Több ezer kutató tette fel az életét arra, hogy megértsük az északi sarkvidéket érintő ijesztő változásokat – Horváth Eszter pedig arra, hogy dokumentarista fotósorozataival bemutassa e közösségek kitartó munkáját és mindennapjait. A fotográfus harminckét évesen döntött úgy, hogy feladja megszokott életét, hiszen aki a The New York Times-szal és a National Geographic-kal akar együtt dolgozni, nem maradhat a komfortzónájában. Ma már megszokott, hogy munkái nívós amerikai magazinokban jelennek meg, tavaly pedig a World Press Photo zsűrije is díjazta ikonikus fotóját két kíváncsi jegesmedvéről. Az elismeréseket örömmel és hálával fogadja, de ugyanúgy, ahogy a világtól elzártan élő kutatókat, őt sem a siker hajtja, hanem az aggodalom és a tenni akarás – a Jeges-tengerért, a sarkvidék ökoszisztémájáért, és végső soron mindannyiunkért.
Eszter életét a májusi Forbesban mutatjuk be; ebben a cikkben most néhány olyan részletet közlünk az expedícióiról, ami a magazinba (nagyrészt) nem fért bele.
A tréningek
A legtöbb expedíciót megelőz egy tréning. A legstandardabb a jegesmedve biztonsági tréning, ennek lényege, hogy az expedíció résztvevői megtanulják, hogyan kell kezelni nagy kaliberű fegyvereket vészhelyzetben – ezt a tudást minden expedíció előtt frissíteni kell, addig ki sem mehetnek a faluból, amíg el nem végzik.
Minden idők legnagyobb északi sarkvidéki expedíciójára, a MOSAiC-ra már sokkal összetettebb tréningen kellett túlesniük. „Kedd este hét órakor beszálltunk a hajóba, tudtuk, hogy ha megszólal a riasztó, az jelzi, hogy süllyed a hajó és el kell hagynunk. Amint megszólalt, beleugrottunk a vízhatlan túlélőruhába, és bedobtuk a mentőszigetet a vízbe. Az volt a feladat, hogy evezőlapátokkal kievickéljünk a partra – egy olyan partszakaszra, ahol emberek nem élnek, van viszont háromezer jegesmedve.
Néhány óra elteltével kijutottunk a partra, és onnantól kezdve nem tudtuk, hogy mikor jönnek értünk.
Nem volt nálunk semmi, csak egy túlélődoboz, benne egy kempingfelszereléssel. Az egyetlen táplálék, amit kaptunk, egy lisztből, zsírból és cukorból összegyúrt kocka volt. Borzasztó íze van, ételnek sem nevezném, csak tápláléknak, egyáltalán nem kívánja az ember, de más nem volt velünk. Nem volt vizünk sem, ezt is magunknak kellett megoldanunk, a kempingkészlet segítségével. Ehhez gleccserjeget kellett keresnünk: ha szerencsénk volt, olyan volt a széljárás, hogy a letört gleccserdarabok a partra sodródtak. Három csoportra osztottuk magunkat, négyórás turnusokban éltünk: négy óra alvás, négy óra jegesmedve-őrködés, és négy óra egyéb feladatokra, azaz jégkeresésre és szélárnyék készítésére. Utána újra alvás.”
Szakmájában Esther Horvath néven ismerik / Fotó: Orbital Strangers
Kedd este tették ki őket, csütörtök este 10 óra volt, mire megjelent a hajó a láthatáron. Pénteken hajnalban értek vissza a szállásra – teljesen kimerülve a hidegtől és az alváshiánytól.
A munkamegosztás
Az expedíciók alatt Eszternek nincs saját ritmusa, alkalmazkodik a kutatókhoz. Az ideje nagy részét ilyenkor természetesen fényképezéssel tölti, de mint minden zárt közösségben, itt is vannak olyan közös feladatok, melyekből mindenki kiveszi a részét. „Mindenkinek valami más az erőssége, ebben a társaságban ez nagyon erősen kijött. Én például nem igazán szeretek hószánt vezetni – de volt egy lány, aki egyenesen imádja, így ha együtt utaztunk, ő vezetett. Én viszont magamra vállaltam a jegesmedveőrséget: én sem szeretem a fegyvereket, de valamivel komfortosabban érzem magam velük, mint ő.”
A sötétség
Eszter 3,5 hónapot töltött a MOSAiC expedíción, ebből 3 hónapot koromsötétben. „Aznap volt utoljára a nap a horizont felett, amikor megérkeztünk a Jeges-tenger központi részére. Onnantól kezdve nagyon gyorsan elértük a teljes koromsötétséget. Ez volt életem egyik legmágikusabb élménye.
Amikor véget ért az expedíció, tudtam, hogy a legjobban a sötétséget fogom hiányolni. Olyan, mintha egy óriási mágikus álom lett volna az egész.
Az egyetlen mozgás, amit érzékelsz, a fejed fölött lévő keringő hold és semmi más. Reggel-délelőtt a hajó elején volt, délután a hajó végén – attól függően, hogy a jégtábla hogyan mozgott, mert néha a hajó forgott a jégtáblával együtt. Egy másik tudatállapotba kerül az ember, teljesen másként érzékel mindent. Folyamatosan olyan érzésem volt, mintha a Holdon lennénk.”
Eszter egyik fotója a 2019-es MOSAiC expedícióról, kivételesen világosban. A képen Anja Sommerfeld, a Alfred Wegener Intéze kutatója ózonszondát enged fel / Fotó: Esther Horvath
A nemi egyenlőség
Első magyar nőként nyerte el a World Press Photo díját a kategóriájában. „Ezt egyrészt nem tartom fontosnak, másrészt viszont igen. Van egy tízéves unokahúgom, akit folyamatosan arra próbálok ösztökélni, hogy a lányoknak ugyanolyan esélyük van bármit elérni, mint a fiúknak. Ezért tartom fontosnak ezt a tényt.”
A sarkköri expedíciókon a nyolcvanas évekig nem vehettek részt nők, ma is sok az olyan expedíció, ahol Eszter egyedüli nőként van jelen.
A legutóbbi expedíciót viszont, ahonnan áprilisban jött vissza, két nő vezette. „Soha nem voltam olyan expedíción, és nem is hallottam olyanról, amit nő vezetett volna.” Nemrég elkezdett dolgozni egy olyan sorozaton, ami kifejezetten a női szerepekre fókuszál az arktiszi kutatásokban: kutatónőket, ápolókat, jegesmedveőröket mutat be.
Az Arktisz és az Antarktisz különbségei
Bár elhivatottsága elsősorban a Jeges-tengerre irányul, két ízben járt az Antarktiszon is (egyik alkalommal a Stranger Thingsben is játszó David Harbor útját dokumentálta). „Óriási a különbség a kettő között. Az Antarktisz egy kontinens, míg az Északi-sark egy óceán – eleve emiatt teljesen más a két terület. A másik különbség: olyan mennyiségű állattal még életemben nem találkoztam, mint a Antarktiszon. Legalábbis azon a területen, ahol mi voltunk. Bármikor is álltam a hajón, pingvinek serege vett minket körül, folyamatosan láttunk bálnákat, fókákat, egyiket a másik után. Ez az arktiszi területen nem jellemző. Volt olyan, hogy az egész hajóúton egy-két bálnát és fókát láttam csupán. Ott szinte vadászni kell az állatokra, hogy lásd őket. Idézőjelben mondom!”
A Jeges-tenger változásairól
„Az Északi-sark nagyon erőteljesen változik, két-háromszor gyorsabban növekszik az átlagos hőmérséklet, mint bárhol máshol a világon. Óriási aggodalom van bennem emiatt – kicsit úgy, mint ahogy egy anya aggódik a gyereke iránt.
Ha ez a jég eltűnik, egy egész ökoszisztéma fog összeomlani. A legfrissebb kutatások alapján ez 2035-re megtörténhet.
A gyerekmesék úgy szólnak, hogy a Télapó az Északi-sarkon él. Ha elolvad a jég, hogyan változnak majd a meséink? A Télapó egy hajón él majd? Semmi más nem lesz ott, csak víz. Borzasztó belegondolni, hogy lehet olyan nyár, amikor el lehet majd vitorlázni az Északi-sarkra – elképzelhetetlen számomra, hogy csak egy hullámzó óceán legyen ott, és semmi más.”
A teljes portrét további érdekességekkel a májusi Forbesban találod!
