtt nagyon jó minőségben. És lesznek még más ötleteink is, amik elvisznek minket ebbe a fiús, tesztoszteronos világ felé.
Az esemény is logikus lépcsőfoknak tűnik.
Csináljuk is. Ugye ott vannak a nyári autós mozijaink, folyamatosan ott vagyunk a nagy rendezvényeken médiapartnerként. Nem tudsz olyat mondani, aki ha odajött, azt ne fogadtuk volna kedvesen, hanem elküldtük volna a fenébe. Legyünk bármilyen fáradtak, tudjuk, hogy a fizikai kapcsolat a követőiddel az mindennél fontosabb.
És ha te nem szemmagasságban beszélgetsz a követőiddel, akkor onnantól kezdve elveszíted velük a kontaktust, mert azt hiszed, hogy több vagy náluk. Pedig nem.
Oké, Pisti, csak ahogy ágazódik szerte a cég meg a feladatok, azt ennyi emberrel hogy lehet bírni?
Jól látod, nehezen.
Nem szül belső konfliktust, ha emiatt a tartalmi és kiadói feladatok összemosódnak?
Itt az a kérdés, hogy mit bír ki a barátságotok. Hogyha nemcsak kollégák vagytok, hanem barátok, akkor ezt kibírja. Próbáltuk úgy összeválogatni a csapatot, hogy ők tudják: ez fontosabb annál, minthogy négy órakor kiessen a kezedből a villáskulcs, vagy bezárd magad mögött az irodaajtót. Megvan az előnye is, hogy nincs kifejezett alá-fölérendelt viszony, itt számíthatunk egymásra. Nem tudunk úgy összeveszni, hogyha segítséget kér a másik, akkor ne vedd föl neki a telefont.
A világ három legfontosabb problémája Vályi szerint
1. A hírnévhajtás. „Ezt látom a gyerekeimen és a mostani fiatalokon is. Híresek akarnak lenni, sok pénzt akarnak. A kirakat, amit néznek, ott ez könnyen jön, annyit látnak, hogy nézd, ezt kell csinálni, azt kell csinálni, és gazdag leszel. Ez a szemét ömlik ránk mindenhonnan, főleg a médiából, nemcsak a mainstreamben, de a social mediában is. Nézd, én hazabeszélek, de hogyha holnaptól lekapcsolnák a Facebook-szervereket, teljesebb lenne az életem.”
2. Nem tudunk örülni annak, amink van. „Mindig a kicsi sikerek, azok a napi apró örömök visznek előre. Egészséges vagyok, látok, hallok, tudok beszélni, van kezem, lábam. Vannak, akik sokkal rosszabb helyzetben is optimisták tudnak maradni, és fel tudnak állni. Engem ők nagyon inspirálnak. Ha ők boldogan élnek, akkor én miért panaszkodjak? Mindig tovább akarunk nyújtózkodni, mint ameddig a takarónk ér. Én is, nyilván van, hogy túlvállalom magam, de olyankor lassan bedarálom a gondjaimat és megoldódnak.”
3. A politika. „Nem befolyásolhatja a gondolatainkat, az akaratunkat, a napi teendőinket. Sokan még mindig nem nőttek fel fejben idáig. Túl sokat foglalkozunk vele, túl nagy feneket kerítünk neki, és ezzel nyilván a politikusok vissza is élnek. Nem a saját véleményünket mondjuk sokszor, hanem a másét. Machiavelli óta tudjuk, hogy a politika a hazugság tudománya. Ezt megírta ezelőtt 600 évvel, és a mai napig nem változott semmi.”
Mikor jöttél rá arra, hogy ebben a szellemben kell élned? Hány éve fogalmazódott meg benne, hogy ezt akarod magad köré felépíteni?
Körülbelül négy–öt éve, amikor elkezdtük a Speedzone-t csinálni. Elegem volt abból, hogy másnak keressek sok pénzt, miközben én morzsákat kapok. A Totalcar sosem az a hely volt, ahol jól kerestél. Kifejezetten szar volt a pénz, mindig. Örülj neki, hogy itt dolgozhatsz. De miért örüljek én neki? Mindenki meg tudja csinálni a szerencséjét, csak rohadt keményen meg kell dolgozni érte. Utálom, ha azt mondják valamire, hogy lehetetlen, nem megy. Legalább próbáld meg! Ha nekimentem százszor a falnak, és még mindig áll a fal, akkor azt mondom, hogy gyerekek, legalább megpróbáltam, és nyugodt a lelkiismeretem.
Nézd, most itt ülünk a stúdiónkban a bőrfotelünkben saját kamerákkal körbevéve. Minden, amit itt látsz, azt magunknak csináltuk.
Nekem egyébként még a neve se tetszett a Speedzone-nak. De mindegy volt, mondtam, csináljuk, mert láttam, hogy van rá igény. Nem a névvel azonosultam, hanem a filozófiával.
Éspedig?
Ültünk az Újbuda Center tetején egy kávézóban. Ott fogalmazódott meg bennünk a szlogen. Nyilván nem fogod tudni leírni, de az volt, hogy „basszunk oda”.
Hogyne tudnám leírni.
Tudunk szavalni József Attilát is, ha szeretnéd.
Szóval miért basszunk oda?
Amiatt a langyos víz miatt, ami a hazai autós újságírást jellemezte akkor. Most már szerencsére vannak vloggersrácok, Amon Olivérék vagy a Junkbuilds például menő, punk dolgokat csinálnak. De akkoriban ez az egész magyar autós újságírás át volt szőve a szervilizmustól. Nihil volt, érted? Dilettáns emberek beszélnek, írnak, nyilatkoznak, mondanak véleményt, a 90 százalékukról tudod, hogy köze nincs az egészhez. Nem látod őket autózni, nem találkozol velük rendezvényeken, versenyeken vagy fönt a hegyen télen. Ezek nincsenek sehol.
És ti a Speedzone-ban ez ellen úgy tesztek, hogy?
Hogy itt olyan emberek dolgoznak, akik ellopták a szüleik autóját, hogy mehessenek vele a földúton. Akiket ölbe vett az apjuk, amikor mentek horgászni, hogy vezesse a Skodát. Akik alig várták, hogy meglegyen a pénzük, hogy megvegyék az első szaros Ladájukat a haverjaikkal. Felborultak, fejre estek, kergette a rendőr. Amikor bent ülsz egy versenyautóban, és csak magadra vagy utalva. Nekem ez nem is hogy katartikus élmény, hanem az a fajta megérkezés, amikor csak magadra számíthatsz a gépben, és így próbálsz gyorsabb lenni, mint a többi. Ők ugyanúgy gyorsabbak próbálnak lenni, mint te. Ez a legjobb dolog nekem a világon, érted? Bocsi, el kell mennem vécére.
Nyugodtan.
(Visszatért – a szerk.) Szóval vannak emberek, akik sokkal jobban el tudják magyarázni elméletben, jobban értik a műszaki dolgokat. De gyakorlatban beülteted őket egy autóba, és az első kanyarban már hemperegnek.
Erre van bent egy nagyon jó mondásunk: az elmélet gebéje soha nem fogja utolérni a gyakorlat táltosát.
Mi is rengetegszer lyukra futunk, elrontunk dolgokat. Tudatosan hagyjuk a hibákat a videóinkban, nem véletlenül kerülnek bele egy vágott anyagba, amit hárman átnézünk, mielőtt kimegy. Nem kell meghazudtolnunk magunkat.
A Speedzone felvállaltan szórakozás, kimenekülés a világból. De ha veletek nő fel egy tábor, aki próbálja megérteni a világot, közben pedig megélhetési válság fenyeget, mennyire kell ennek is tered adni? Nem kell képbe helyezni a nézőt politikai környezetről, gazdaságpolitikáról, inflációról? Legalábbis arról, ami ebből a ti területetekre is átszivárog?
Tudod mi az egészben a legszebb, meg egyben a legtragikusabb is? Hogy ugyanazon megyünk keresztül, mint a nézőink. Ugyanazt éljük meg, ugyanazokkal a problémákkal szembesülünk. Csak nálunk kamera is van, mi megmutatjuk, hogyan próbáljuk megoldani őket. Érted? Lehet, hogy így könnyebb kibírni, felfogni mindent. Ettől nem lesz slendriánabb a felfogásod. Ugyanúgy nehezedik rád a teher. Vagy le tudod tenni, vagy örökké cipeled magaddal. Magunknak állítunk akadályokat, határokat, nehezítéseket, amikre nincs semmi szükségünk. Nekem is meg kellett tanulnom nemet mondani. Ahogy Jack Nicholson mondta: ha úgy éled le az egész életed, hogy mit szólnak majd az emberek, akkor kérdezzük meg a végén, hogy és mégis mit szóltak?
Írásban ez nem fog látszani. De mennyire unod, amikor a palóc tájszólásodról kérdeznek?
Már föl se veszem. Sokan keverik az akcentust a dialektussal. Nyelvében él a nemzet, ettől szép, hogy mindannyian ugyanazt a nyelvet beszéljük, csak mégse. Amúgy kopik sajnos, újabban keveset járok haza.
Üzleti vagy médiás lehetőségeknél kellett valaha kompromisszumot kötnöd az á-id, é-id miatt?
Ha valaki azt mondta volna, ezért nem kellesz, valószínűleg felrúgom, mint a bolondgombát, de eddig soha nem jutottunk el.
Most akkor téged tényleg elhívtak Győzike testvérének a farmos műsorába?
Ja, de mondtam, hogy ne csináljátok már, gyerekek. Nem tudok hülye lenni azon a szinten. Mit csináljak én ott, ami hozzám tesz? Ja, hogy a számlámhoz tesz hozzá? Hát, kösz, nekem annyit nem ér. Megvannak a magam démonjai, de nagyon jól érzem magam. Meglepő módon ez nagyon sok embert bosszant, lecsapódik azért a magyar társadalom nyűgje a kommentmezőben. „Biztos azért érzi jól magát, mert gazdag.”
Nos, ebben a pillanatban 17 ezer forint van a zsebemben, világéletemben rosszul bántam a pénzzel. Most dőljek a kardomba?
