A magány az élet része, mégis szeretjük eltartani magunktól – valahogy úgy, mint egy koszos zsebkendőt. Miben más az egyedüllét, mint a magány? Velünk van-e még a covid és a bezárkózás hatása? Mik az összefüggések a magány és a kiégés között? Miért érdemes társadalmi szinten is foglalkozni a problémával? Interjú Szabó Eszter Judit kommunikációs szakemberrel, újságíróval, a Pszichoforyou pszichológiai magazin alapító-főszerkesztőjével.
Forbes.hu: Gyakran használjuk szinonimaként a magányt és az egyedüllétet, pedig nagyon mást jelent a kettő: az egyik egy érzés, a másik egy fizikai állapot. Mi a különbség pontosan?
Szabó Eszter Judit (Sz. E. J.): Az, hogy egyedül vagyunk bizonyos életszakaszainkban, teljesen normális dolog. Annak ellenére, hogy fizikai értelemben éppen egyedül vagyunk, nem érezzük azt, hogy hiányzik a kapcsolódás, mert vannak az életünkben olyan emberi kapcsolatok, amik „megtartanak” minket – érezzük ennek a bizonyosságát, biztonságát. Nem magányos vagyok, hanem egyedül vagyok.
A magány viszont akkor is ott lehet velünk, ha társaságban vagyunk, esetleg kapcsolatban élünk.
A magány nem egy fizikai, hanem egy hiányállapot, amikor azt érzem, nem számíthatok a másikra vagy másokra, nem tudok kapcsolódni, pedig szükségem lenne rá.
A magány érzése egy jelzés arra, hogy valamin változtatni kell. Attól még, mert egyedül vagyok, lehetek teljesen jól is azzal, hogy csendben olvasgatok és nem szól hozzám senki. A magány esetében viszont ott van a szívünkben egy hiány, amikor nem érezzük magunkat biztonságban.
Forbes.hu: Miért nem ismerjük föl a magányt, vagy ha fel is ismerjük, miért maradunk benne olyan élethelyzetekben, ahol magányosnak érezzük magunkat?
Sz. E. J.: Egyrészt amiatt, amit kifelé szeretnénk mutatni. Nagyon sok olyan tükör vesz körül minket, ami torzít – a közösségi média tipikusan ilyen, ezt millióan elmondták már nagyon sok helyen. A közösségi médiában mindenki az életének szebb, vonzóbb, csillogóbb részét mutatja meg, mert a közösség elvárásai szerint az az érték, ha boldogan szelfiztek a pároddal a Kékestetőről, hogy megmutassátok, ide is eljutottatok. Érdekes paradoxon, hogy innen nézve éppen a közösségi média erősíti fel az emberekben a magány érzését, mert – ahogy arra számos kutatás is rámutatott – az idővonalunk görgetése, és ezeknek az idilli fotóknak a nézegetése közben sok nehéz és frusztráló érzés keletkezhet és erősödhet bennünk. A magány tipikusan ilyen.
Fontos szempont az is, hogy mind a társadalom részéről, mind döntéshozói szinten van egy nagyon konkrét és erős elvárás Magyarországon azzal kapcsolatban, hogy milyen értékrend szerint kell élni.
Ez egy olyan mintát közvetít, ami gyakorlatilag nem vesz tudomást az egyedül töltött vagy magányos szakaszokról, mintha azok nem is léteznének az emberek életében.
Fotó: Sebestyén László
Akik valamilyen okból kívül esnek ezen a „családbarát szempontrendszeren”, teljes joggal tarthatnak a megbélyegzettségtől és attól, hogy egyedül maradnak a terheikkel. Ez a tendencia is terelhet abba az irányba, hogy úgy döntök, inkább benne maradok egy optikailag jobban mutató élethelyzetben, dacára annak, hogy rosszul érzem magam benne.
Tehát nemcsak arról van szó, hogy egy stabil kapcsolat vagy munkahely jobban megfelel az elvárásoknak, de a szakítással, munkahelyváltással, egyáltalán az egyedülléttel együtt járó érzelmi és anyagi terhek felvállalása sokak számára egy túlságosan megterhelő alternatíva.
Forbes.hu: Ide kapcsolódik a társas magány fogalma is, ami a témán belül is erős tabutéma – hiszen „nem szabad” magányosnak lennem, ha például családom van.
Sz. E. J.: Így van. Valahogy elfogadottabb, ha úgy hiányzik a kapcsolódás, hogy az ember egyedül van – ha ez egy másik ember vagy emberek társaságában történik, még nehezebben felismerhető és vállalható. Ha ezen változtatni szeretnék, az egy nagyon komoly tudatosságot feltételez. Bele kell állnom a konfliktusokba. Ki kell jelölnöm a határaimat. Asszertívan kell kommunikálnom. Meg kell fogalmaznom az érzéseimet, el kell jutnom arra a szintre, hogy kimondjam, nekem így nem jó, és meg kell születnie a szándéknak, hogy megoldjam a helyzetet – akár egyedül, akár azzal az emberrel vagy kollektívával, akivel éppen magányosnak érzem magam. Az, hogy erre képes vagy-e, hogy ehhez elég erős és stabil vagy-e, nagyrészt az önismereteden múlik.
Van, hogy nagyon hosszú idő telik el úgy, hogy a feladatainkba belefeledkezve, a teljesítményünkre koncentrálva tapossuk a hétköznapokat.
Aztán egyszer csak jön egy felkiáltójel, például egy párkapcsolati krízis, egy betegség, egy erős kiégés formájában: sokan ekkor eszmélnek rá, hogy valami nagyon nem oké. Ezek a krízisek a kapcsolódás hiányából is fakadhatnak.
Forbes.hu: Mik ezek a felkiáltójelek? Miről ismerjük föl a magányt a pörgős hétköznapokban?
Sz. E. J.: Borzasztó evidens lesz, amit mondok – de abból, hogy nem vagyok jól. Nagyon sokféle irányba ágazik a magány témája, ezért is szerettem bele nagyon: gyönyörű mélységei vannak, és rengeteg mindent meg tud mutatni a nehézségen keresztül, ha az ember nem menekül el előle. Ha azt érzed, hogy érzelmileg, mentálisan vagy fizikálisan nem vagy jól, érdemes lehet a magányt is a lehetséges okok között sorra venni.
Brunner Zsanett Anna fogalmazott úgy, hogy a magány nem is feltétlenül a kapcsolatok, hanem a kapcsolódás hiányáról szól. Az elmúlt másfél év tükrében ezt a mondatot érdemes alaposabban is megnézni, a kapcsolódás hiánya ugyanis nagyon messzire vezet. Egy évtizedeken át tartó, boldogságot kutató longitudinális tanulmány egyik eredménye azt mutatja, hogy az emberek elsősorban a megtartó emberi kapcsolataiknak tulajdonították a boldogságukat. Megtartó emberi kapcsolatok alatt azokat a tartalmas, értékes, mély kapcsolatokat értem, amikre lehet számítani, és amiket ápolunk is.
Almási Kitti mondta, hogy ha csak egyetlen ilyen van az életedben, már az nagyon jó. Nagyon sok ember életében egyetlen olyan kapcsolat sincs, ahol önmaga lehet, az összes félelmével, szorongásával, kudarcával együtt.
Fotó: Sebestyén László
Forbes.hu: A magány és az elmagányosodás kérdését az elmúlt két évben a covid is előtérbe helyezte. Milyen „pillanatképet” látsz most?
Sz. E. J.: Azt látom, hogy a járványhelyzet teljesen szétzilálta a kapcsolatainkat az által, hogy sok minden más mellett a kapcsolódás lehetőségétől is megfosztott minket. Ez a hiány, a kapcsolódás hiánya a hangulatunkat, a mentális-fizikai-érzelmi egészségünket is próbára tette.
Az elmúlt másfél–két évben nagyon sokan borzalmas állapotba kerültek, szociális vagy családi helyzettől, pozíciótól függetlenül – azért, mert elvesztettük a kapcsolódás lehetőségét. Mostanra, a szomszédos háborús helyzettel eljutottunk a kiégésnek egy olyan fázisába, amikor sokan már saját magukat sem bírják megtartani, csak mennek előre és próbálnak túlélni.
Ez nagyon sok olyan nehéz érzéssel jár, amit próbálunk magunkról lehasítani. Ilyenkor az ember rááll egy robotpilótaszerű, zavarodott működésbe, összekuszálódnak az érzelmek és vibrál a feszültség. A pandémiát is sokan háborús helyzetként értelmezték – az is egyfajta harc volt, feszültségekkel, veszteségekkel teli időszak. Most is valami nagyon hasonlóban vagyunk benne: egyszer sírunk, máskor röhögőgörcsöt kapunk. Ez a szélsőséges hangulatingadozás teljesen normális gyászreakció is lehet, de közben iszonyatosan megterhelő is.
Ebben az állapotban az „ön”-nel kezdődő dolgokra – öngondoskodás, önszeretet, önismeret – már nem marad idő és energia, miközben éppen ezek segíthetnének egyensúlyban maradni egy ennyire kitett időszakban.
Alig maradt erőnk – a kapcsolataink ápolására meg aztán végképp nincs.
Másfél–két évig a lehetőségek hiányoztak, most pedig az erő hiányzik ahhoz, hogy visszaépítsük a kapcsolatokat. Pedig a stabilitásunk, az elégedettségünk, a boldogságunk szempontjából nagyon fontos lenne.
Forbes.hu: Tehát a bezárkózás és a covid hatása még velünk van?
Sz. E. J.: Igen. Ez persze egy abszolút szubjektív megélés, bár ezt a képet nem csak a saját és a közvetlen környezetemben tapasztalt benyomások alapján rakom össze. Az olvasóinkon és a szerzőinken keresztül (a Pszichoforyou pszichológiai magazin – a szerk.) folyamatosan érzékeljük, hogy az emberek milyen állapotban vannak. Például látjuk, hogy a pszichológus szerzőink iszonyatosan le vannak terhelve.
A járványhelyzet és a háború miatt felerősödött rengeteg feldolgozatlan veszteség és probléma, így például a magány is – és mivel nem volt hova menni, menekülni a nehéz érzések elől, a szenvedésnyomás hatására az emberek elkezdtek foglalkozni velük.
Fotó: Sebestyén László
Forbes.hu: Ez mit jelent?
Sz. E. J.: A szenvedésnyomás az az érzés, amikor a félelmetes ismeretlen is vonzóbb alternatíva az ismerős rossznál, mert az ismerős rossz már annyira nyom, hogy annál minden jobb. Ilyenkor annyira rosszul vagy, hogy azt érzed, a rád rakodó érzelmi és mentális terhek nagyobbak nálad, nem bírod el egyedül, muszáj segítséget kérni – még akkor is, ha azt tanultad, hogy „ez nálunk nem szokás”, vagy teljesen eltartanád magadtól.
Azt látom, hogy nagyon sokan jutottak el most hasonló állapotba úgy, hogy közben meg kellett tartaniuk nemcsak magukat, hanem mondjuk mellette még három gyereket és egy kapcsolatot, ami szintén roskadozik a terhektől. Rengeteg iszonyatosan nehéz érzés van jelen ilyenkor, és az ezzel járó feszültséget az emberi lélek nem bírja el.
Az, amin az elmúlt években keresztülmentünk, egy lelkileg stabil ember számára is elképesztően megterhelő.
Akinél viszont eddig szőnyeg alá söpört problémákra rakódott rá mindez – például kezdődő depresszió vagy kiégés –, egyenes út vezethetett az összeomlás felé. Ebben az állapotban sokan döntenek úgy, hogy segítséget kérnek, ami jó. De sokan vannak azok is, akiknek talán most jött volna el az idő, hogy magukkal foglalkozzanak, de az újabb krízishelyzet miatt megint elhalasztják.
Forbes.hu: Milyen összefüggések vannak a kiégés és a magány között? Mennyiben hasonlítanak a lefolyás és érzelmi mechanizmusok terén?
Sz. E. J.: Hadd hozzak példának erre egy friss színházi élményt. Néhány nappal ezelőtt láttam a Nothing Personal című darabot a Jurányiban – épp a kiégésről szól. Miután megnéztem, megfogalmazódott bennem egy fontos összefüggés azzal kapcsolatban, amit kérdeztél: mégpedig az, hogy egy kiégett ember mellett nagyon könnyű magányosnak érezni magunkat.
A kiégés esetén arról beszélünk, hogy fizikálisan, mentálisan és érzelmileg teljesen kimeríted a tartalékaidat, semelyik fronton nem marad már erőforrásod. Nem tudsz már tovább működni, dekoncentrált leszel, minden háromszor annyi ideig tart, mint egyébként, ólmos fáradtság nehezedik az agyadra – nemcsak egy délelőtt erejéig, hanem konstans állapottá válik.
Emiatt is veszélyes: olyan spirálba ránt be, amiből nagyon nehéz kikecmeregni. Egyre mélyebbre kerülsz, és minél fáradtabb vagy, annál kevésbé tudsz töltődni, pedig sokat segítene abban, hogy jobban tudj működni. Mivel „elmarad” az öngondoskodás, elfogysz mentálisan. Emiatt viszont több időt kell töltened a munkáddal, kevesebb idő jut a kapcsolatokra – ez szintén egy olyan dolog, ami a magány felé mutat.
De a magány nem feltétlenül csak a kiégett ember „gondja”, hanem azoké, akik körülötte vannak.
A kiégettség állapotában könnyű belesodródni egy olyan állapotba, amikor legszívesebben azt üvöltenéd – és ebben a darabban ez meg is történik –, hogy mindenki hagyjon békén, semmi mást nem szeretnék, csak dögleni a kanapén és nem foglalkozni semmivel. Ha valami, akkor ez az állapot nagyon megnehezíti a kapcsolódást.
Ez nem feltétlenül azt jelenti, hogy az ilyen kapcsolatokból tiplizni kell, de fontos, hogy ezeket a kérdéseket – hogy akkor most mi történik velünk – fel merjük tenni magunknak és egymásnak. Akár munkahelyi kontextusban is.
Forbes.hu: A magány kapcsán használtad egy alkalommal azt a hasonlatot, hogy ugyanúgy eltartjuk magunktól, mint egy taknyos zsebkendőt, pedig az élet része. Meddig, milyen élethelyzetekben természetes a magány?
Sz. E. J.: Ha például a veszteségélmények, gyászreakció szempontjából nézzük, akkor azt gondolom, hogy természetes. A kérdés az, hogy mit kezdünk vele – mert valamit kell. Az érzés létezése teljesen természetes része az életünknek, de ha nem figyelünk rá oda, az már baj.
Nagyon hosszasan lehetne sorolni az elmúlt másfél év veszteségeit. Rengetegen vannak, akik elvesztettek valakit, aki fontos számukra, de elvesztettünk millió más dolgot is: kapcsolatokat, a biztonságos világba vetett hitet, rutinokat, életszakaszokat, öngondoskodó rítusokat. Ezek nyomán mind megjelenhetnek gyászreakciók. Minden gyász egyéni, de a lehetséges reakciók között ott szerepelhet a magány is. Teljesen érthetően, hiszen ugyanúgy, ahogy a veszteség is része az életnek, a kapcsolati, vagy bármilyen más veszteséggel együtt járó magány is teljesen természetes.
Fotó: Sebestyén László
Elvesztettél valakit vagy valamit, persze, hogy magányosnak érzed magad.
Viszont nem megoldás, ha azt mondjuk, hogy majd az idő elrendezi a dolgokat – mert nagyon úgy tűnik, hogy ez nincs így.
Nagyon sok olyan probléma van, amit nem lehet az önismereten keresztül megoldani, és arra mutogatva várni a megoldást. De mélyen hiszem, hogy ha valamiben, akkor a magánnyal való megküzdésben nagyon sokat tud segíteni, ha figyelmet fordítunk rá.
Forbes.hu: A Herendi Katával közösen írt legutóbbi könyvetekben (20 önismereti kérdés és válasz a kapcsolatokról) viszont kiemeled, hogy fontos, hogy ne a hiányainkon keresztül kezeljük a magányt. Mit jelent ez pontosan?
Sz. E. J.: Nagyon sokszor kívülről keressük a visszaigazolást. A magányból sokszor másokon keresztül, vagy másokból kiindulva keressük a kiutat: kiválasztunk magunk mellé valakit, vagy keresünk egy közösséget, hogy ne legyünk annyira egyedül. Ez nem feltétlenül baj – de ahhoz, hogy a magánnyal együtt járó nehéz érzéseket ne cipeljük egyik kapcsolatból a másikba, néha muszáj magunk felé fordítani a kamerát és feltenni a kérdést, hogy
vajon mi az oka annak, hogy pont ugyanolyan szarul érzem magam, mint az előző kapcsolatomban, miért ismétlem ugyanazokat a mintákat és hibákat.
Valami miatt nem megy tehát az érzelmi kapcsolódás, de ahelyett, hogy megnéznénk, miért jutunk mindig ugyanoda, kívülről várjuk a megoldást, és azt, hogy elhozza az életünkbe a vágyott nyugalmat és stabilitást. Pedig az egyensúlyt csak belülről tudjuk felépíteni.
Forbes.hu: Vannak olyan országok, ahol kormányzati szinten is foglalkoznak az elmagányosodással kérdésével, Japánban és az Egyesült Királyságban például külön miniszter is van a problémára. Miért érdemes foglalkozni vele társadalmi szinten?
Sz. E. J.: A perfekcionizmussal kapcsolatban olvastam valahol azt, hogy nem egy probléma, hanem közegészségügyi kérdés – a magány is tulajdonképpen ilyen. Vannak kutatások, amik arra jutottak, hogy az egészségünkre nézve veszélyesebb, mint a dohányzás vagy a fizikai inaktivitás. De a szívbetegségekkel összefüggésben is voltak vizsgálatok, amik azt mutatták, hogy a magány kockázati tényező, tehát nemcsak a lelki, hanem a testi egészségünk szempontjából is fontos problémakör.
A magány tehát nemcsak arról szól, hogy milyen jó együtt lenni másokkal, mert akkor jobb a kedvem. Fizikai értelemben is jobban érezzük magunkat, ha nem kell ezzel a hiánnyal együtt élnünk. Olyan ez, mint ha nem innál elég vizet – egy olyan hiány, amit érdemes visszapótolni.
Borítókép: Sebestyén László
