„I am my job. Egy vagyok a munkámmal. Ezt a csapdát jól ismerem. Nemcsak hogy belesétáltam, de jól magamra is zártam” – írta 2020 decemberében Gyurkó Szilvi jogász, a Hintalovon Gyermekjogi Alapítvány létrehozója. A kiégés peremén állt, ezért kivett egy pihenőévet, vállalva az eltűnés minden kockázatát, a szakmaiaktól az anyagiakon át a személyesekig. Most visszatért az alapítványhoz, de fokozatosan, egyelőre csak tanácsadói státuszban. Ajánló a márciusi Forbes magazinban megjelent interjúból.
Mi volt az első tünet, amiből rájöttél, hogy munkamániás vagy, és ezt nem titkolhatod tovább önmagad előtt sem?
Azon nagyon elgondolkodtam, amikor nem tudtam éjszaka aludni, és nem jutott eszembe más, mint hogy dolgozzak. Felkeltem, dolgoztam hajnali kettőtől négyig, ötig, és úgy éreztem, milyen jó, hogy így nyerek pár óra előnyt. Ahelyett, hogy például elővettem volna egy könyvet, hátha elálmosodom, vagy sétálok egyet. Elkezdtem figyelni, mit is csinálok, mert már tudtam, hogy ez így nem oké.
Csakhogy az a közeg, amiben mozgok, meg a munka, amit végeztem, nagyon csúszós lejtő. Arra vitt, hogy még többet vállaljak. Nem a sok pénzre kellett nemet mondanom, az nem esne nehezemre. De simán bevállaltam a hatvanhat dolgom mellé hatvanhetediknek, amikor valaki felhívott, hogy még egy ügy aktáját átnézném-e, mert az lebegett a szemem előtt, mennyire fontos, hogy mi lesz az abban érintett gyerek sorsával.
Egy cégvezetőnél például a pénz a túlmunka motivációja, vagy egy ponton ő is elveszíti a realitásérzékét, és egyszerűen nem tud már nemet mondani semmire?
Ez ördögi kör. Ahogyan mind többet dolgozol, a munka lesz az első számú örömforrásod, az ad sikerélményt, visszaigazolást. Ráadásul egyre jobb vagy benne, egyre könnyebben megy. És ha van körülötted egy jó csapat, még a közösségi részét is megélheted. Egyszer csak annyi időt elvesz az életedből, hogy a többi örömforrás szépen lassan kikopik: már nem úgy alszol, nem úgy eszel, nem úgy vagy a partnerkapcsolatodban.
És ahogy mind több időt töltesz azzal, amiben a legjobban érzed magad, mész egyre lejjebb a lejtőn.
Mennyi idő telt el attól, hogy felismerted a tüneteidet, addig, hogy 2020 decemberében azt mondtad: elég volt, egy évre el kell menned pihenni?
Másfél-két év. Szerintem az ember akkor változtat, amikor már nagyon rossz. Amíg kicsit rossz, addig tologatod.
Az alapítványnál mit szóltak a kollégáid, amikor bejelentetted, hogy egy évre kicsekkolsz?
Amikor szóltam nekik, már nagyon biztos voltam a döntésemben, és azonnal értették, hogy nincs más opció, csak a hogyan a kérdés. Könnyebbé tette a helyzetet, hogy mindannyian tudtuk: vissza fogok jönni, nem örökre megyek el. Most azt látom, hogy atyaég, mennyire jót tett a távollétem az alapítványnak! Mert hiába voltunk együttműködésen alapuló, demokratikus szervezet, mégiscsak ott voltam én, a nagyszájú, mindenbe beleszóló, a véleményét mindenről elmondó vezető. Vagyis óhatatlanul kialakult egy hierarchia, ami a távollétemmel le lett vágva.
Amikor a sabbatical második felében már olvasgattam, és jött a Hintalovon hírlevele, azt gondoltam, ha nem a miénk lenne, most tele lennék irigységgel! (Nevet.) Jó volt látni a cikkeiket, nyilatkozataikat. A komfortzónájukon kívülre kerültek, és ezt abszolúte kihasználták, nagyot fejlődtek. Nem az történt, hogy egy évig takaréklángon elketyegtek, hanem szívület-lelküket beleadták, új dolgokat találtak ki.
És tök jó, hogy az alapító hat év után azt mondhatja: ez a történet most már a tiétek.
Olyan sem volt, hogy felhívtak telefonon egy életbevágó kérdéssel, amire csak te tudod a megoldást?
Megkönnyítették az életemet, és tényleg nem hívtak. Amúgy sem vettem fel a telefonom, és nagyon érdekes, de másfél hónap után el is maradtak a hívások. Ha nem vagy elérhető, egyszer csak nem keresnek többé. Jó döntésnek bizonyult az is, hogy minden közösségimédia-felületről letöröltem magamat, ki sem nyitottam hónapokig a gépemet. Azóta is azt érzem, hogy ha nincs Facebookod és Instád, az nemcsak az időmenedzsmentet segíti, hanem a zajt is csökkenti. Mondogatjuk, hogy nagy a zaj, de amíg le nem kapcsoljuk, nem is tudjuk, hogy valójában mennyire nagy.
És miből éltél a sabbatical alatt?
Megbeszéltük a csapattal, hogy kapok közben egy alapfizetést. Kiszámoltam, mit tudok finanszírozni a tartalékaimból, és mi az a minimum, amire szükségem van, hogy a rezsimet fizessem. Egyébként döbbenetes, mennyivel kevesebb pénzt éget el az ember, ha nem dolgozik! Lehet, hogy többet keresel, ha sokat dolgozol, de többet is költesz. Ezt nyilván sejted, de igazán akkor jössz csak rá, amikor megtapasztalod, hogy egyszerűen lassabban fogy a pénz a bankszámládról.
Szóval érdemes kevesebbet dolgozni.
Mit teszel az ellen, hogy visszaess?
Nem kezdem korán a napot, szigorúan betartom, hogy nem dolgozom reggel, amíg a lányom el nem megy otthonról. Addig meg sem nézem a telefonomat vagy a leveleimet. Nem vállalok például reggeli tévészereplést, sem esti programokat. Fontos, hogy hazaérjek, amire ő megjön, kivéve persze, ha másokkal tervezi a délutánját.
Nem dolgozom hétvégén vagy este – ami amúgy egy normális életvitelű embernek alap kellene, hogy legyen, de nekem egyelőre hiperűrugrás.
Aktívan gyakorlom a nemet mondást, meg széthúzom a naptáramat, most is már április végére adok időpontokat. Vagy azt mondom annak, aki keres, hogy beszéljünk szeptember után, ha nem annyira sürgős. És felírtam magamnak, hogy ha majd a lányom kirepül, semmiképp se munkával töltsem ki az űrt.
Arról, hogy mivel töltötte Gyurkó Szilvi a sabbatical évet, mire készül most, és hogy vajon mennyire jellemző az egész kiégés ügy a nőkre, a márciusi számban olvashatsz. A címlapon Chikán Attila és fia, belül A legbefolyásosabb nők listája, Lackfi János portréja és még sok érdekes cikk. Lapozz bele!
