Origo, Tilos Rádió, T-Online, Telekom, Day One Capital, 3D-nyomtatós cég, Facebook-nekrológok, a Fortepan Masters kiadása – néhány mérföldkő Simó György karrierjéből, aki az ötleteit rendre fenntartható intézményekké építi. Szenvedélyesen, de sok kritikával hisz a kapitalizmusban, ahogy abban is, hogy most már tényleg át kell mennie a társadalmaknak azon a válságegyüttesen, amit eddig a szőnyeg alá söpörtek. Interjú a demokrácia válságáról, „a gazemberré vált gyerekéről, akit Origónak hívnak”, a híres emberek halálával járó kegyelmi pillanatról és az Európai Unión kívül váró légüres térről.
Ott voltál a Tilos Rádió 31. szülinapján?
Nem. Nagyon sokat utazom, pont nem voltam a városban.
Most a születésnap egyben búcsúbuli is volt, éjfélkor megszűnt az adás a frekvencián.* Hogy élted meg?
Megérintett, ha csak magamban is. Nekem is megvolt a frekvenciazárós pillanatom, annak idején csináltunk egy katartikus záróadást, de már régóta nincs aktív kapcsolatom a rádióval. Nekem sokáig úgy tűnt, hogy ezt a frekvenciát az új pályázaton visszakapják, hogy ők is ezt várják, ebben bíznak. Talán ezért vagyok egy kicsit semlegesebb, mert valójában még nem hiszem el, hogy nem kapják meg.
*Frissítés: az interjú után, szeptember 22-én derült ki, hogy újra szólhat az egy időre FM-frekvencia nélkül maradt Tilos Rádió a 90,3 MHz-en. A Nemzeti Média-és Hírközlési Hatóság döntése alapján egyedüli pályázóként 10 évre elnyerték a frekvencia használatának jogát.
Ez a gyász egyik fázisa vagy szerinted tényleg lesz folytatás?
Kellene legyen. Én leginkább arra vagyok büszke, hogy részem lehetett annak idején abban, hogy a Tilos a mai napig működik. Nekem ez a nünükém: nemcsak csinálni kell a dolgokat, hanem fenntartható intézménnyé is kell formálni, amit lehet. Iszonyú büszke voltam rá, hogy a Tilosnál ez történt, hogy az illegalitásból legalitásba vezettük, és aztán oda fejlődött, hogy máig százas nagyságrendű műsorkészítőnek kínál megszólalási lehetőséget. Ebben egyébként kulcsszerepe van azoknak, akik az elmúlt években rengeteg munkával fenntartották. Ha belegondolok abba, hogy a Tilos nem lesz, akkor ez ennek a víziónak, ennek a korábbi elégedettségnek a hiánya lenne. Talán ezért nem akarom elhinni, hogy nem lesz.
Nem rajtuk múlt.
Persze, mindig is a politikán múlt. Most ugyanazt éljük át, mint a Tilos születésekor, ugyanazokat a küzdelmeket vívjuk, mint 91-92-ben. Ez rémesen deprimáló az én generációmnak. Nem a klímaváltozással, a technológiai robbanás hatásaival foglalkozunk, hanem még mindig kicsinyes állami kontrollok alól próbálunk kibújni. Ez frusztráló ugyan, de amúgy teljesen normális. Ha felismerjük, hogy bár formailag ugyanazért vitatkozunk, küzdünk, de az a normális, hogy a szabadságért 20-30 évente, akár folyamatosan meg kell küzdeni, akkor könnyebb nem elsüllyedni a múltba forduló, nosztalgikus erőtlenségben.
Veled nagyon sok mindenről lehet beszélgetni, mert sok mindent csinálsz. Startup befektetések, 3D nyomtatás, Fortepan, műgyűjtés, újságírás. Neked melyik a legkényelmesebb sapkád?
Én a kényelem dimenziójában nem tudok közöttük választani. A fő tevékenységem egyértelműen a befektetési munka, a Day One-nak kb. húsz befektetése van, de mindennek, amit csinálok, valamilyen módon köze van a szervezett cégépítéshez, ötletek fenntartható megvalósításához, értékteremtéshez. A Tilos is ilyen dolog volt, az internet is, a 3D-nyomtatással kapcsolatban is ez mozgat. Kockázati tőkésként végtelen mennyiségű ötlettel foglalkozom, és mindegyiket azért élvezem, mert benne van a lehetőség, hogy valami lényeges nőjön ki belőle, ami befolyásolhatja a jövőnket. A Fortepan Masters kiadásával, a képekkel, a privátfotóval kapcsolatos kezdeményezéseimmel is valamiféle intézményt szeretnék összehozni, aminek az a küldetése, hogy a XX. század eltűnő fotográfia örökségének az át- és megmentését végezze el.
Én eredetileg történésznek tanultam, leginkább a múlt és a jövő érdekelt mindig, talán a jelen a legkevésbé.
Jön a day of reckoning
Akkor először a jövőről: más idők jönnek a startup finanszírozásban, ti a kevésbé sérülékeny, korai finanszírozásban vagytok aktívak, de azért fogtok szigorítani a term sheeteken?
A szigorítás szót talán nem használnám. Alapvetően természetesnek veszem azt, hogy a piacgazdaságban prosperáló hullámok után kiigazítások, korrekciók jönnek. A mostani szituáció egy jelentős korrekciót hoz a technológiai piacokon is, különösen olyan évek után, amikor a startup piac túlfűtötté vált, sok esetben elszálltak az értékelések. Ez azt jelenti majd, hogy azok, akik ide divatból jöttek – mert a technológiai startupokról el lehetett hinni, hogy mindig csak fölfelé mennek – egy darabig el fognak tűnni. A mi számunkra ez nem lesz akkora nagy változás, mi mindig is jót akartunk csinálni, nem gyorsan jót. A cégértékek valamennyire vissza fognak mozogni az üzletileg racionális mező felé, ami fontos, mert se a befektetőnek, se a startupnak nem jó, ha irreális célok után rohanunk. Válságban emellett felértékelődnek a hagyományos, üzleti típusú reflexek és gyakorlatok, a költséghatékonyság, a bevételteremtő képesség, és ez egészséges.
Fotó: Sebestyén László
Mit tehetnek a vállalkozók, hogy forráshiányban is tudjanak növekedni?
Eggyel többször kell végiggondolni azt, hogy milyen fenntartható üzleti modell alapján működik egy startup, nem elég a befektetői pénzek egymást követő hullámaira alapozni. A startup vállalkozások ezután sem arra kell optimalizáljanak, hogy rövid távon nyereségesek legyenek, de sokkal jobban oda kell figyeljenek arra, hogy a finanszírozásuk hosszabb időre, évekre biztosított legyen, hogy megfontoltabban költsenek. És persze vegyék észre az új lehetőségeket is, amit a válság teremt. A valószínűsége annak, hogy egy adott dologból valami fenntartható és működő lesz belátható időn belül, most nagyobb hangsúllyal jelentkezik a befektetési döntésekben. Day of reckoning, ahogy az angol mondja, mindent összevetve ez tök hasznos kiigazítás lesz.
Nagyobb, mint amit a coviddal vártunk?
A covidnál – legalábbis a technológiai piacokon – nem lett akkora a dráma, mint amekkora az ijedtség. Az elmúlt időszakot az jellemezte, hogy mindenki rettenetesen félt a válságoktól, ami mostanra a világ legnagyobb problémája lett. Az eltolt, szőnyeg alá söpört válságoknak nyilván az a természete, hogy egyszer csak összeadódva jelentkeznek, sokszoros erővel. Ez történik most is. Érthető és fontos politikai szempont elnyújtani azokat a gazdasági ciklusokat, amik jelentős társadalmi drámával járnak, de valójában ez kiveszi az egészséges önkorrekciós képességet ami a gazdaságban, és ezáltal a társadalomban benne van. Szerintem ez történt a covidnál is.
A covid most találkozott egy csomó más mindennel, az eltúlzott pénznyomtatással, klímával, a megvadult oroszokkal, és valószínűleg egyébként egy, amúgy ciklikusan megjelenő gazdasági válsággal is. Most itt állunk ezzel a halmozott válság együttessel, és még mindig rettenetesen félünk attól, hogy kilépjünk a komfortzónánkból és szembenézzünk vele.
Én úgy gondolom, hogy ez a válság valóban mélyen meg fogja rázni a gazdaságokat. Ki fog rázni egy csomó gyengébb teljesítményt, céget, államot, intézményt, közösséget.
A kockázati tőke sem független ezektől a hatásoktól, de rendszerint relatíve gyorsan lábal ki belőle, hiszen mindig az elsők között keresi kényszeresen a következő évtized lehetőségeit, és minden válság egyben lehetőség is. A 2000-es nagy dotcom válság után, bár jelentős tisztítás zajlott a túlértékelt startupok körében, nagyon sok olyan cég jött akkor létre, amelyek meghatározó vállalatai lettek a következő húsz évnek.
Lehet hinni Adam Neumann második esélyében
Azt szoktad mondani a kockázati tőkéről, hogy a kapitalizmus szelleméhez legjobban passzoló intézmény. Van róla kritikád is?
Persze, nincs olyan dolog, amiről nincs kritikám. Talán a legfontosabb az lehetne, hogy manapság belép olyan területre is, ahova nem való. Focis hasonlattal ez az iparág a Szoboszlaikra van kitalálva. Olyan ötleteknek és cégalapítóknak, akikben benne van a potenciál, hogy eljussanak akár egy kicsi régióból is a világpiac tetejére, de legalábbis a közepére. Emellett azonban nagyon sok olyan értékes ötlet és üzleti teljesítmény is van, ami egy kisebb piacon, okos befektetői struktúrával, hagyományos üzleti modellel is eredményes, sikeres, évtizedeken át működő vállalkozást eredményezhet, de nem való bele a kockázati tőke, mert annak a dinamizmusát, türelmetlenségét soha nem fogja tudni kiszolgálni.
És amikor Adam Neumann még el sem indult cége 350 millió dollár magvető befektetést kap, miután egy világraszólót bukott a Weworkkel nem is olyan régen, akkor nem illeti kritika a kockázati tőkét?
Ha valami meglepett, akkor nem az, hogy új esélyt kapott, hanem hogy mennyit. Az a cég, amelyik befektetett Neumann új cégébe, a világ egyik legtapasztaltabb, és az iparágban példaként idézett befektető cége, és úgy tudom, ekkora első csekket még sosem írtak korábban.
Elképzelhető az, hogy Marc Andreesen valami mást lát a Wework-sztoriban, és különösen mást ebben az emberben, mint amit mi gondolunk a híradások nyomán.
Az amerikai kockázatitőke-iparág egyik nagy mantrája, hogy a sikerhez vezető út legfontosabb eleme a bukás, hogy hisznek a második esélyben. Neumann nagyon ellentmondásos személyiség, sok botránya van, de lehet, hogy megértette, hogy mit hibázott, miért buktak el, és ezt jól reflektálva, feldolgozva ment pénzért a következő ötletével. Egy kockázati tőkés számára nagyon fontos, hogy az ötletben mekkora lehetőség rejlik, de emellett az is, hogy az alapítóban mi az a tapasztalás, mi az a képesség, ami képessé fogja tenni arra, hogy a következő tíz év váratlan kihívásain átmenjen: a személyes alkatán kívül a kulcs a tapasztalati tőkéjében rejlik, és kiemelten annak a bukásokkal is színezett részeiben. Neumann különleges energiájú embernek tűnik. Nem tudom, mit mondott nekik, de őket nem érdekli, hogy a médiában valaki meg van bélyegezve.
Voltak annak gazdasági kárai is, főleg a Wework jól működő versenytársai körében.
Ez tény. Az is tény, hogy ebben a műfajban a siker is hamar kényszerpályára terelhet. Ha egyszer egy céget fölértékelsz, akkor onnantól kezdve borzasztó nehéz korrigálni, ehhez az értékeléshez képest igazítják a lépéseket, hiszen az utolsó befektető is megpróbál valahogy térülni. Nehéz rugalmasan visszaméretezni a céget, merev a rendszer. De ettől még nem biztos, hogy az alapítók nem értik jól, hogy mire van az ügyfeleiknek szükségük, és hogyan kell gyorsan nagypályás céget építeni. Elképzelhető, hogy a tőkebevonás ment el a Weworknél is egy idő után egy olyan irányba, ahol elszabadultak a szellemek. Ha Neumann most egy hitelesebb verzióval állt elő, ha erősebb kontrollok mentén figyelnek arra, hogy mibe van beleszólása, és mibe nincs, vagy hogy hogyan nézzen ki a finanszírozása a cégnek, akkor simán el tudom képzelni, hogy ez egy jó sztori lehet. A kontrariánus gondolkodás nagy kockázat, de nagy lehetőség is.
Az mit jelent?
Mindig szembemenni valamivel. Az innovációnak nagyon termékeny modellje, hogy ha mindenki ugyanazt gondolja, én makacsul, out of the box keresek másik magyarázatot. Amikor Adam Neumannt mindenki temeti, akkor az a kontrariánus gondolkodás, hogy azért ez a faszi épített már egy globális céget egy jó ötletre alapozva, 10 éves tapasztalata van, kapcsolatrendszere, az ingatlanpiacnak olyan dimenzióit láthatja át, mint kevesen, sok országban volt jelen, sok tranzakciót és üzletet csinált, és van egy csapata – mi van, ha nem azzal foglalkozom, hogy a média paneljei mentén kategorizáljam, hanem azzal, hogy valójában mik azok a képességek, erők, amik előre felé mozgatják. Ha senki nem fog neki pénzt adni, csak én, akkor az is lehet, hogy nagyon jó értékelésen tudok beszállni az elején, jó üzletet kötök. A kockázati tőke nem véletlenül nőtt föl a diszruptivitás fogalmán. Kell, hogy valami szabálytalan, felforgató legyen a startupokban.
Nem szokott konfliktusba kerülni a kapitalizmusért rajongó üzletember és a történész, szociológus, bölcsész éned, akkor, amikor azt látod, hogy a technológiai óriások milyen gyakran milyen rossz irányba befolyásolják a társadalmat?
Nem, vagy talán az a pontosabb, hogy még mindig nem. Ha valaki nem tud egy telivért betörni, és ez a telivér ledobja a hátáról, időnként cserbenhagyja, ne adj isten tragikus balesetet okoz, attól még képes lehet mindenkinél gyorsabban lefutni a távot. Erre lehet azt mondani, hogy nem hiszek a telivérekben általában, és ezentúl inkább kényelmes, poroszkálós igás lovakkal foglalkozom, de lehet azt is mondani, hogy nem bántam elég jól a telivérrel. Nagyon sok kritikája lehet a kapitalizmusnak. Soha nem mondtam, hogy egy olyan dolog, amivel könnyű bánni, ami magától működik.
Egy őserőt kell rendszeresen és folyamatosan kordában tartani, fékek és ellensúlyok rendszerével körbevenni, megérteni a változó természetét.
Egy társadalom, egy intézményrendszer vagy elég erős ahhoz, hogy a piacgazdaság telivér természetét kordában kontrollálja, vagy ha nem olyan erős, akkor általában veszít a piaccal szemben egy csomó olyan pozíciót, amit nem lenne szabad elveszítenie, esetleg megijed a piactól, és elkezdi lefojtani.
Ugyanakkor a technológia kétarcú természete, az utópia tényleges társadalmi hatásai nagyon foglalkoztatnak. Annak idején, amikor a T-Online vezetőjeként befektettünk az Iwiwbe…
Meg is vettétek, nem?
Igen. Az Iwiw amúgy példátlanul nagy siker volt a közösségi médiában, 4-4 és fél millió embert ért el a csúcson. Amikor már mindenki arról beszélt, hogy a Facebook megverte az Iwiwet, akkor a Facebooknak egymillió felhasználója volt Magyrországon, az Iwiwnek pedig négyszer annyi. Akkoriban én még azt gondoltam, hogy a közösségi média egy fantasztikus, a nyilvánosságot liberalizáló erő. Nem ismertem föl azt, hogy a média társadalmi funkciója, szerepe a demokráciában ezzel párhuzamosan végletesen megváltozott a közösségi média hatására. Az, hogy mindenkinek van szava a társadalomban és mindenkinek egyenlően hangos a szava, az nem automatikusan jó. A kései Róma piactéren eldőlő politizálása nem ideális egy demokratikus működésben.
Ma strukturálisan a média egyre kevésbé tud polgári szerepet játszani, mert a vicces módon általam is sikerre vitt internet, a kattintásos média, a közösségi média brutálisan és elemi szinten támadja, hogy valaminek mélysége lehessen, elkeni a felelősségeket, relativizálja a minőséget, miközben a „kapuőr” média kikerülésével végletekig fokozza a közvélemény érzelmi alapú befolyásolását. A nyilvánosság szerkezetének ez a változása pedig drámai hatással van a demokráciákra. Nehéz megtalálni azt a szereplőt, módszert, ami meg tudná ezt a folyamatot állítani.
Fotó: Sebestyén László
De szerintem ez nem a piacgazdasággal függ össze, inkább a technológia belső természetében van benne. A technológiai társaságok, köztük a legnagyobbak is, egyre gyorsuló innovációkkal mennek előre,
a piac pedig – épp ezért szeretjük – hihetetlenül hatékonyan viszi őket ki a globális térbe. Rengeteg lehetőség nyílik ezáltal, de közben értelemszerűen a régi struktúrák intenzív rombolása is zajlik. Vesztünk és nyerünk, nyerünk és vesztünk folyamatosan.
Úgy hangzik, mintha nem lenne megoldás.
Nyilván ettől is vagyunk depressziósak. Ha megnézed, a modern nyilvánosságot szétszedő új médiaformák, az adat alapú és targetált tartalomgyárak egyáltalán nem csak kapitalizmusban működnek. Sőt, az autokrata államok még kegyetlenebbül használják ki őket, s teszik a nép hangja helyett a propaganda és a kontroll eszközévé. Ha a nyilvánosság kulcsintézményei ilyen kézbe jutnak, nem biztos, hogy a társadalom vissza tudja még szerezni a kontrollt felettük. Ennek a dilemmáját éljük át, és egyelőre nem nagyon látjuk a megoldást. De azt, hogy az emberek hogyan ne gondolkodjanak csordában, hogyan ne lehessen őket téveszmék mentén mobilizálni, ez nem a kapitalizmus kérdése, és nem is eleve elrendeltetett ügy. A mai tudásom alapján úgy gondolom, csak egy nagy konfliktus aktiválhatja azokat a társadalmi reflexeket és immunválaszokat, amelyek a társadalomban mindig megvannak, s ezen keresztül születhetnek majd meg a védekező mechanizmusaink. Ami, és ebben biztos vagyok, erős technológiai alapokon és nem egyszerűen jó szándékon kell nyugodjon.
Az Európai Unión kívül a semmi van
Magyarország milyen esélyekkel tudja ezt a válságot megoldani?
Amiről beszélek, az világjelenség. Most bomlanak le régi reflexek a világpolitikában és világgazdaságban is, újfajta egyensúlyok vannak kialakulóban. A világot globális problémák feszítik, a gazdaságok minden korábbi korszaknál mélyebben függnek egymástól, de ez csak akkor működtethető, ha lenne egy jól működő globális intézményrendszer és identitás is mellé. Ilyen gyakorlatilag nincs. Az ENSZ, az instabil egyezmények – egyik sem működik elég megbízhatóan. A globalizmus már az ideák, a mindennapi élet, a kultúrák szintjén is működik, nekem például sok mindenben több közöm van egy bármilyen nagyváros lakójához, mint Magyarország egy távoli kistelepülésén felnőtt, velem egy egykorú polgártársamhoz. Az identitásomnak ugyanakkor nincs alternatívája. Ennél még fontosabb, hogy a társadalmakat befolyásoló, kontrolláló jogosítványok is érdemben a nemzetállamok, a nemzeti kormányok kezében vannak. Így aztán hiába igényelne sok probléma nemzeti kereteken túllépő együttműködést, még mindig sokkal jobban fizet egy nemzetállami retorikát elkezdeni belepumpálni a közbeszédbe, mint mondjuk azt mondani, hogy világ okosai egyesüljetek, és találjatok megoldást, mi meg alárendeljük magunkat. A nemzetek többsége azonban hihetetlen sérülékeny, és gyenge ahhoz, hogy önállóan megoldhassa a saját problémáit. Jelenleg a világ nagy katonai konfliktusait egy-egy nemzeten, egy-egy országon, mint gyakorlótelepen játsszák le. Ilyen volt Szíria, ilyen Ukrajna. Ez továbbra is így lesz, és csak nagy, nagyobb egységek tudnak ez ellen hatékonyan fellépni. Ez az Európai Unió projekt tétje, az egyetlen olyan kísérlet, ahol sok kis nemzet félelelemből túl kell lépjen a nemzeti meghatározottságán, ha a továbbiakban is bele akar szólni a saját sorsába.
Szerintem valamilyen átmenet jön a nemzetállam és a világkormány között. Mivel a covid és a háború megmutatta, hogy a tisztán globális alapokon álló stratégiák is sérülékenyek, az ilyen és hasonló krízisek nyomán létrejöhetnek fenntartható regionális együttműködések, ahol kisebb nemzetek is belátják, hogy egyedül életveszélyben vannak, de a biztonságért fel is kell áldozniuk valamit.
Magyarország esetében nekem nincs más válaszom, minthogy az Európai Unión kívül jelenleg a semmi van. Személy szerint ezért azt hiszem, hogy a válságra adott válaszunkban ennek a hangos felismerése lenne a legjobb, a jelenlegi különutas retorika helyett.
A nagy kérdés az, hogyan szól mindebbe bele a két másik elementáris erejű hatás: a klímaváltozás felpörgése és technológiai robbanás következtében kialakuló, az emberi intelligencián túli, a biológiai emberen túli gépi társadalmak kialakulása. Én tényleg azt gondolom, hogy a mesterséges intelligencia, ha nem is hamar, de néhány évtizeden belül, felülírhat mindenfajta hagyományos társadalmi dinamikát.
Hogy tudja az MI meghatározni évtizedekre egy ország sorsát?
Az MI fölötti kontroll határozza meg. Kinek lesz lehetősége befolyásolni az életünket automatikusan szabályozó rendszerek algoritmusait? Kinek az etikáját ültetik abba a rendszerbe, kinek az érdekeit? Sokakét? Kevesekét? Jó emberekét vagy rosszakét? A tétet az adja, hogy ma attól tartunk, ha egyszer bevezettük ezt a szabályrendszert, a hatásai utána önálló életre kelnek egy mind inkább az MI vezette világban. Jelen pillanatban annyit ért ebből a világ, hogy kontrollálni kell ezeket a technológiákat. Ezért vannak most az autokráciák lépéselőnyben. Mert a demokráciák genetikusan nem szeretik kontrollálni a technológiákat, rendszerint valamilyen támadás, védekezési kényszer hatására lépik csak meg. De ilyenre is lesz bőven ok.
Beszéltünk arról, hogy a demokráciákat, hogyan alakítja át a technológia, és hogy a médiának mekkora feladata van ebben. Te a magyar online média kialakulásának formálójaként hogy értékeled, elég jól el tudja látni a feladatát?
Tudod, van, hogy híres celebek elvesztik a gyereküket azért, mert heroinista, vagy gazember lesz, vagy nem tudom, miért, na nekem ilyen az Origo.
Nézed?
Nézem, és nem tudom elhinni azt, amit látok. Én mindig mindenfajta újságot olvastam, az ideológiailag, vagy bulvárilag tőlem távolabb állót is meg akartam érteni. De az Origo-jelenség azt hiszem, példa nélküli a világban. Tovább polarizálta azt, ami Magyarországon 35 éve zajlik, hogy a nézeteket, a véleményeket is folyamatosan egymás ellenében radikalizálni kell, hogy nincsenek közös ügyeink. Ez sajnos hatással van a médiumok azon felére is, amik eredendően még azzal a küldetéssel indultak el, hogy a lehetőségeikhez képest hiteles tájékoztatást végezzenek, így vagy úgy, a tények közlése által hatalmi féket jelentsenek. Ma már a legtöbben csak a másik ellenében tudják megfogalmazni magukat. Fájdalmasan kevés, 1-2 oldal maradt meg tárgyilagosnak, minőséginek.
Mindehhez kapcsolódik, amiről eddig beszéltünk, hogy – tisztelet a kívételnek – a magyar médiatermékek befelé fordulóak, a kelleténél lomhábbak abban, hogy a világot odahozzák az embereknek. És ez nem csak politikai elfogultságból van így, sokszor csak a műveltség fogalmából marad ki ez a szempont.
Meg erőforráshiányból.
Persze, kevés benne az önálló, saját teljesítményéből élő profitábilis üzem, ami képes erőforrásokat szánni, lassabban megtérülő tartalom előállítására is. Ez alapállítás. A média szerkezetét nehezen tudjuk befolyásolni, de emellett a magyar újságíró társadalom – mint általában a legtöbb hazai értelmiségi szakma – érdekelt abban, hogy sok kicsi, hatékonytalan üzemet szeretünk fenntartani, bizalmatlanok vagyunk azzal, ami nagy és erős és hatékony. Egyáltalán nem törvényszerű, hogy X darab újság helyett ne lehetne X/2, ha az még mindig elég sokféle lenne – viszont lehet, hogy több pénzük jutna hosszú távú fejlesztésekre. Te tudsz olyan magyar újságról, ami összefogott másik három újsággal, hogy megosszák az erőforrásaikat mondjuk a kutatásban, adatkezelésben, grafikában tartalom csomagolásban? Harmadába kerülne mindegyiknek, mint hogyha maga csinálja, de hozzáadna csomó értéket a működésükhöz. A magyar médiát olvasva a kelleténél ritkábban van ez az érzésem, hogy olvastam valamit, és úgy van összerakva, hogy én valami pluszt kaptam. Tehát, hogy most okosabb vagyok, mint amikor leültem elé.
A halállal járó kegyelmi pillanat
Szerintem már sokaknál pavlovi reflex, hogy ha meghal egy híresség, akkor megnézik, mit írtál róla nekrológnak a Facebookon. Ezt tudod?
Hát, néhányan írják nekem. Sőt, most már „megrendelik”. SMS-ben kapom a hírt, hogy mindenképpen írjak róla, várják.
És hogy döntöd el, hogy kiről írsz?
Én személyes, érzelmes, amennyire lehet mégis tárgyilagos nekrológokat írok. Arról nem írok, akiről nem tudok, vagy nem érzek semmit. A kulcs az, hogy ráérzek-e arra, ami azokban az órákban nagyon sokak eszében jár. Van egy ritka kegyelmi pillanat ismert emberek halálakor, amikor nagyon sokan ugyanazt élik és érzik át. A legtöbben ilyenkor ösztönösen félreteszik az előítéleteiket, pártfüggőségüket, cinizmusukat, ideológiai törzsiségüket, visszanéznek, és magukat keresik a hírben.
Egy ennyire veszekedős országban találtam egy pontot, ahol relatíve homogén és felemelő érzelmeket lehet kommunikálni, és nem vernek meg érte.
Erre a műfajra egyszer csak ráakadtam, fura kimondani, de egyfajta hobbi lett, az újságírói énem átmentése.
Összefüggő gondolatmenetként ez kiömlik belőled, vagy ennél több munkád van vele?
Mindig egy fénykép felől indulok, ha lehet egy váratlan és kifejező kép felől, az inspirál. Ugye az érzelmes részéhez nyelvi kísérletezésre van szükség, a tárgyilagos részéhez meg valamennyi kutatásra, mert sose tudom fejből. Ez így összejön néhány óra alatt. Minél hamarabb találkozik az olvasó egy nekrológgal, annál erőteljesebben működik az egymásra találás.
Akkor neked nincsenek bekészítve.
No way.
Borítókép és fotók: Sebestyén László
