Isten selejtet nem teremt

 Böjte Csaba tud valamit, amit az eddig Forbes-címlaposok nem tudtak. Megérkezett, beállt a kamera elé (a kettő között 30 másodperc, ha eltelt) és 15 perc múlva távozott. Sokan szerettek volna […]

Bővebben

Lubics Szilvia ultrafutó; Fotó: Orbital Strangers

A Spartathlon addig volt nagy dolog, amíg nem teljesítettem- Interjú Lubics Szilvia ultrafutóval

Lubics Szilvia hahóti fogorvos több mint tíz éve kezdett el ultratávokat futni. Tavaly Kaliforniában végigküzdötte magát a világ legkeményebb ultramaratonjának tartott, 217 kilométeres Badwateren, idén győztesként végzett a floridai százmérföldes Keys 100-on. Ezúttal viszont Észak- helyett Dél-Amerikába, a chilei Atacama-sivatagba készül. Szilviről hosszabb portrét írtunk a szeptemberi Forbesba, a magazinból azonban kimaradt a beszélgetés egy része – most itt közöljük.

Megjelent a szeptemberi Forbes, a címlapon Barabási Albert-Lászlóval. A Szilviről készített portrénk mellett összeállítottuk szokásos listánkat legnagyobb magyar családi vállalkozásokról, és beszélgettünk Kiss Attilával, az E.On Hungária új vezérigazgatójával is.


Néhány hete vetítették le a budapesti Toldi moziban a Halálvölgy című filmet, ami a tavalyi küzdelmedet mutatja be a kaliforniai Badwateren. A film utáni pódiumbeszélgetésen mintha azt láttam volna az arcodon, nem érted, miért van itt több száz ember.

Nem tartom magamat különlegesnek, semmilyen szempontból. Van három gyerekem, heti négyszer kijárok a rendelőbe, folyamatos időzavarban küzdök a mindennapjaimmal, mellette van egy hobbim, amit csinálok. És úgy vagyok vele, hogy ha valamit csinálok, akkor megpróbálom minél jobban. De ez minden téren így van, nem csak a futásban.

A Spartathlon addig volt nagy dolog, amíg nem teljesítettem.

Ha az ember valamit meg tud csinálni, utána már nem is tűnik olyan extrának. Valamivel persze több munkát kell belerakni, de én ilyen vagyok: ha szeretném, akkor belerakom. De például a Spartathlonon sokáig eszem ágában sem volt elindulni.

Hány nagy verseny fér bele egy évbe?

3–4 kétszáz kilométer feletti versenyt szoktam bevállalni, de idén például nem is lesz annyi. Egyszer volt négy 200 feletti versenyem, abban az évben az utolsónál már eléggé ki voltam csavarva, nem is fizikálisan, inkább koncentrálni volt nehéz, fejben fáradtam el. De általában úgy szoktam, hogy tavasszal, nyáron és ősszel futok nagyobbakat, utána pedig kezdődik az alapozás.

Mennyire tudsz ilyenkor rápihenni a következő évre?

Az alapozás elég húzós, nagy pihenés nincs, gyűjtöm a kilométereket. Három hetet szoktam edzésterv nélkül futni, csak úgy.

Lubics Szilvi

Fotók: Orbital Strangers

A nagyobb versenyek után sem pihensz egy-két hetet?

Nem feltétlenül kell, tudok pihenni akkor is, ha kimegyek futni egy rövidet. Azzal sokkal előrébb van a testem, gyorsabban regenerálódom, mintha nem csinálnék semmit. Minél később állok neki mozogni, annál nehezebben jövök helyre.

Emlékszem, még kis kezdő ultrásként mennyire meglepett, amikor a 2009-es 100 kilométeres vb utáni reggel láttam, ahogy Zabari Jani megy ki futni. Ő már akkor is nagyon tapasztalt ultrás volt, azt mondta, jobb minél előbb túlesni ezen.

Tényleg az. Először nagyon rossz kimenni, de a második már sokkal jobb. Nem jó punnyadni. 2–3 nap után, amikor már tudok gyalogolni úgy, hogy nem sántítok és nem is húzok semmit, már futok. Az őszi verseny után már csak abszolút úgy, ahogy jólesik, de évközbeni nagy versenyek után nem szoktam sokat pihenni, egy hét tityitotyi után általában megkezdem a felkészülést a következőre.

Néhány hét múlva rajthoz állsz a chilei Atacama crossingon. Mennyire lesz más ez a verseny, mint az eddigiek?

Nagyjából mindenben. (Nevet.) Egyrészt nem lehet segítőm. A futás alatt ez annyira nem is izgat, itt az az érdekes, hogy egy hátizsákban kell magammal vinnem mindent: hálózsákot, derékaljat, ruhát és hétnapi ételt. Amit elviszek, azt kell megennem. Ha úgy gondolom három nap után, hogy rá se tudok nézni arra a kajára, akkor is. A ruhán is vacillálok, mert amit abban kell kihúznom hét napot, ami nálam lesz. Nem tudok hazaugrani másik pólóért, és az autóból sem kérhetek majd újat.

Nincs B verzió, se ruhából, se kajából.

Ilyen szempontból súlyosabb egy döntés, mint az eddigi versenyeken. Nyilván ki kell tapasztalnom, hogy ezek a kaják hogy működnek, mennyi energiával megyek el egy napot. Főleg expedíciós ételeket viszek, de azt is át kell gondolnom, mit egyek reggelire. Nagyon szeretem a friss gyümölcsöket és zöldségeket, most ezeket el kell felejtenem egy hétig. Meg hát a zsákot vinni is kell majd. Sokkal nehezebb, mint gondoltam.

Lubics Szilvi érmek

Hány kiló plusz súllyal edzel?

Nem futok minden nap súllyal, csak heti kétszer. Most hét a max, egyre több lesz. Nagyon nehéz így futni. Eleve a mozgásod teljesen megváltozik, sokkal nehezebb ellépni. Borzasztóan várom, hogy megjöjjön a rendes futózsákom, hogy kipróbálhassam, mennyire szellőzik, hogyan kell belepakolni, és hogy ténylegesen hány kiló lesz. Most súlymellénnyel futok, ami nem arra van kitalálva, hogy az ember 6–7 órákat kocogjon vele a Vértesben. Szétdörzsöl. A körülmények sem lesznek egyszerűek.

A sivatagban nincs túl sok tusoló, úgyhogy tisztálkodni nem igazán fogok tudni.

Erre is találtam egy megoldást, egy ismerősöm javasolt egy fürdetőkesztyűt, amivel ágyban fekvő betegeket mosdatnak. Beszereztem egy ilyet, jövőhéten tesztelem. Mostanában minden futás után eszembe jut, mi lenne, ha most nem tusolhatnék le és moshatnék hajat… Ezt nem fogom tesztelni itthon.

Megmondom őszintén, utálok kempingezni, fázós is vagyok, az Atacama-sivatagban viszont a nulla fokban hét emberrel alszom majd egy sátorban. Mindenki büdös lesz, velem együtt természetesen.

A töritanárom mindig azt mondta, hogy büdösbe még nem halt bele senki.

Jó gondolat. (Nevet.) Majd erre gondolok közben, felírom egy papírra és viszem magammal.

Ez az első versenyed, ahol nincs kísérőd?

Igen. Illetve idén év elején voltam Korfun, ott sem kísértek, de voltak frissítőasztalok. Ráadásul az csak 104 kilométer volt.

Vizet viszont a szervezőktől kaptok majd.

Napi etapok vannak, fix távokat teszünk meg, minden nap egyszerre rajtolunk, és mindenki beér, amikor beér. Tíz kilométerenként kapunk vizet, napi 10–10,5 litert fejenként. Körülbelül másfél litert adnak állomásonként, ami kell is, ha meleg lesz.

Lubics Szilvi

A terepet hogyan kell elképzelni? Homokdűnéken keresztül fogtok majd futni egy héten át?

Borzasztóan változatos a pálya. Lesz például, ahol vízfolyásokban kell futni. Hiába az Atacama a világ legszárazabb sivatagja, a szurdokokban megáll a víz. Úgyhogy lesz, hogy térdig érő vízben kell menni, meg olyan is, hogy térdig érő homokban, a dűnéken. De ne úgy képzeld el, hogy a kietlen homok- és kősivatagban futunk, nagyon gyönyörű a pálya.

Nagyon várom, egészen különleges élmény lesz a csillagok alatt aludni, a sivatagban. Talán ott majd felfogom, hogy mekkora dolog, hogy egyáltalán ott lehetek.

Súlymellénnyel jobb futni, vagy szaunában? (Szilvi tavaly gyakran edzett szaunában, amikor a kaliforniai Badwaterre készült. – A szerk.)

Mind a kettő nehéz. Szaunában nem futottam olyan sok időt, mint a mellénnyel, csak egy-egy órát. Az nem tett tönkre, egy súlymellényes futás után úgy érzem magam, mint akit megvertek. Régóta járok erősítésre, tavaly októberben már tudtam, hogy ki akarok menni egy ilyesmi versenyre, úgyhogy azóta még keményebben erősítettem, tényleg nem maradt el edzés. De még mindig úgy érzem, hogy kevés. A törzsem elég erős, de a súlymellény nem oszlik el a hátamon, elsősorban a vállamat húzza, ezért leszek kíváncsi a zsákra.

2019-et mennyire látod előre?

Mindig csak egy évre tervezek, óvatosan állok a következő évhez. Azt gondolom, hogy ha minden jól megy, nem sérülök le, minden nyugodt lesz a család körül, akkor valószínűleg kipróbálnám majd ugyanennek a 4 Deserts versenysorozatnak egy másik sivatagi futását. Persze csak ha meg tudom csinálni az Atacamát. Lesz egy Namíbiában, áprilisban, meg egy másik Mongóliában, júliusban.

Ha két sivatag megvan, azzal már lehet kvalifikálni az Antarktiszra. Az is 250 kilométeres, hat etapból áll, mint az Atacama crossing.

Fázós vagy, de elmennél az Antarktiszra?

Persze hogy el. Az is iszonyú különleges dolog lenne. De sok függ attól, hogy hogy megy majd a futás az Atacama-sivatagban. Hogy elbírom-e a zsákot, elbírom-e ezeket a körülményeket. Ha igen, akkor biztos, hogy ebben gondolkozom majd. Ha nem, akkor is van még sokféle izgalmas dolog, ami érdekel. Van például Korzikán egy többnapos, ezer kilométeres verseny, már tavaly is gondolkoztam rajta. Úgy gondolom, hogy a Badwaterrel is van még dolgunk egymással, és majd visszamennék a Spartathlonra is. Rengeteg jó verseny van.

Az antarktiszi mikor lenne aktuális?

2020-ban. Jövőre nem is lesz, minden második évben rendezik csak meg. De nem szeretek ennyire előre tervezni, mert sok minden történhet még addig. Előbb meglátom, hogy megy a futás az Atacama-sivatagban. Lehet, hogy rájövök, hogy nekem ez marhára nem megy, és isten ments, hogy még egyszer elmenjek. De lehet, hogy azt mondom, ez állati jó volt, és ezt akarom.

Lubics Szilvi

Mi az, ami kifejezetten nem megy?

Volt egy sziklás futás a Kanári-szigeteken, a Transgrancanaria, az nagyon megviselt, a kő miatt. De egyébként ez sok mindentől függ, az ember változik. Eddig zömében az aszfaltos versenyek voltak fókuszban. Most már nem is edzek aszfalton, teljesen elmentem terepre, részben azért, mert a kutyáimmal futok, részben meg mert annyira élvezem. Ezért sem szeretném most azt mondani, hogy jövőre futok még két sivatagot. Befejezem az évet, én mindig úgy szoktam, akkor tervezek, ha vége van az utolsó nagy versenynek.

Nem is feltétlenül keresem, hogy hova akarok menni. Sokszor egyszerűen csak szembejön valahol egy verseny, és érzem, hogy ki kell próbálnom.

Így jött a floridai verseny is most tavasszal. Nézegettem, hogy kellene valami hosszú verseny májusra, volt egy görög verseny, meg egy olasz, de nem éreztem semmit egyiknél sem. Gondoltam, mindegy, majd valamelyikre elmegyek. Aztán egy barátommal összefutottunk, és mondta, hogy megy a százmérföldes Keys 100-ra Floridába, kérdezte, nem megyek-e vele, szerinte nekem való, meleg lesz. Rögtön eldöntöttem, hogy megyek én is. Pedig nem a szomszédba kellett menni.

De nálam ez ilyen. Éreznem kell valamit a verseny iránt, kicsit bele kell szeretnem, csak így tudok felkészülni rá.

Szilviről még többet olvashatsz a szeptemberi Forbesban. A magazinba itt tudsz belelapozni:

Olvasd el A magazin rovatunk további cikkeit!
Ezeket láttad?
Címkefelhő