A Márton házaspár a negyvenes évek végén olyan perekről tudósított a nagyvilágnak, mint a Rajk- és a Mindszenty-per, kisebbik lányuk már Amerikából folytatta az örökséget. Marton Kati huszonévesen elnyerte a televíziózás Pulitzerét, négy évig tartó munkával nemrég megírta a magánéletét az egyik leginkább védő politikus, egyben a világ egyik legbefolyásosabb embere, Angela Merkel életrajzát. Kapcsolatrendszere nemzetközi, újságírói profizmusa amerikai – lelkületre viszont továbbra is éppúgy magyar, mint nyolcéves korában, amikor szüleivel elmenekült Magyarországról. Marton Kati és családja történetét a júliusi magazinban írtuk meg. Részlet a cikkből.
Az első fekete diplomata, Rupert Lloyd 1953-ban lépett először magyar földre. Mint első titkár, később pedig tanácsos, hamar fontos tagja lett a magyarországi diplomáciának – azt azonban csak az amerikai követség akkori ügyvivője, John Foster Dulles amerikai külügyminiszter és az eszmecseréikhez addigra már szinte korlátlanul hozzáférő ÁVO tudta, hogy a kinevezés ötlete egy egyszerű újságíró fejéből pattant ki. Márton Endre, az Associated Press hírügynökség budapesti tudósítója az ötvenes évek közepén heti rendszerességgel látogatta az amerikai követség Szabadság téri épületét. Egy alkalommal azt javasolta az ügyvivőnek, hogy az Egyesült Államokat rasszistának bélyegző magyar sajtó cáfolatául helyezzenek fekete diplomatát Budapestre. Az ötlete megtetszett az ügyvivőnek, aki rögtön táviratozott is Dulles-nak – néhány hónappal később pedig Budapestre érkezett Rupert Lloyd.
Márton Endre és felesége, a konkurens United Pressnek tudósító Márton Ilona 1953-ra egyikei voltak annak a mindössze három újságírónak, akik külföldi lapoknak dolgoztak – igaz, akkor még nem tudták, hogy harmadik társukat addigra már beszervezte az ÁVO. A tény, hogy öt évvel korábban még több mint hatvan külföldi újságíró volt az országban, nem gátolta meg őket abban, hogy végezzék a munkájukat. Sőt, abban sem, hogy rendszeresen részt vegyenek az amerikai diplomaták estélyein vagy épp esküvőin, fehér amerikai sportkocsival járják Budát és amerikai diplomatagyerekek levetett ruháiba öltöztessék lányaikat.
A Marton Katiról szóló teljes cikket a júliusi Forbesban találod
„Egy olyan országban, ahol semmit sem lehetett kapni, ahol mindenki szegényesen öltözködött, lompos volt és szánalmasan kopott, egyszer csak belépett két magyar, akik jobban néztek ki, mint közülünk bárki”
– emlékezett vissza fél évszázaddal később az egyik Budapestre kinevezett amerikai diplomata felesége, amikor a Márton házaspár kisebbik lánya, Kati a szüleiről kérdezte, hogy anyagot gyűjtsön készülő könyvéhez. „Nézd – mondja, a kezében lévő fényképen Ilonára mutatva, aki elegáns, fekete ruhában és fátyoldíszes kalapban mosolygott, – ez az esküvőnkön készült. Ugye sose hinnéd, hogy nem közülünk való?”
Bármennyire is így tűnt azonban, az ÁVO másképp gondolta. Az ötlettel, hogy Rupert Lloydot Budapestre helyezzék, Márton Endre egyértelműen átlépett egy határt, de ha nincs a fekete diplomata, minden bizonnyal akkor is letartóztatják előbb-utóbb. Erre utal legalábbis az ÁVO által éveken át összeállított több ezer oldalnyi akta, az egyik legnagyobb az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában, melyekben a Márton család körül hemzsegő ügynökök morbidul gondos türelemmel készítették elő a letartóztatást. 1955. február 25-én, éjjel kettőkor, amikor hazaért egy amerikai katonai attasé lakásán tartott bridzspartiról, Márton Endrét hat titkosügynök várta. Négy hónappal később Ilonát is elvitték, mindkettejüket kémkedéssel vádolták.
Mindkét letartóztatást címlapon közölte, és sokáig napirenden is tartotta a The New York Times. Ilona végül egy, Endre másfél év után szabadulhatott – nem csekély amerikai közbenjárásnak köszönhetően.
A Márton házaspárnak köszönhető, hogy a nyugati világhoz eljutott az olyan események részletes és objektív beszámolója, mint a Rajk- és Mindszenty-per, de szabadulásuk után kötelességtudóan és félelmet nem ismerve tudósítottak az 56-os forradalomról is. A valóság feltárása iránti lelkiismeretes megszállottságuk azonban csak a munkájukra korlátozódott – az után, hogy 1957-ben sikerült letelepedniük az Egyesült Államokban, szinte soha nem beszéltek lányaiknak a múltról.
A Marton Katiról szóló teljes cikket a júliusi Forbesban találod!
