A Londonban élő pécsi művész, Bozó Szabolcs 2021 vége felé robbant be festményeivel az aukciós piacra, és tavaly már másodszor lett a legnagyobb értékben eladott magyar festő a ma is élő művészek között. A korábban egy londoni kávézóban dolgozó Szabolcs egyre inkább hosszú távú munkaként gondol a festészetre, a sikereit viszont elég szerényen fogja fel. Idén csak egy kiállítást vállalt, de azt New Yorkban. Interjú.
Forbes.hu: Tavaly januárban beszélgettünk, akkor robbantál be az aukciós piacra. 2023-ban is elég mozgalmas éved volt, több kiállítással.
Bozó Szabolcs: Hát, annyira azért nem izgalmas az életem. Festek. Év elején volt egy csoportos kiállításom Svájcban, Gstaadban. Aztán áprilisban Marfán, Texasban is volt egy művészeti vásár, ahová négy munkámmal mentem. Utána jött a velencei önálló kiállításom a Palazzo Canavis-ban, ahol július közepétől októberig voltak láthatóak a munkáim.
Szabolcs kiállítása Velencében 2023-ban. Fotók: Ugo Carmeni (4 kép)
Ezekre a kiállításokra mindig külön festesz, vagy a meglévő alkotásokból állítod össze a bemutatott anyagot?
Kiállításról kiállításra festek mindig új képeket.
A műtárgy.com összesítése szerint az élő magyar művészek közül megint neked keltek el legnagyobb értékben a képeid, ez már a második év, hogy így volt. Mennyire követed, hogy milyen aukciókon kelnek el a képeid?
Általában a Phillips, a Christie’s, a Sotheby’s aukciósházak árverésein kelnek el. És vannak még a privát másodpiaci eladások. De hogy őszinte legyek, nem annyira fókuszálok ezekre, nekem ehhez pénzügyileg semmi közöm.
Mennyire frusztrál, hogy a pár éve ezeknek a leütési áraknak a töredékéért eladott képeid most akár egy autó áráért mennek el Hong Kongtól New Yorkig világszerte?
Eleinte nagyon frusztráló volt, kihasználva éreztem magam, de megtanultam, hogy ez része a művészvilágnak és valamennyire beletörődtem, hogy ilyen az ökoszisztéma.
Meg azért a borsos másodpiaci árak kellenek ahhoz, hogy a mostani képeid a te kezedből is nagyságrendekkel többért keljenek el, mint pár éve.
Igen, ez megengedi azt a galériának, hogy több pénzért adják el a festményeimet. De nem lehet tudni, hogy ez meddig tart. Volt egy felfutás, de élő művészeket alapvetően nem szoktak ilyen mennyiségben aukciózni, mint az utóbbi évekig. A galériás eladások egyelőre mennek, de azért hallom, hogy a másodpiacon már sokkal gyengébb a forgalom a három-négy évvel ezelőttihez képest. Érezhető ez a két háború. Az emberek – még a nálam nagyobb művészek képeinél is – inkább kivárják, hogy a galériában vehessék meg a képet, nem fizetik ki a többszörösét aukciókon.
Az anyagalériád a francia Almine Rech műhelye, illetve Londonban a Carl Kostyál galériával is dolgozol. Almine férje Bernard Ruiz-Picasso, Pablo Picasso unokája. A teljes Picasso-hagyatékot ők gondozzák. Hogy talált rá a képeidre?
Igen, az Almine Rech galériára van bízva a munkásságom, ők szervezik a kiállításaimat. 2020-ban Mallorcán volt egy kiállításom, ahol Almine egyik galériaigazgatójának megtetszett a munkám, és megvették onnan egy-két festményemet. Kábé hat hónappal később írtak rám, hogy részt vennék-e egy csoportos kiállításukon Shanghaiban. Ez 2021 végén volt.
Keresett más galéria is?
Igen, jó pár. Ázsiai és amerikai galériák is. De jelenleg boldog vagyok az Almine-nal, jól megy a közös munka, jól dolgoznak, jó helyekre adják el a képeket.
Hogy alakul ki egy-egy kiállítás anyaga?
Mindig megpróbálok saját magamhoz képest fejlődni, hogy mindig jobb képeket csináljak. Ez a cél, aztán az más kérdés, hogy hogy sikerül.
Sokszor van, hogy szétvágom a képeket. Most is festettem egyet, szétvágtam, nem tetszett. Van, amikor négyszer-ötször is muszáj nekiállni. Ez azért nehéz, mert ott van a határidő.
Most lesz New Yorkban egy kiállításom júniusban, a következő hat hónap nagyon feszült időszak.
Az idő nyom, vagy hogy milyenek lesznek az új képek?
Nagy a nyomás, hogy jobb legyen a kép, mint az előző. Sok ember azt gondolja, hogy a művészélet teljesen stresszmentes, csak festegetek és pénzt keresek. Nekem ez nem erről szól. Vannak olyan pillanatok, hogy visszagondolok arra, mennyivel szabadabb voltam, amikor csak kávékat csináltam. Nem is tudtam, mi az a stressz.
A legnagyobb problémám az volt, hogy valakinek várnia kellett kicsit a kávéra. Azért ez nem akkora tét.
A művészlét 24 órás dolog, gondolom elmosódnak a határok a munka és a magánélet között, és nem az van, hogy leveszed a kötényt és hazamész.
Igen, amikor nem festek, egész nap agyalok, gondolkozom, hogy mit fessek. Remélem, idővel jobban hozzászokik majd ehhez az elmém. Meg rájöttem, hogy ez egy hosszú távú karrier, nem egy tornász vagyok, hogy csak huszonéves koromig tudom ezt csinálni. El kell osztani az ötleteket: hiába van egy nagyon jó ötletem, nem biztos, hogy azonnal meg kell festeni. Lehet, hogy elég tíz év múlva is. Jobb a saját tempómat követni, mint másét. Most veszek Londonban egy házat, ott már akár a műteremben is tudok majd aludni. Nem tudom mennyire tesz ez majd jót nekem (nevet).
Soha nem hittem volna, hogy ez lehetséges lesz. Hogy saját műtermem lesz, és fogok tudni úgy alkotni, hogy nem azon gondolkozom, bérleti díjat kell fizetni a műteremre.
Szabolcs a Hivatlan Vendégek (Uninvited Guests), 2023 című festménye előtt. © Szabolcs Bozó – Courtesy of the Artist and Almine Rech. Photo: Aggie Cherie
A New York-i egyéni vagy csoportos kiállítás lesz?
Egyéni; ez lesz az első, galériás egyéni kiállításom Amerikában, Almine New York-i galériájában. Eddig csak művészeti vásárokon voltam az Egyesült Államokban.
Mi a megállapodásotok? „Csak” Alminék galériájiban állíthatsz ki, és csak ők adhatják el a képeidet? Vagy kiállítástól függetlenül te magad is eladhatod mondjuk magánszemélynek?
Nem adok el képeket direkt a műteremből. Csakis a galérián keresztül.
Hány képet festesz egy évben?
Tizenöt-tizenhatot, ennyivel vagyok oké. Egy kiállításra mondjuk tíz-tizenkettő festmény és négy-öt másik mehet művészeti vásárokra. Nekem eddig ez a mennyiség és leosztás vált be.
Volt már olyan, hogy rajtakaptad magad: időre festesz, és ez a képen is meglátszott?
Van pár régebbi képem, amikor még csak egy-egy figurát festettem egy kompozícióba. Akkoriban néha volt olyan, hogy még szerettem volna dolgozni az adott képen, de ki kellett állítani. Most már nem követem el ezt a hibát: az utóbbi egy-két évben nem adok ki olyan munkát a műteremből, ami igazából nincs kész, csak azért, hogy a galéria boldog legyen.
Mennyiért kel el most egy Bozó Szabolcs festmény?
Most kétszer két méteres formátumban festek, ezek a képek átlagosan 50 ezer dollárért (közel 18 millió forint), a kisebbek 35 ezer dollár (kb. 12 millió forint) körül.
Te ebből mennyit kapsz?
Ezt nem szeretném elmondani, csak annyit, hogy közel sem az egészet. De ebben a világban ez így van, ezt kell elfogadni.
Néhány Bozó-festmény, ami aukciókon kelt el tavaly (8 kép)
Bár még mindig csak 31 éves vagy, eddigi pályádon el tudsz különíteni korszakokat, más képeket festesz most, mint kezdetben?
Egyre jobban próbálom őket környezetbe tenni, több figurát festek egy-egy képre, emellett egyre többet inspirálódom fotókról, a saját fotóimból is akár. Úgy érzem, egyre jobban életre kelnek a festményeim és spontánabb is az alkotás. Persze unalmas is lenne mindig ugyanazt festeni. Nemcsak nekem, a nézőknek is.
A fő csapásirány a színes, mesei figurák, lények maradtak. És úgy tűnik, ezekre továbbra is van kereslet, nem is akármekkora.
Igen, ezek az alakok maradtak. De én elsősorban nem a kereslet miatt kezdtem festeni, Ha egyszer nagyon megunom, mást kezdek majd festeni. Most a New York-i kiállításra például jó pár hónapja olajfestékkel kísérletezem. Eddig akrilt használtam, most próbálom magát a közvetítő közeget megváltoztatni. Az olajfesték ugye teljesen máshogy folyik, mint az akril. Úgyhogy ezek az új képek olajjal lesznek megfestve. Máshogy kell használni, sokkal hosszabb a száradási idő és több réteget kell festeni. Nekem ez azért tetszik, mert plusz időt ad arra, hogy átgondoljam az adott alkotást. Hogy egyedül hagyjam kicsit a képet és gondolkozzam rajta. Lelassította az alkotást.
Neked ez a testhezállóbb most ezek szerint.
Igen. A New York-i kiállításon kívül 2024-re nem is vállaltam másikat. Ide 10-12 képet festek. Ez az első alkalom, hogy egy kiállításra ilyen sok időm van felkészülni. Úgyhogy remélhetőleg jók lesznek. Vagy nem. Majd meglátjuk. Most próbáltam pár festményt, azokat szétvágtam. Még nem állt össze a koncepció. Egy üres műterembe nehéz bemenni alkotni. De majd megtalálom az ütemet, és ha már van egy jó képem, utána a többit már könnyebb megfesteni.
Amikor festesz, akkor már időtlenség van?
Szerencsés vagyok, hogy festhetek. Minden nap, amikor bemegyek a műterembe, tudatosítom magamban, mennyire különleges is ez, hogy én ott egyedül festhetek és hogy ezt élvezem még mindig. Úgyhogy ezt az érzést próbálom megtartani. Persze nem ignorálom a külvilágot sem, de a műteremben csak a festésre fókuszálok és megbecsülöm azt az időt, amit ott töltök.
Tudsz valamit arról, kik veszik meg a képeidet, hogy például hírességek vannak-e közöttük?
Igen, a kiállítások után kapok egy összesítést a vásárlókról. Vicces volt például, hogy az Amerikai Pite főszereplője, Jason Biggs megvette az egyik képemet a velencei kiállításról. Nagyon jó fej volt, a kiállításra csináltunk külön egy sapkát, ő is abban mászkált.
Rám is írt aztán Instagramon. Nem is tudtam, mit válaszoljak, tudod… én is néztem gyerekként az Amerikai Pitét. Mondta, hogy eljön majd a New York-i kiállításmegnyitóra is.
Nagyon zavarba jössz ilyenkor?
Hogy őszinte legyek, nem is vagyok nagyon jó idegenekkel való beszélgetésekben, small talkban, ilyenkor legtöbbször kellemetlenül érzem magam. Nekem a képek a fontosak. Hogy én ki vagyok, nekem nem fontos, hogy az emberek tudják. Az a lényeg, hogy a képeimről beszéljenek, ne arról, hogy én mennyire vagyok aranyos vagy jó fej.
Itthon tervezel önálló kiállítást? A magyar közönség még – a Ludwig Múzeum időszaki kiállításán kívül – nem láthatta élőben a képeidet.
Idén nem, de nekem még mindig célom, hogy szeretnék Budapesten egy kiállítást. Ha lesz rá lehetőség, nagyon tetszene egy homecoming. Mondjuk 2025-ben.
