Nem suttognak a szőlőnek gondozás közben, csak visszatértek a hagyományokhoz, úgy készítenek biobort. Újító nagyapáktól a barátságkártyán át a szentantalfai nazarénusokig – az októberi Forbesban a Dobosiak története, akik a 18. század óta szőlőt művelnek a Nivegy-völgyben.
„Emlékszem, borús csütörtöki nap volt, amikor eldöntöttem, hogy dobbantok Amerikába. A válság közepén jártunk, borászatunk a csőd szélén, és azt éreztem, olyan sokáig eltarthat újra felállni, hogy egyszerűbb újrakezdeni az életemet” – idézi fel 2010 novemberét Dobosi Győző, a Dobosi Birtokközpont legfiatalabb tulajdonosa. Ekkor már jó ideje irigykedve hallgatta emigráns barátainak történeteit vegasi hétvégékről, sivatagi motorozásokról és óceáni szörfözésekről. A kinti munka ugyan nem passzolt az érdeklődéséhez és a képzettségéhez – nyolc haverja kőművessegédnek állt Kaliforniában, és hívták, hogy csatlakozzon –, de a szabadság vonzotta az alig huszonhárom éves fiatalembert. Nem csoda: gyerekkora óta minden szombatot végigdolgozott a családi szőlészetben, miközben kortársai a Balatonban fürödtek.
San Diego mellett béreltek házat, és amikor Győző már vagy egy hónapja kint volt, egy hétvégi kalandozáson ellátogattak a mexikói határhoz közel fekvő Temecula-völgyi borvidékre. Egy 56-os magyar borásznál kóstolgatták a kaliforniai borokat, mikor beléhasított a felismerés: „Basszus, én ezt hagytam otthon?” Így végül mégis felhasználta a pár nappal későbbre szóló retúrjegyét, amit előzőleg csak a vízum miatt vett meg. Hazatérve folytatta a Balaton-felvidéki családi borászatban az életét, ott, ahol félbeszakadt.
