Azt hiszem, az, hogy elkezdtem nemet mondani dolgokra, és közben jobban bízni magamban. Kevesebb áldozatot kezdtem hozni olyan helyzetekben, amiről nem láttam, hogy megérdemelnék. Erre a pontra sokan eljutnak a személyes és szakmai életükben, én azokra a helyzetekre kezdtem el nemet mondani, ahol azt éreztem, hogy nem a megfelelő helyén kezelik amit csinálok, vagy amiatt, mert úgy éreztem, hogy nem fogok már benne fejlődni.
Több út állt előttem, és sokat segített, hogy tudtam mit nem szeretnék: nem akartam huszonévesen egy politikai közösség vezetője lenni, mert nem gondolom, hogy meglett volna hozzá a kapacitásom, és leblokkolta volna a tanulási lehetőségeimet. Ungár Péter mondta valahol egyszer, hogy amikor valaki politikus lesz, abban a pillanatban véget ér az, hogy tanul. Bizonyos szempontból igaz, hogy onnantól kezdve elkezded fölélni azokat a kapcsolatokat, azokat a tudásokat, amiket addig fölhalmoztál. És én még abban a szakaszában vagyok az életemnek, ahol felhalmozni szeretnék, nem pedig elkölteni. Jámbor Andrásnak pedig lezárult a kampánya, én arra vállalkoztam, hogy a kampányát megcsináljunk, amennyiben az a kormányváltást segíti, nem a képviselői hétköznapok menedzselésére. Ezek után a politikai tevékenységeimet hátrahagyva meg akartam nézni, hogy ha elkezdem saját magamat választani, akkor abból mi sülhet ki.
Hogy ne hazudjak az embereknek arról, hogy valójában hogyan működik a politika, vagy hogy a lehető legőszintébben mondjam el, hogy én hogy látom. És azt nem lehet úgy, hogy nem vagy benne szívvel-lélekkel, teljes elméddel, ha az ország sorsával kapcsolatban nem vagy elkötelezett, vagy ha nem figyeled magadon és másokon a jeleit annak, hogy minek van hatása.
Ha úgy tennék, mintha nem lenne véleményem róla, csak kérdéseim és objektív szempontjaim, azzal félrevezetném a nézőt.
Az ajánlatom a követőimnek világnézetileg plurális, a mindennapi pártpolitikai csatározásokon túlmutató, politikai gondolkodást bemutató tartalom. Olyan köntösben, ahogyan az az ő fogyasztási szokásaikba a leginkább beleillik. Van, aki csak egy közéleti sminkelős TikTok videót lát tőlem, más feliratkozókkal havi rendszerességgel összeülünk közösen olvasni és gondolkodni elméleti kérdésekről.
Fotó: Ránki Dániel
Normák, amik már megszűntek vagy sosem léteztek igazán
A legfontosabb platformod lett a Substack, ami támogatói modellben működik, ami a legdominánsabb trend lett a tartalomfogyasztásban. Ebben a jelenségben látod már a figyelemgazdaság végét?
A Substackemet 2025 tavaszán indítottam, és ez egy valóban rendkívül szerzőbarát felület. Amit látunk, az egy új szakasz, de részben visszatérés is a nyomtatott sajtó korábbi működéséhez. Fogyasztóként egy ideig ingyenes közszolgáltatásnak tűnt a sajtó, a cégek hirdetései tartották fenn, és most újra ott tartunk, hogy a legnagyobb magyar online újságok közül talán már csak egy van, ahol semmilyen formában nincs paywall. Sokan most még az előfizetést is támogatásként fogják fel Magyarországon, ez szerintem azt mutatja, hogy egy újság megélhetésének már nemcsak a hirdetési piac a forrása, hanem az a véleménypiac, ahol a támogatást megkapja az olvasóitól. Ez jórészt a politikai kontextus miatt van. Bizonyos réteg nagyon szívesen ad azért, hogy egy közösségben érezze magát az újságírókkal, tartalomgyártókkal, közéleti, minőségi tartalomra szívesen áldoz, és ez már maga egyfajta fordulat. Magamat is ennek a fordulatnak a részesének látom.
2025-ben ki lett a figyelemgazdaságunk nyertese?
Ha megnézzük a legfelkapottabb Youtube-videókat, annak azért jó része még mindig zene, vlog, életmódtartalmak. És mégis, elképesztő fogyasztói igény van politikai tartalomra, és a nulláról nőttek ki ilyen tematikájú csatornák extrém rövid idő alatt.
Másrészről magamat is egyfajta nyertesnek látom. Szerencsére mára sokak számára tényleg kínos lett nőket nem szerepeltetni.
A legtöbb szerkesztőség kitermelt női riportereket, van igény arra is, hogy akár női politikai, gazdasági szakértők megszólaljanak, én pedig ezen a véleménypiacon vagyok az egyik női elemző a kevésből.
És meddig marad a figyelem?
A konjunktúra biztosan marad a ’26-os választásokig, de ha 2025 részben arról szólt, hogy rekord nézettségek, rekord olvasottságok voltak közéleti tartalmakon, akkor ‘26 arról fog, hogy ez az érdeklődés bezuhan – akármi is legyen a választási eredmény. Az emberek egy része ki fog csekkolni a politikából.
A nagy elérésű politikai, de nem újságírói tartalmak tömegeknél vették át a tájékoztatás funkcióját. Nem látsz abban veszélyt, hogy míg ezeket a műsorokat nem kötik olyan szabályok, mint a sajtót, mégis tájékozódási pont lettek, és a készítők nem igazán moderálják a kapcsolatukat a közönségükkel?
Szerintem ez a legnagyobb veszély. Teljesen egyértelmű, hogy a nézettség és a hype azon múlik, hogy a nézők mennyire hallják vissza a saját véleményüket, élményeiket, érzéseiket, vágyaikat. Ez brutális felelősség, aminek a kezelésére még nincsenek egzisztenciálisan ösztönözve a tartalomgyártók, mert fut a szekér. Amíg a remény és a szorongás fokozódására adnak felületet, addig ennek a hozzáállásnak nem lesz ára. Nagy kérdés, hogy mi történik majd akkor, ha ezek a véleménystruktúrák és polarizációs vonalak átalakulnak a magyar politikában. Hogy lesz-e következménye bármilyen szempontból annak, ha valaki ezeket az érzéseket használta a maga felépítésére, és végül úgymond nem lesz ott az eredmény.
Érdekes, hogy ezzel teljesen ellentétes irányba is húz a magyar nyilvánosság: míg vannak, akik kihasználják a nézők politikai szimpátiáját és az az alapján érkező figyelmet mindkét oldalon, jól látható az is, hogy
a magyar sajtómunkások egy része ettől elhatárolódik és magára erőltet olyan normákat, amik már megszűntek, vagy sosem léteztek igazán, akár függetlenségben, akár objektivitásban.
A legtöbb magyar újságírónak valószínűleg referenciapont a New York Times, ahol igazán fontos a vélemény rovat, és vállalják hogy a két leghíresebb podcasterük közül az egyik általában a demokratákra szavaz, a másik általában a republikánusokra. Itthon ilyen nyílt politikai véleménynyilvánítás egy újságírótól elképzelhetetlen, a véleményformátumok presztízse pedig nem túl magas.
Kimondani, hogy kire szavazol lenullázza a munkáid hitelességét. Kisarkított példa, de a TV2-es „ezért szavazok Orbán Viktorra” is ezt tette azokkal, akik vállalták.
Propaganda és őszinteség között van különbség. Szerintem az őszinteség hitelesít. Én például nem teszek úgy, mintha nem lennék részese a politikai közösségnek. Most, ahogy készülök a választási időszak elemzésére, visszanézek korábbi példákat, hogy mások hogyan küzdöttek meg ezekkel a dilemmákkal. Török Gábor például szerintem az a politikai elemző Magyarországon, aki mindig kitette az asztalra ezeket a dilemmáit. A 2010-es évek közepén ő beszélt először arról, vége van a politikai elemzésnek, aztán mikor újrakezdte, azt úgy tette, hogy világképét és részben korábbi pártprefenciáit is felvállalta. Szintén ő mondta, hogy ha valamire vigyázni kell, akkor az az, hogy ne váljunk termékmenedzserré, de azt sem szabad eljátszani, hogy semlegesek vagyunk. Ez a hozzáállás irányadó számomra is, meglátjuk sikerül-e megvalósítanom.
Én mostanában megjelenek mainstream platformokon, és sokáig költségnek gondoltam, hogy beazonosítottak egy politikai szervezettel. Valójában az, hogy nyilvánosan beszéltem a saját politikai útkeresésemről, önazonosabbnak mutat, mint a véleményipar azon szereplőit, akik magukra erőltetnek már nyugaton sem létező normákat. Ha már volt szó arról, hogy aggódnak az újságírók, hogy 2026-tól nem fognak rájuk figyelni, akkor szerintem például ez az egyik hely, ahol lehet keresni ennek okát.
Schultz Nóra, politikai elemző
A 2029-es választás lesz az igazi teszt
2026-ban nemcsak kormányváltást, hanem rendszerváltást vizionálnak, akik ezt szeretnék. Szerinted minek kell változnia, hogy tényleg rendszerváltás legyen?
Nekem az álláspontom valami olyasmi, hogy ha már nem Orbán Viktor a miniszterelnök, az önmagában megadja az esélyét annak, hogy legalábbis egy korszakváltás történjen. Nem véletlenül hívjuk Orbán-rendszernek. Ha a gazdasági alapokról, társadalmi mintázatokról is beszélünk, akkor egyértelműen látom annak a jeleit, hogy a Tisza progresszívebb irányba nyit, de összességében, ha most kellene tippelnem, hogy mi felé tart ez a dolog, akkor azért inkább azt látom, hogy olyan hátterű, olyan tudású, olyan szociális hálóval rendelkező emberek csoportosulnak a párt körüli elitben, akiknél nem volt determinálva, hogy ne lehettek volna sikeresek akár az Orbán-rendszerben is.
És annak, amit a társadalom megtanult az elmúlt két évben, amióta újra van verseny a magyar politikában, lesz hosszú távú pozitív hozadéka? Választási eredménytől függetlenül.
Szerintem azon fog múlni, hogy azok a helyi emberek, akik jelenleg szervezik a helyi közösségeket, mennyire lesznek motiválva arra, hogy folytassák. Vagy azért mert 26-on túl is vannak politikai ambícióik, vagy azért, mert marad elvégzendő munka a rendszerváltáshoz abban, hogy a gazdasági, társadalmi struktúráinkat is újrahuzalozzuk.
Persze mozgathatnak embereket morális célok, de azért Magyarországon még mindig az a realitás, hogy kell egy választási kifutás ahhoz, hogy életben maradjon egy szerveződés.
Ilyen szempontból azt gondolom, majd a 2029-es önkormányzati választás lesz az igazi teszt.
A tartalomkészítéssel kijjebb kerültél a buborékodból, mint a politikai munkával?
Igen, és egész máshogy lett buborékpukkasztó, mint gondoltam. Például a kereskedelmi tévében, ami egy meghaladottnak hitt formátum, sokkal könnyebben eljutok egy új célcsoporthoz, legyen azok idősebbek, vagy alacsonyabb keresetűek, mint a Youtube-on keresztül, ahol a progresszív műsoromat főként hozzám hasonló oktatási és szociális hátterű emberek nézték. A legmainstreamebb platformokon tudom a legjobban elérni valójában azokat az embereket, akikkel azt gondolom, hogy hosszú távon dolgom van.
A politikai gondolkodásod elég megosztó, mert nehéz elhelyezni bármilyen tengelyen, és ehhez nincsenek hozzászokva a magyar választók. Ez jöhet abból, hogy külföldön tanultál és messziről jött emberként bátrabban megmutattad magad itthon?
Talán inkább az, hogy külföldön tapasztaltam meg azt a pszichózist, amit a politikai polarizáció mélyülése hoz. A Brexit után mentem ki Angliába, és az az erkölcsfitogtatás, amit a maradni akarók ráerőltettek a brit társadalomra, jelentős károkat okozott. Ez szerintem a demokratikus rendszerekre leselkedő legnagyobb fenyegetés, amikor a vesztesek nem tudnak belenyugodni a vereségükbe. A másik pedig a csúcsra járatott identitáspolitika, a kritikus kérdésekkel szemben tapasztalható intolerancia.
Abból sok erőt merítek, hogy megéltem, milyen nálam sokkal puccosabb, kidekoráltabb emberekkel szemben a Cambridge-i Egyetemen vállalni intellektuális konfliktusokat. Ha ott végigküzdöttem magam ezen, akkor Magyarországon miért fogjam magam vissza?
Sokan vágyják, hogy visszaforgassuk az idő kerekét, térjünk vissza a nyugati demokráciák mintázataihoz, teljesedjen ki a liberális demokrácia. Ezeket a normákat kérik számon a Fideszen, vagy éppen az új ellenzéken is. És akkor én abból a bizonyos szempontból romokban heverő brit államból, vagy nyugati politikai nyilvánosságból jövök, amire elvileg vágyni kellene – ezért nehéz megelégednem ezekkel a bejáratott ideológiai megfejtésekkel. Ezért keresem arra a választ, hogy ha nem lehet visszamenni a kilencvenes évekbe a liberális világrend csúcsára, akkor mi jön a liberalizmus után?
És mi?
Nekem a legnagyobb vágyam az az, hogy valahogyan újradinamizálódjon a magyar nyilvánosság. Megjelenjen többféle vélemény, többféle vita, és hogy új törésvonalaink legyenek a kormány-ellenzék, Orbán-nem Orbán törésvonal helyett. Szellemi munkából élő emberként a legfontosabb, hogy vannak-e körülöttem új és izgalmas gondolatok, mert akkor van rá esélyem, hogy én is új dolgokat találjak ki, és ne csak visszamondjam ugyanazt, amit már eddig hallottam.
Előrébb visz a diszharmónia, mint a hőn vágyott nyugati értékekre épülő harmónia?
Így van. Nekem az a feltételezésem, még ha valamennyire naiv is, hogy minél kevésbé kielégítőek a meglevő válaszok akár a választók számára, akár a véleményvezérek számára, annál nagyobb esély van arra, hogy kitaláljuk, hogy mi legyen Magyarországgal és a világunkkal ezután.
Mit gondolsz, a generációnk mennyire és milyen irányba fogja újradefiniálni azokat a formális struktúrákat, amelyeket megörökölt?
A generációs kérdést nehéz nem a covidon keresztül vizsgálni, részben a személyes tapasztalatom miatt is. Az az időszak elsodort számos olyan közösségi, felnövési rituálét, ami korábban meghatározó volt az egyre fogyatkozó hagyományok közül a nyugati társadalmakban. Ez az egyik nagy kérdés, hogy a mi generációnk mennyire vágyik majd új közösségek teremtésére. És ez a törekvés kerül konfliktusba az elmagányosodással, a kényelmetlenségek nem bírásával.
Nekem nagy félelmem, hogy a konfliktustűrő képesség veszett el.
Mi történik a társadalom immunrendszerével, ha kormányváltás lesz, és mi, ha nem? Mivel kell ébernek maradnunk?
A két forgatókönyv között nem látok nagy különbséget. Összeomlani egyik tábor sem fog, persze most, amikor beszélgetünk, akkor robban még nagyobbra az év egyik legfontosabb botránya, a Szőlő utcai javítóintézet ügye. Nyilván egy választás után mindig van némi átrendeződés, kiábrándulás, de még hogyha konzervatívan azt is mondjuk, hogy kétmilliós táborok lesznek egymással szemben, azok elképesztő politikai közösségek. A legfontosabb hozzászokni ehhez a kétosztatúsághoz és meghallani azokat az embereket, akik nem játsszák el, hogy kívül állnak a magyar társadalmon, de a sorsuk és az egzisztenciájuk sem függ direktben attól, hogy ebben a kétosztatúságban ki van éppen hatalmi pozícióban.
