Kiesett időszak az életünkből, a szomszéd néni, ismerős ismerőse vagy közeli családtag – talán még soha nem volt ilyen, hogy a boltban előttünk álló a sorban ugyanúgy gyászol valamit vagy valakit, mint ahogy mi, és a segítők is ugyanabban a helyzetben vannak, mint a hozzájuk fordulók. Singer Magdolna íróval, gyásztanácsadóval, mentálhigiénés szakemberrel beszélgettünk az elmúlt időszak veszteségeiről, a feldolgozás lehetőségeiről és arról, hogyan nézhetünk szembe a halál tabutémájával.
Forbes.hu: Hogy lesz valakiből gyásztanácsadó?
Ha vicces akarnék lenni, azt mondanám, hogy már kislány koromban tudtam, hogy ezzel szeretnék foglalkozni, de valójában a rákbetegségem után kezdtem önkénteskedni a Magyar Hospice Alapítványnál, majd pár év múlva elvégeztem Polcz Alaine (a tanatológia magyarországi úttörője) és munkatársai által meghirdetett gyásztanácsadó képzést. A mai napig meglepődnek még orvosi körökben is, ha elmondom, hogy mi a hivatásom.
Fotó: Sebestyén László
Forbes.hu: Ez azért van, mert a gyász még mindig tabutéma itthon?
Igen, és bár ez egyre inkább oldódik, még mindig nagy a tanácstalanság körülötte. Nem tudjuk, hogyan segítsünk egy gyászoló kollégánknak vagy a barátunknak. Nagyon gyakori az elkerülő magatartás. Félünk, hogy nem tudunk segíteni, ezért inkább elmenekülünk a helyzetből.
Forbes.hu: Hogyan tudunk jól segíteni?
Meg kell találnunk a megfelelő arányt az elmenekülés és aközött, hogy teljesen magunkra vesszük a felelősséget a másik jóllétével kapcsolatban.
Amit semmiképp se mondjunk, hogy „Szólj, ha segíthetek!”.
Nekünk kell nem nyomulósan, finoman jelentkezni és közeledni, miközben figyelünk az igényeire. Lehet, hogy az első fázisban inkább begubózna, majd újra nyit és lehet, hogy egy kis időre újra bezár. A szóljon, ha segítség kell helyett a konkrét kérdések és felajánlások sokkal hasznosabbak. Például az, hogy szólsz, hogy éppen főzöl valamit, szívesen viszel belőle, vagy elmondod, hogy mész a boltba és rákérdezel, hogy kell-e onnan valami. Ekkor már sokkal bátrabban fog szólni a gyászoló, hogy „igen, kifogyott minden, de nekem nincs erőm bevásárolni, örülök, ha segítesz!” Sokat jelenthet a gyászolónak az is, ha nyíltan beszélhet az őt nyomasztó érzésekről, egy olyan személynek, aki türelmesen meghallgatja, együtt van vele, de nem akarja okos tanácsokkal ellátni.
Forbes.hu: Kik fordulnak hozzád és hogyan néz ki a munkád a mindennapokban?
A hozzám fordulók közül sokan maguk sem tudják, hogy mit szeretnének pontosan, csak azt érzik, hogy szükségük van plusz támogatásra, nem elég az, amit a környezetük nyújt számukra. Nagyon szerető és odaadó családtagok és barátok közt is érezheti úgy valaki, többre van szüksége.
Úgy is szoktam fogalmazni, hogy gyászkísérő vagyok, azaz kísérem a gyászolót a megbékélés felé tartó úton. Áttekintjük az elhunyttal való kapcsolatát, a jó és a rossz emlékeket egyaránt. Sok szó esik a mindennapi nehézségekről, vagy olyan feladatokról, amikor át kell venni az elhunyt szerepét, például műszaki vizsgára vinni a kocsit, vagy megtanulni főzni. Az, hogy ki meddig jár hozzám, teljesen egyedi. Van, aki elégnek gondolja azt, hogy egyszer átbeszéli egy szakemberrel az érzéseit és ezzel elhárulhatnak a gyászfolyamat útjában álló akadályok. Az én módszerem szerint nem hatvan perces az első találkozó, hanem tart ameddig tart, nagyon sokszor két-három órát is.
Az egyik első kérdés általában az, hogy „normális vagyok-e?”, mert szokatlanok azok az érzések, amik elárasztják a gyászolót és ezért egy szakembertől várja azt a visszaigazolást, hogy ő rendben van.
Ezt szinte mindig meg is kapja, mert nagyon ritka az, amikor azt látom, hogy komolyabb segítségre, esetleg pszichiáterre lenne szükség. Az első időszakban természetesek a szélsőséges érzések, mint például az engesztelhetetlen harag, vagy az irracionális bűntudat, de az is belefér, ha visszavárja az elhunytat, ezért nem pakolja el a pipáját és a dohányos zacskót. Az egyéni tanácsadás mellett a Napfogyatkozás Egyesülettel gyászcsoportokat is indítunk.
Forbes.hu: Kinek ajánlod az egyéni és kinek a csoportos segítséget?
Van, aki nem szeret csoportban megnyilvánulni, esetleg gátlások akadályozzák a megnyílását, és jobban szereti, ha csak rá fókuszálnak. Máskor a csoportvezető látja úgy az előzetes szűrés során, hogy inkább egyéni segítségre lenne szüksége a jelentkezőnek.
A csoportban a legerősebb hatótényező, hogy sorstársak között vannak a gyászolók, akik hasonló érzéseket élnek meg és fél szavakból megértik egymást.
Amikor valaki csoporton kívül keres támogatókat, akkor ez a megértés hiányzik, mert többnyire akkora falat emel a gyászoló maga köré, hogy a másik ember egyszerűen nem tudja elképzelni, hogy mi zajlik a lelkében. Ezek a csoportok tíz alkalomból állnak és kéthetente tartjuk őket.
Fotó: Sebestyén László
Forbes.hu: A jelenlegi járványhelyzetben van, aki családtagot veszített el, de szinte mindenki gyászolja a kiesett időszakot is az életéből. Hogyan hat ránk ez a kollektív gyász?
Az első lépés az, hogy elfogadjuk, hogy jogos az, hogy rosszul érezzük magunkat azért, mert elveszítettük a megszokott életünket, a kapcsolataink egy részét. Egy olyan világban élünk, ahol az erős ember ideálképe dívik és nem akarjuk magunkat gyengének mutatni, de még gyengének érezni sem. Ezért nagyon sokszor feltesszük maguknak a kérdést, hogy ez normális-e vagy csak túlreagáljuk?
Felmerül az emberekben, hogy mások meghalnak, nekik ezzel ellentétben „csak” a kontrollérzetük veszett el, vagy „csak” szoronganak.
A válasz az, hogy amit átélnek, az az adott helyzetre adott normális reakció, és mindaddig rendben van, amíg nem akadályozza jelentős mértékben a mindennapi életvitelüket. Az egyik legfontosabb technika az, hogy a valós problémákra kell fókuszálni a katasztrofizációk helyett. Valós probléma az, hogy a home office és az online oktatás miatt több számítógépre lenne szükségünk, hogy tudom ezt megoldani? Ezzel ellentétben a katasztrofizáció azt jelenti, hogy a legrosszabb forgatókönyvet pörgetjük magunkban állandóan, aminek nem biztos, hogy köze van a valósághoz. Például, ha valaki azt vetíti a belső mozijában, hogy ő, vagy valamelyik családtagja biztosan megbetegszik és lélegeztetőgépre kerül, akár meg is halhat. Ezek tudatosításával megállítható a negatív spirál, ami csak lefelé húz.
Forbes.hu: Ezzel szemben ott a másik véglet, aki úgy áll hozzá, hogy vele ez nem történhet meg.
A tagadás, elhárítás is egyfajta védekezés. Igyekeznünk kell a realitások talaján maradni. Informálódni, de nem kontroll nélkül elfogadni mindent, ami ránk áramlik.
Forbes.hu: Ritkán adódik olyan helyzet, hogy a segítő és a hozzá forduló is ugyanazzal a krízissel küzd. A járvány ezt most megteremtette. Hogyan hat ez a segítő folyamatra?
Ez támogatja a folyamatot. Azt a megnyugtató érzést erősíti, hogy ugyanabban a hajóban utazunk, egyformán érintettek vagyunk az élet megpróbáltatásaiban. Ez járványtól függetlenül is így van, de most élesebben jelenik meg.
Forbes.hu: Változott az elmúlt egy évben a gyászhoz való viszonyunk?
A halálhoz való viszonyunk változott. Most muszáj szembenézni vele, de ez jó dolog, mert eddig menekültünk az elől, hogy egyáltalán gondolkozzunk rajta. Ez a mostani gyász sokkal súlyosabb, sokkal nehezebb. Járványtól függetlenül is vannak nehezen feldolgozható veszteségek, mint például az öngyilkosság vagy a hirtelen halál, most viszont nagyon sok tényező súlyosbítja a gyászt. A most megjelenő könyvemben egy fejezetet szenteltem annak, hogy az utolsó időszak hogyan hat a gyászfolyamatra nézve. (Gyászkísérés – Együtt a bánat és feldolgozás útján címmel májusban jelent meg – a szerk).
Egy szép kísérés – amikor mindent meg lehet beszélni, a konfliktusokat kisimítani, elbúcsúzni – beragyogja a gyászt is.
Persze ott lesz a szomorúság és a fájdalom is, de a halál pillanata lehet egy kegyelmi állapot. Néha, ha a családtag karjaiban hal meg az elmenő, akkor a hozzátartozó azt élheti át, hogy az egy nagyon szép és magasztos pillanat. Akár elmúlhat a halálfélelme is, ami addig végigkísérte az életét. Természetesen az eltávozás nem mindig sikerül ilyen szépen, a mostani helyzetre azonban egyértelműen jellemző, hogy nincs esély a támogató jelenlétre és a méltó elbúcsúzásra. A híradásoknak köszönhetően sajnos azt sem tudjuk elhitetni magunkkal, hogy a covidban elhunytak nem szenvedtek.
Forbes.hu: Mit tapasztaltál magad körül a mostani gyásztanácsadások során?
Minden módon megjelenik a járvány, függetlenül attól, hogy a hozzátartozó covidban halt-e meg vagy másban. Például egy daganatos beteg családtagja érezheti azt, hogy a túlterhelt kórház nem tudta ugyanazt a segítséget nyújtani, amit esetleg járvány nélkül tudott volna, vagy akadályoztatva volt a látogatásokban. Kevésbé elérhetőek azok a megtartó kapcsolatok és társasági együttlétek, kikapcsolódást jelentő programok is, amik enyhülést jelenthetnek a gyász nehéz időszakában.
Forbes.hu: Ha valaki gyásszal szembesül, akkor mennyi idő alatt szokott segítséget kérni?
Teljesen egyedi. Van, aki abban a pillanatban, mert azt reméli, hogy instant gyógyírt kap, sajnos ez nem így van. Van, aki pár hónap múlva, amikor azt érzi, hogy elakadt. Olyan is volt, aki egy év után jött, megvárta azt, hogy olyan állapotba kerüljön, hogy egyáltalán tudjon beszélni a veszteségéről.
Forbes.hu: Hogy lehet egy gyász jól feldogozott? Mikor lehet olyat mondani, hogy már megküzdöttünk vele?
Szeretek abban hinni, hogy fel lehet dolgozni, de igazság szerint életünk végéig dolgozzuk fel a traumáinkat. Akkor mondhatjuk már azt, hogy feldolgoztuk, ha elfogadjuk a veszteséget, megbékélten tudunk élni és fájdalom nélkül, szeretettel gondolni az elhunytra. Ekkor már sokkal erősebben tud megjelenni a szeretet, mert nem hatja át a fájdalom.
Fotó: Sebestyén László
Forbes.hu: Nyilatkoztad, hogy később sokan ragaszkodnak a megélt veszteségeikhez. Miért ragaszkodunk ezekhez?
Mert az által válunk azzá, akivé most lettünk. Ha túljutunk a krízisen, akkor azt éljük meg, hogy olyan erő birtokába jutottunk, amit nem lehet elvenni tőlünk. Amikor még benne vagyunk, akkor tiltakozunk ellene kézzel lábbal, hogy ezt nem akarjuk, de amikor elég idősek vagyunk, és rá tudunk pillantani ezekre a veszteségeinkre, akkor látjuk, hogy akár jó is, hogy megtörtént.
Például egy válásra is gondolhat valaki úgy, hogy a legjobb dolog, ami történhetett vele. Én a rákbetegségemre tekintek így, mert az indított el a gyásztanácsadói hivatás felé.
Haláleseteknél már másképp gondolkodunk. Ott is megvan a fejlődés lehetősége, érik, gazdagodik a személyiségünk, de ezt a változást boldogan sutba dobnánk, ha visszakaphatnánk ez elveszített szerettünket.
Forbes.hu: Neked mi segített felállni a kilátástalannak ítélt helyzetekből?
Van egy ilyen alaptermészetem, hogy nem szeretek boldogtalan lenni és nem ragadok bele, hanem a megoldásra fókuszálok. Ez nálam ösztönös. A válásom után a banki tisztviselő erős ajánlására devizahitelből vásároltam lakást. Hatvan éves voltam, amikor megtudtam, hogy elveszítjük az ingatlant és végrehajtás alá fog kerülni. Ültem a szobában összeroskadva és nagyon sajnáltam magam körülbelül egy órát, hogy milyen öregség vár így rám, albérletről albérletre vándorolhatok. Aztán rájöttem, hogy költözködni azért nehéz, mert sok a cuccunk, így elhatároztam, hogy majd nem lesz sok holmim, hanem ha kell, akkor felkapom a hátizsákom és odébbállok egy másik albérletbe.
Lepakoltam a könyveim nagy részét és elajándékoztam őket, majd sorban minden feleslegesnek ítélt tárgyat. Ezt hívják átkeretezésnek.
Mindenkinek magának kell kiizzadnia az új megoldásokat. Valahogy vissza kell vennünk a kontrollt. Például egy idős özvegy férfi is járt hozzám, aki nagyon magányos volt és már nem tudott új célokat találni magának. Közös ötletelésünk eredménye lett, hogy családfakutatással kezd el foglalkozni. Ezzel óriási értéket ad az unokáinak, miközben azt érezheti, hogy hasznosítja magát és másokért is tesz. Ha a munkának van értéke és célja, akkor az energiával tölt fel bennünket.
Borítókép: Sebestyén László
