Bár bevallása szerint nem szeret beszélgetni, azért csak leültünk Vitray Tamással, és munkáról, hitelességről, emberi jóságról beszélgettünk. Részlet a júliusi magazin címlapinterjújából.
Vitray Tamást kérdezni nem könnyű. Főleg úgy, hogy a tanáraim, akiket még ő tanított annyit idézték őt nekünk az egyetemen, hogy szinte mitikus lénnyé épült a fejünkben. Sosem láttam, élőben sosem beszéltünk, és mégis csengenek a fejemben a mondatok, amiket ugyan tőle tanultam, de nem tőle hallottam.
Aztán kiderül, hogy kérdezgetni nem is lehet. Lerázza magáról az értelmezéseket, néha az érdeklődést is. Beszélgetni sem könnyű vele, de nagyon jó, amikor sikerül.
„A riporterek nagy része úgy ül le, mintha komponálna, mintha egy mű készülne. Nem készül mű. Beszélgetni kellene csupán”
– mondja aztán. Szerencsére még az interjú elején.
Így hát ehelyett megpróbáltam vele beszélgetni, ez itt egy részlet a nyolcoldalas végeredményből. Szóba is jött sok minden. Gyerekkora a második világháborúban és a felnőtt korában megszerzett edzettsége. Az apró örömök jelentősége, a munka iránti tisztelet. Az, hogy milyen apa és az, hogy mennyire szavahihető. Cserkészek és Miska bácsi.
Aki mindent abbahagy, az el is megy hamar
És a mostani visszatérésétől, a Vitrayék Youtube-csatornától mit remél?
Hál’ Istennek, soha sincs előre tervem. A fiaim rábeszéltek. Az volt az érvük, hogy miért megyek albérletbe a munkáimmal, mint Friderikusznál a Magdával, ha nekem is lehetne felületem. Biztosan hallotta már az idős emberektől, legalábbis a szerencsésektől, hogy amikor abbahagyják a munkát, igyekeznek elfoglaltságot találni. Minden épelméjű ember ezt akarja, mert azzal a saját továbbélését biztosítja. Aki mindent abbahagy, az el is megy nagyon hamar. És nekem nincs semmi más esélyem. Én ezt az egyet csináltam, azt merem mondani, hogy még tudom is elég jól. Nem mondhatom, hogy na, végre molyolhatok a garázsban. És annyi csodás örömöm volt Magda filmjében, amire már rég nem számítottam.
Nem dolgozik önben az öröksége építése?
Nem, mert ez nem maradandó. Tudja, mi az örökségem? „Gyere, Egérke, gyere, kicsi lány.” Nagyon hízelgő, hogy ez fennmaradt, de a falon szeretnék átmászni, ha mondják. Hiszem, hogy ennél azért több volt, amit csináltam. Azé a kislányé volt az igazi nagy tett, és rá már nem nagyon emlékeznek. De nem foglalkoztat, mi marad. Illetve egy dolgot talán szeretnék. Ha azok, akikhez közöm volt, akiknek a hírnevet, az elismerést nagyrészt köszönhettem, tudnák, hogy kaptak tőlem is valamit. Nem is kell megnevezni, hogy mit. Mert pontosan én sem tudom, mi az.
Bonyolult a kapcsolata az emberekkel?
Az én kapcsolatom az emberekkel mindig a kamera jelenlétében volt hiteles. Én nem vagyok hiteles, ha nem dolgozom. Én nem szeretek beszélgetni. Nem megyek társaságba, nem mondok jó vicceket.
Témát váltunk.
Igenis.
Szeret Magyarországon élni?
Tapasztalataim szerint nem nagyon tudnék másutt. Elég sokat utaztam, és kerültem furcsa vagy kellemetlen helyzetekbe. Akkor éreztem jól magam külföldön, ha ott barátságot találtam, vagy ahhoz hasonlót.
Nem erre gondoltam, de nem jól tettem fel a kérdést. Szereti Magyarországot?
Ez változó. Gondoljon bele. Akkor születtem, amikor Hitler hatalomra jutott. A háborúban voltam gyerek, beleértve az üldöztetést. Aztán jött a Rákosi-korszak, aztán 56, amikor minden jel arra mutatott, hogy még ott elmehetek, még kezdhetek valamit magammal. Kórházban volt a nagyanyám, akinek a létezésemet köszönhettem, és ennek ellenére itt hagytam. Nem sikerült átjutnom, visszatoloncoltak Budapestre, és akkor tudtam, hogy ez a nagymama miatt történt. Aki sosem látott tévében, még azt sem mondhatom, hogy büszke lehetett rám. Aztán végigcsináltam a kádári éveket, meg most ezt is. Úgyhogy sok vonzót nem tudok magának mondani.
Orbán – Vitray
Miről beszélgettek Orbán Viktorral, amikor találkoztak annak idején?
Futballról.
Csak?
Nem, de ez huszonhárom éve volt, ezt tudom felidézni. Kétszer találkoztunk, először a Parlamentben, aztán Sydney-ben. Nagyon rokonszenves fiatalember volt. Jót beszélgettünk, sőt még ötlete is volt. Felvetette, hogy mi lenne, ha ő is kérdezne tőlem. Mondtam neki, hogy nagy örömömre szolgálna. Egyáltalán nem politizáltunk. De nekem ez az egész ügy nem jó emlék.
Azért, ami az eredménye lett?
Igen. Én még nem voltam abban a helyzetben, hogy azt mondjam, hogy lesz műsor. Én azt mondtam, hogy nekem jó párszor beszélgetnem kell vele, mígnem azt merem mondani, hogy van affinitásunk egymás iránt, és meg merem csinálni. Ha annak a tévéigazgatónak akkoriban már nagyon kifelé állt a szekere rúdja, és kellett egy nagy dobás, leülhetett volna velem, mondhatta volna, hogy bajban vagyok, talán más lett volna az egész.
Orbán – Vitray
Az első Orbán-kormány idején Szabó László Zsolt, a Magyar Televízió akkori elnöke heti Orbán Viktor-interjúkat akart műsorra tűzni, és felkérte Vitrayt, hogy ő készítse azokat. Vitray előtte szeretett volna megismerkedni Orbánnal, hogy kiderüljön, „van-e affinitásuk” egymás iránt. Két találkozó volt, de mielőtt még Vitray igent mondott volna, már újságok főcímeiben látta, hogy szeptembertől Orbán-Vitray műsor indul. Szabót szembesítette azzal, hogy nem ebben egyeztek meg, és így már nem vállalja. Ezután már nem kapott új, nagy feladatokat a köztévénél.
Ön szavahihető ember?
Igen. De hát elvileg minden ember az. Vannak kifejezetten hazudós emberek, de normális ember nem hazudik.
Amikor tavaly kitört a háború, az milyen reflexeket indított meg önben? Kevesen olvasták úgy a híreket, hogy tudják, mit él meg a háborúban élő ember.
Nekem egyféle álláspontom van. Az a vétkes, amelyik nekirohant a másiknak. De én nem is arra vagyok kíváncsi, hogy ki kit gondol vétkesnek, hanem hogy hogy jutottunk újra idáig. Nem lepett meg, és nincsenek illúzióim. Tudja, most már abban az állapotban vagyok, hogy örülök az öregkoromnak, ami nagyon nagy baj, mert régebben utáltam az öregedést. Nagyon örülök annak, hogy kívül vagyok mindenen.
A Forbes júliusi címlapanyagában a beszélgetésen kívül idővonalon mutatjuk be Vitray Tamás kivételes életének állomásait. De volt tanítványai, köztük Cseke Eszter, S. Takács András, Kolosi Péter, Jáksó László és Pistyur Veronika emlékeznek a tanítványaként töltött időkre és a legnagyobb bűnre, amit elkövethettek az óráin: a késésre.
