Hasonló folyamatok most hasonló helyzetet kezdenek kialakítani, mint 1914-ben, az első világháború küszöbén – mondja Szalay-Berzeviczy Attila. A Budapesti Értéktőzsde korábbi elnöke és az idén március végén megjelenő A nagy háború százéves nyomában című könyv szerzője szerint olyan szankció nincs, ami kizárólag az oroszoknak fáj, de nem is így kell feltenni a kérdést. A békének ára van, és a béke február 24. óta nem adottság Európában.
Szalay-Berzeviczy Attila közgazdász, a Budapesti Értéktőzsde korábbi elnöke. A Budapest Banknál, majd a Bank Austria Creditanstaltnál töltött 19 évet követően több mint egy évtizedet dolgozott a milánói UniCredit Group, majd a bécsi Raiffeisen Bank International ügyvezető igazgatójaként. Jelenleg saját felsővezetői tanácsadó cégét menedzseli a pénzügyi és technológiai szektorra fókuszálva. A hivatása mellett professzionális fotográfusként 2014-ben kezdett el dolgozni a nemzetek legpusztítóbb rivalizálását bemutató, A Nagy Háború Százéves nyomában című angolul és magyarul is megjelenő könyvén, melynek bemutatója március 28-án lesz. A két vaskos kötetből álló könyv a szerző által az elmúlt nyolc évben az öt kontinens 57 országban készített felvételein keresztül egyedi módon meséli el az emberiség elmúlt kétszáz éves történetének legfontosabb fejezetét.
Forbes.hu: Új könyved fülszövegén, pedig azt évekkel az ukrajnai háború előtt írtad, az áll: az első világháború tanulságai segíthetnek a harmadik világháború megelőzésében. Rémesen aktuális lett ez a felvetés, de mennyi ebben a drámai túlzás?
Szalay-Berzeviczy Attila: Soha senki nem azzal a céllal indít háborút, hogy az aztán világháborúvá eszkalálódjon. Az eddig mindkétszer úgy következett be, hogy a támadó fél elszámolja magát: túlértékeli saját képességeit és lehetőségeit, valamint jócskán alulbecsüli az ellenfelét. 1914-ben a Monarchia vezetése Szerbia megtámadásáról, míg a németek a Belgiumon át indított inváziójukról gondolták azt, hogy a túlerejüknek és a fejlettebb fegyverzetüknek köszönhetően az mindösszesen egy villámhadjárat lesz.
Szalay-Berzeviczy Attila hét éve kezdett el dolgozni a könyvén, az első világháború csatáinak szinte összes helyszínét végigjárta és fotózta / Fotók: Sebestyén László
Tehát az első világháború első fontos tanulsága az volt, hogy egy morális fölényben a hazáját védő haderő a saját potenciáljának a sokszorosára képes, amivel aztán gyorsan elnyeri a világ többi részének szimpátiáját és támogatását. A másik fontos tanulság számomra pedig az lett, amit a második világháború is visszaigazolt, hogy egy globális konfliktust nem lehet autokratikus rendszerek hadseregeivel megnyerni. Mindkét világháborút elsősorban azért tudták a nyugati szövetségesek megnyerni, mert kevesebbet hibáztak. Erre pedig azért voltak képesek, mert demokratikus rendszereikben polgári ellenőrzés alá volt a katonai vezetésük rendelve. A Német, az Orosz és az Oszmán Birodalom, valamint az Osztrák-Magyar Monarchia hadseregei felett a kontrollt egy teljhatalmú uralkodó gyakorolta.
A fékek és ellensúlyok hiányában működő katonai döntéshozatal teljességgel alkalmatlan már rövid távon is felismerni és hatékonyan kezelni a háborúzással járó katonai, politikai, gazdasági és társadalmi kockázatokat.
Ezért nem véletlen, hogy agressziót mindig csak ilyen hátterű országok követnek el, amelyek ezért aztán képesek akár világháborúba is sodorni a világot, mielőtt menetrendszerűen beleszaladnak egy nagy vereségbe. Mindezen történelmi tanulságok ellenére Putyin mégis belevágott egy újabb háborúba, amiről aztán gyorsan kiderült, hogy a moszkvai vezetés szinte minden ponton elszámolta magát. Ennek következtében most azért izgulhat a világ, hogy az ukrajnai háború ne eszkalálódjon egy újabb globális katonai konfliktussá.
A világ mennyire kalkulálta el magát? Mindenki váltig állította még február közepén is, hogy minden józan érv a háború ellen szól, és hogy Putyin ezt nem fogja meglépni.
A napóleoni háborúk lezárása és az első világháború kitörése között száz év telt el, melyet joggal neveztek a relatív béke, a technológiai fejlődés, a gazdasági növekedés, a városi polgárosodás és a gyarmatosítás aranykorszakának. A racionalitás 1914-ben is azt mondatta, hogy mindenki egyaránt a béke fenntartásában érdekelt, hiszen egy modern háborúban már a győztesek is többet veszítenek, mint amennyit általa nyerhetnek.
Ekkorra azonban már egy évszázad eltelt az előző nagy európai háború óta, és nagyjából ennyi időre van szükség ahhoz, hogy mindenki eltávozzon az élők sorából, aki közvetlen vagy közvetett tapasztalatból ismerhette meg, hogy mit is jelent egy átfogó európai háború. Az ő távozásukkal pedig fokozatosan megszűnt a háborútól való félelem a békében felnőtt és a békéhez hozzászokott emberek gondolkodásában, miközben a politikusok új generációi a katonai konfliktusra ismét mint egy lehetséges opcióra kezdtek tekinteni.
Azt gondolom, hogy valójában a két világháború túlélői miatt nem tudott végül a hidegháború átfordulni a harmadik világháborúvá, hiszen ők a személyes tapasztalataik miatt mindkét oldalon fékként voltak jelen a döntéshozatali folyamatokban.
A helyzet viszont most az, hogy a második világháború utolsó még élő veteránjai is már közel százévesek, így a békét ismét elkezdte az emberiség adottságként kezelni, miközben a nagyhatalmi politizálásban a háború ismét nem tabu. Ezért az emberiség ismét egy veszélyes időszak nyitányában tartózkodik, amivel nem szeret senki szembesülni, főleg nem a kényelmes élethez és szabadságban szocializálódott európai társadalmak. Ezért természetes, hogy például a könyvem készítése közben a környezetemben az emberek az elmúlt években csak legyintettek, amikor arról beszéltem, hogy a világ sajnos ismét megérett egy világégésre.
Sok párhuzamot lát 1914 és a mai világunk között
Ami az ukrajnai háború kitörését illeti, a nyugati világ vezetői ott hibáztak, hogy 2014-ben, a Krím-félsziget elfoglalásakor nem ismerték fel, hogy az orosz elnöknek rendkívül erős történelmi küldetéstudata van. Éppen ezért stratégiai célkitűzéseinek elérése mindenféle számára rövidtávú negatív következményt és általános racionalitást felülír. Ráadásul hatékony fékek és ellensúlyok hiányában Moszkvában nem akadt olyan erő, amely megkérdőjelezhette volna az ő háborús elképzeléseit.
Látsz párhuzamot 1914 és a mai világunk között?
Igen, sajnos hasonló folyamatok egy hasonló helyzetet kezdenek kialakítani. Pontosan ezért, a harmadik világháború kitörésétől való félelem íratta meg velem ezt a könyvet, amire mindvégig a saját békeprojektemként tekintettem. A Krím-félsziget elfoglalása és az Iszlám Állam felemelkedése adta az inspirációt 2014 elején, hogy az első világháború centenáriuma apropóján elkészítsek egy olyan könyvet, ami az első világháború történetét és tanulságait közelebb tudja vinni mindenkihez, idősebbekhez és fiatalabbakhoz egyaránt.
Arra lettem ugyanis figyelmes, hogy egy képzelt színpadon, igaz más névvel, de nagyjából ugyanazok a szereplők és mozgató rugók kezdtek felsorakozni, akik 1914-ben már egyszer főszerepet játszottak egy világégés kirobbanásában.
Akkor a Német Birodalom, ma pedig Kína az, amelyik új nagyhatalomként és kihívóként követel magának több helyet a nap alatt. Ezen ambíció sikerre vitele akkor a Brit Birodalom rovására volt lehetséges, ma pedig csak az Egyesült Államok visszaszorításával képzelhető el. A századfordulón az egykor nagyobb tekintélynek örvendő Osztrák-Magyar Monarchia próbálta Szerbia lesöprésével stabilizálni nagyhatalmi státuszát, ma pedig Oroszország próbálja ezt tenni Ukrajna bekebelezésével.
Az egykor szebb napokat látott Oszmán Birodalom pedig akkoriban ugyanúgy kereste válságról válságra az útját, mint ahogy azt ma teszi Törökország. Az 1914-es júliusi krízishez az ipari forradalom, a kolonializmus új korszaka, az ébredő nacionalizmus, a fegyverkezési verseny felpörgése és a katonai szövetségi rendszerekbe való tömörülés vezetett el. Ezek a folyamatok és erők pedig jól érzékelhetően ismét csak jelen vannak az emberiség életében és formálják azt.
Mi kell ahhoz, hogy eszkalálódjon a háború, és mi kell ahhoz, hogy ne eszkalálódjon? Kína például látványosan hallgat.
Bármilyen katonai lépés a NATO részéről, beleértve egy „no fly zone” kiterjesztését is, szinte biztos, hogy egy félelmetes európai katonai konfliktussá eszkalálná a ma még csak Ukrajnára korlátozódó összecsapásokat. A háború kiterjedésének legnagyobb kockázatát abban látom, hogy ha a háború elhúzódik, ami pedig a tévében és a social médián látható szívszorító és gyomorforgató események hatására az amerikai és az európai közvélemény hangulatát a nyílt katonai beavatkozás támogatásának irányába tolja el.
Azt gondolom, hogy ebben a helyzetben a kínaiak most okosan teszik, hogy nem tesznek mást, mint figyelik, hogy mi fog történni azok után, hogy az oroszok a pókerpartiban bemondták az „all in”-t.
Kína nyílt kihívója az Egyesült Államok uralta világrendnek, ezért Peking számára egy felbecsülhetetlen értékű lehetőség a mostani, hogy tanulmányozza, hogy mit és hogyan reagál éles helyzetben a Nyugat. Ezért ez az egész szankciós hadviselés most messze túlmutat Oroszország letérdeltetésén.
Ma hat színtéren zajlik a háború
A bejelentett szankciók valóban példátlanul erősnek tűnnek, ráadásul óriási az összefogás, hogy Oroszországot elszigeteljék és gazdaságilag megroppantsák. Milyen időtávon lehetnek hatásosak?
A valóban történelmi méretű gazdasági és pénzügyi szankciók, valamint a nyugati vállalatok azonnali kivonulása azonnal éreztették hatásaikat Oroszországban. Nincs ember ott, akinek az egzisztenciája ne zuhant volna be drasztikusan már most. Azonban az oroszok sokkal több megpróbáltatást képesek kibírni és elviselni, mint mi itt nyugaton.
Ráadásul az emberek döntő többsége csak az orosz állami médiából tájékozódik, ezért a legtöbben valóban azt gondolják, hogy a Nyugat a felelős a kialakult helyzetért, amelyik ellenük manipulálta a testvérnépüket, és ezért az Ukrajna ellen indított katonai akció jó célokat szolgál. Éppen ezért az év vége előtt nem várok olyan kedvező fejleményeket, amelyeket az orosz társadalom kezdeményezne. De még az is lehet, hogy erre akár jó pár évet is várhatunk.
Pár évet? Nem lesz addig elviselhetetlen áruhiány, akár éhínség Oroszországban?
Én inkább abban bízom, hogy ezek a szankciók valóban képesek lesznek olyan fájdalmat okozni az orosz gazdaságnak, amely finanszírozhatatlanná teszi a háború folytatását Putyin számára már rövidebb távon is, aminek eredményeképpen aztán rákényszerül a valós béketárgyalásokra, és aztán a csapatainak a kivonására.
Meddig lehet az orosz szankciókat úgy fokozni, hogy azok jobban fájjanak Oroszországnak, mint a világ többi részének? Amerika meg tudta lépni az olaj és a gáz importtilalmát, Európa nagy részén ez azért sokkal kényesebb kérdés.
Én erre a problémára teljesen másként tekintek. Nem az a kérdés számomra, hogy mi az a szankció, ami még nekünk nem fáj, hanem az, hogy mi az, ami a háború lezárására kényszeríti az oroszokat. Abból indulok ki, hogy a béke nem adottság Európában, főleg nem február 24. óta. Természetesen a legjobb az lenne, ha létezne olyan szankcionálási megoldás, ami csak és kizárólag az oroszoknak fáj, de sajnos ilyen nem létezik. A békének ára van. Tehát a kérdés számomra úgy közelítendő meg, hogy mennyit ér meg nekünk a béke fenntartása. Nem hiszem, hogy nagy döntést igényelne választani, hogy inkább nagyon drágán tankolnánk, ezért ritkábban autóznánk, vagy inkább egy bőrönddel menekülnénk a lerombolt hazánkból.
Ilyen átfogó gazdasági hadviselésre még nem volt precedens a történelemben egy komoly méretű ellenséggel szemben, ezért az ukrán háború egyben egy kísérlet is.
Majd csak utólag fogjuk megtudni, hogy mennyire volt hatékony, vagy mit kellett volna még bevetni, vagy mi volt végül is felesleges. A rossz hír azonban az, hogy ha kiderül, hogy az ilyenfajta gazdasági hadviselés eredménytelen, akkor továbbra is csak a harctéri győzelem marad az egyetlen lehetőség a civilizációnk megvédésére. Mindenesetre ma azt gondolom, hogy a nyugati szankciók végül diadalmaskodni fognak, és Oroszország kénytelen lesz beérni azzal, amit egy béketárgyalás keretén belül megszerezhet magának.
Erre mondod, hogy ez 1-2 év?
Nem, azt az orosz emberek kitartására értettem. Azt gondolom, hogy az orosz vezetés az egyre nehezebb gazdasági körülmények közepette még az idén megtalálja azt a pontot, amit otthon már győzelemként tud tálalni, így tárgyalóasztalhoz ül a háború lezárása végett.
A helyzetet most egyébként nagyban hasonlítom 2020 márciusához, amikor óriási pánikkal reagált a covidra a világ és a pénzpiacok, nem tudván, hogy pontosan mivel is állunk szemben, és mikorra lehet egyáltalán vakcinánk ellene. Aztán szép lassan átalakítottuk az életünket, adaptálódtunk az új helyzethez, aztán megérkezett a várva várt vakcina, és úgy kezdtük érezni, hogy visszakaptuk a régi életünket. Itt is hasonló forgatókönyvet várok a kezdeti pánik után, csak itt a következmények sokkal hosszabb távúak lesznek. A hidegháború teljes erővel visszatért, ami most megint évtizedekre velünk fog maradni, mert ez ellen nem létezik semmilyen vakcina.
“A békének ára van. Inkább tankoljunk drágán, mint meneküljünk egy bőrönddel.” (Funfact: az asztalon heverő szemüvegtokon Ferenc József fülel…)
Magyarországot, a magyar gazdaságot mindez hogy érinti? Milyen jövőképet látsz mondjuk csak 2022-re?
A pandémia utáni dinamikus gazdasági talpraállás és a keresletet a lerobbant beszállítói láncoknak és a leépült termelői és gyártói kapacitásoknak köszönhetően a kínálati oldal nem volt képes lekövetni. Emiatt az egész világon jelentős inflációs környezet alakult ki, amihez itthon még hozzájött a különböző kormányzati transzferek által tovább stimulált fogyasztás és a gyengülő forint. Így a magas infláció már eddig is egész évre borítékolható volt.
Viszont az orosz agresszió a normalizálódás maradék reményét is megölte. A brutálisan megugrott nyersanyag- és energiaárak a még tovább gyengülő forinttal párosulva még erősebb inflációt vetítenek előre az év hátralévő részére. És mivel kínálati problémákról van szó, így a jegybank csak a forint erősítésén keresztül tud érdemben a kedvezőtlen folyamat ellen hatni. Ráadásul az elmúlt hetekben a háborúnak köszönhetően olyan nagyot romlottak a magyar gazdaság hosszabb távú növekedési kilátásai, hogy ma már azzal is számolnunk kell, hogy 2022 is a recesszió éve lesz.
A magas infláció, az mennyire magas? Amit most látunk, már az is riasztó.
Akár hosszabb ideig kétszámjegyű is lehet. Ez elsősorban az energiaárak alakulásának függvénye, amire pedig nincs ráhatásunk. Örökre nyilván nálunk sem lehet befagyasztani az üzemanyagárakat, ha egyébként rajtunk kívül Európában már mindenhol másfélszer magasabb áron lehet tankolni. A jó hír, hogy egyelőre legalább a gázár drasztikus piaci áremelkedése nem fog nálunk lecsapódni, miután hosszútávú szállítói szerződésben van fixálva Oroszország részéről a beszerzési ár, amit eddig nem érint egyik szankciós tétel sem.
Tehát lesz azért fűtés, csak az élet drágább lesz…
Igen, biztosan többet kell költenünk, hogy az eddigi fogyasztói és háztartási szokásainkat szinten tudjuk tartani. Ez azt jelenti, hogy a reálkeresetek csökkenni fognak, miután vélhetően a fizetésemelések nem lesznek képesek ütemet tartani az inflációval. És miután a háború okozta bizonytalanságok megtakarításra ösztönöznek mindenkit, ezért a fogyasztás, a magyar GDP egyik hajtómotorja, még inkább le fog lassulni. És miután egész Európa gazdasága hasonló okok miatt lassulásra van ítélve, ezért a magyar GDP másik húzóereje, az export is gyengébben fog teljesíteni.
A jó hír, hogy a lassuló gazdaság legalább ellentart majd az inflációnak. De a helyzet a katonai és hidegháborús konfliktus miatt annyira komplex most, hogy nehéz pontos jóslatokba bocsátkozni a teljes évre vonatkozóan, de bölcsebb most félni, mint aztán megijedni.
Ha feltesszük, hogy az elmúlt időszak forintgyengülésének egyik fő oka a kiemelkedően magas orosz gázfüggőségünk, amin belátható időtávon belül aligha tudunk enyhíteni, akkor az extra gyenge forinthoz is alkalmazkodnunk kell?
A józan ész azt mondatja velem, hogy a háború nem fog Ukrajnán túlra eszkalálódni. Egyrészt azért, mert nem látom be, hogy mi keresnivalója lenne az oroszoknak az EU és a NATO határain belül, másrészt pedig a hadseregük már most is a várakozásoknál jóval gyengébben teljesít, és egyelőre a keleti szomszédunk bekebelezése is túl nagy falatnak tűnik számára, nemhogy annak megtartása. Ráadásul a gazdasági szankciók napról napra gyengítik a megmaradt támadó erejét.
Más megvilágításba került az euró bevezetése is
Ezért azt gondolom, hogy olyan mértékű forintgyengülést, amit március 8-án megtapasztalhattunk, nincsen miért várnunk egy egyébként folyamatos kamatemelési ciklusban. De amíg a növekedési és inflációs kilátásaink nem javulnak, addig jelentős erősödést sem várok. És emiatt érdekes lesz figyelni, hogy mindezek fényében az euró bevezetése mennyire válik közkívánalommá. Nem volt olyan rég, amikor azért pánikolt mindenki, hogy elérte a 370-es euró árfolyamot a forint, most pedig örülünk, ha legalább 370-ig vissza tud erősödni.
Ilyen árfolyamkörnyezetben az inflációs problémákon túl veszélyt jelenthet az is, ha megrendül a hit a forintban denominált megtakarításokra vonatkozóan, valamint ha ellehetetlenül a tervezés a vállalati szektorban. Szóval az ukrajnai háború a véleményem szerint más megvilágításba helyezi az euró bevezetésének kérdését is.
A háborútól függetlenül korábban is mondtad már, és ezt viszonylag kevesen szokták így láttatni, hogy a valós kétpólusú világrendnek a mi életünkben nincs realitása. Tehát, hogy Oroszország és Kína együttvéve sem fogják tudni átvenni az Egyesült Államoktól a világ vezetőjének szerepét. Miért nem?
A hazai, valamint a nemzetközi bankrendszerben és tőkepiacokon töltött harminc évem alatt döntő többségében amerikaiakkal és oroszokkal dolgozhattam együtt. Ezért saját tapasztalatból juthattam arra a következtetésre, hogy létrejött a modern háborúk hatodik hadszíntere, amiben az Egyesült Államoknak olyan elképesztő fölénye van, ami a mi életünkben egyszerűen behozhatatlan. Ez eddig csak elmélet volt részemről is, de az oroszok ellen most életbe léptetett nyugati intézkedések gyorsasága és összpolitikai támogatottsága bebizonyította, hogy ez már maga a valóság.
Az eddigi háborúkat a szárazföldön, a vízben, a levegőben, majd az űrben és aztán a cybertérben vívhatták meg a szemben álló felek, mostantól viszont kimondható, hogy a globalizálódott világban a pénzügyi rendszer is katonai jelentőséggel bír. Amíg az amerikaiak és a szövetségeseik egyetlen mozdulattal le tudják kapcsolni a villanyt az ellenségük gazdaságában, amelyik erre nem csak, hogy hasonló méretű választ képtelen adni, de még kivédeni sem tudja azt, addig nem beszélhetünk effektív kétpólusú világról.
Az Egyesült Államok pénzügyi fegyverarzenáljának legfontosabb eleme a dollár, aminek státusza a világ tartalék valutájaként kikezdhetetlen mindaddig, amíg az övék a világ legnagyobb olyan adósságállománya, aminek a törlesztését senki nem kérdőjelezi meg. És mindaddig, amíg a bankok semmitől nem tartanak annyira, mint a dollárelszámolásból való kizárástól. Amíg az amerikaiaké a Wall Street, és náluk vannak a világ legnagyobb tőzsdei vállalatai, befektetési alapjai, nyugdíjpénztárai, befektetési és kereskedelmi bankjai, valamint az összes nagy hitelminősítő, bankkártya kibocsátó, auditor cég, az IMF és a Világbank, valamint a Swifttel kapcsolatos stratégiai döntések, továbbá a Euroclear és a Clearstream értékpapír-piaci elszámolási rendszerek, addig a pénzügyi világ felett páratlan befolyásuk van.
A pénzügyi rendszeren túl pedig fontos tényező még, hogy Amerika nemcsak tele van gazdaságilag erős és nagyon gazdag szövetségesekkel, de ráadásul közülük a legfontosabbak maguk is angolszász országok, ami pedig nagyon erős kötőelem. Amerika nagyhatalmi helyzetének egy másik fontos sarokköve a páratlan geográfiai elhelyezkedése. A tény, hogy országhatárait mindösszesen két hatalmas óceán és két nagyon barátságos ország veszi körül, azt jelenti, hogy a biztonságos izoláltság és a teljes önfenntartás lehetősége Mexikóval és Kanadával együtt egy összesen 500 milliós piac keretein belül valósulhat meg. Ezzel ellentétben Oroszország és Kína nagyon importfüggő, ami mellett csak néhány hányattatott sorsú harmadik világbeli országot nevezhetnek szövetségeseiknek, miközben számos, barátnak nem igazán mondható szomszéddal és csak limitált tengeri hozzáféréssel rendelkeznek.
“Nem beszélhetünk effektív kétpólusú világról”
Következő stratégiai jelentőséggel bíró különbséget a demográfia és az oktatás jelenti. Miközben Kína és Oroszország a társadalom súlyos elöregedésével néz szembe, amely mögött nem áll említésre méltó nyugdíjrendszer, addig Amerika olyan irigylésre méltó demográfiai helyzettel rendelkezik, amelyben folyamatosan többségben vannak az aktív keresők a nyugdíjba vonultakhoz képest. Mindeközben a világ legvonzóbb egyetemei mind náluk találhatóak, amelyek odavonzzák a világ legokosabb és legtehetségesebb fiataljait, hogy mindent megtanulhassanak a kreativitásról és a kritikus gondolkodásról.
Ebből semmi nincs Amerika két kihívójánál. Sőt, a kreativitás és a kritikai gondolkodás, mely egy sikeres piacgazdaság és versenyképes társadalom alapja, szembe megy az uralkodó politikai rendszer hatalmi érdekeivel. A listát még folytathatnám sok egyéb más ilyen tényezővel, de azt hagyjuk egy másik beszélgetésre.
Borítókép és fotók: Sebestyén László / Forbes
