Teljes a harmónia apa és fia között úgy is, hogy különböző területeken lettek sikeresek. Chikán Attilának, aki az első Orbán-kormány gazdasági minisztere is volt, lényegében a Rajk Szakkollégium a legidősebb gyermeke, fia viszont mindig is a vállalati szférában tevékenykedett, és a budapesti tőzsdén tavaly a legnagyobb áremelkedést produkáló, alternatív energiákra fókuszáló Alteót vezeti. Ajánló a márciusi Forbes címlapinterjújából.
Mit gondolnak, melyikük sikeresebb? Egyáltalán, miben méri a sikert egy közgazdászprofesszor és egy cégvezető?
Chikán Attila (Ch. A.): Sosem rivalizáltunk, nem lehet összehasonlítani a kettőnk teljesítményét, ahogyan egy vízipólósét és egy súlylökőét sem. Attila nem próbált oktatni, én meg nem próbáltam vállalatot vezetni.
De ő legalább a gyakorlatban alkalmazza, amit az édesapja mindig tanított.
Ch. A.: Igen, és ez nagyon jó érzés. (Nevet.) A siker kritériuma az én pályámon egyrészt a tudományos tevékenység, amit én gyakorlatközelben végzek, másrészt, mivel mindig elsősorban pedagógusnak tartottam magam, leginkább abban mérem a sikert, hogy nagyjából kilencszáz hallgatóm volt eddig a Rajk Szakkollégiumban, akiknek a társadalmi teljesítményére összességében és szinte egyenként is büszke lehetek. És az is nagy dolog, hogy mennyi Nobel-díjast láttunk vendégül a kollégiumban, vagy hogy a szakkollégiumi rendszer – jórészt a mi mintánkat követve – mára a felsőoktatás egészére kiterjed. Sok ilyen apró dolog teszi ki az egészet.
Ifj. Chikán Attila (ifj. Ch. A.): Mindenki azt mondja, hogy nekem könnyű dolgom van, mert ott van mutatónak a részvényárfolyam. De szerintem az inkább eredmény, okozat. A siker e mögött van, és például abban látszik, hogy a csapatommal jó stratégiát, finanszírozást tudunk előállítani, vagy hogy lojális és értéket teremteni akaró emberek dolgoznak itt.
Amúgy pedig nekem legalább annyira belső dolog ez, mint külső. Attól gondolhatom sikereresnek magam, hogy a bennem levő potenciál jó részét kiaknázom. Hagyok az asztalon dolgokat, de nem sokat. És ez inkább belső érzés, mintsem objektíven bizonyítható siker. Arról van szó, hogy amikor kellett, bátor voltam, amikor nem, akkor óvatos.
„Azt sem tudom, hogy többször döntöttem-e jól, mint rosszul. De hál’ istennek ez nem focimeccs, nem gólra játsszák.” Fotó: Orbital Strangers
Egyébként te hogyhogy nem lettél rajkos?
ifj. Ch. A.: Ez a kérdés kicsit arra emlékeztet, mint amikor a veszprémi püspököt megkérdezi az érsek, hogy miért nem volt harangozás, miközben a köszöntés jó volt. Három-négy ok is van rá, mondja a püspök, és az egyik az, hogy nincs harangunk. (Nevet.) Én csak negyediktől jártam a Közgázra, tehát emiatt sem lehettem volna rajkos, de van az a prejudikációm, hogy ha elsőben közgázos lettem volna, az apu akkor is lebeszélt volna róla, hogy az ő szakkollégiumába menjek. Azt most hadd ne mondjam meg, hogy erről húszévesen mit gondoltam volna, de a húgomból kiindulva szerintem jogos a feltételezésem.
Attila, mennyire volt nehéz édesapád árnyékában érvényesülni? Előfordult, hogy tehernek érezted a Chikán Attila nevet?
ifj. Ch. A.: Én ebbe a Chikán Attila-ságba belenőttem. (Nevet.) Tehát nem volt egy pont, amire vissza tudnék emlékezni, hogy akkor kaptam egy ilyen csomagot. Főként az apunak köszönhető, hogy a legkeményebb kamaszkoromban is harmonikus volt a kapcsolatunk. Nem voltak lázadásaim, vagy ha voltak is, nem az apu ellen.
Mert annyira liberálisan és empatikusan nevelt.
Egy-egy esetet fel tudnék hozni, amikor kellemetlen volt, hogy azt mondták, persze, neked könnyű. Amikor például az egyetemen TDK-t nyertem, a díjkiosztón hallottam a hátam mögött ilyen megjegyzést. De aki ismeri aput, tudja nagyon jól, hogy sosem írt volna meg semmit helyettem. Szóval ahhoz képest, hogy volt miniszter, rektor meg mindenféle, egész jól megúsztam. (Nevet.)
Ch. A.: Tényleg jó volt a kapcsolatom Attilával is, ahhoz képest, hogy a válásom után nem éltünk együtt, nagyon jól ismertük egymás gondolkodását. Ebből többé-kevésbé következett az is, hogy általános jótanácsokon túl semmit sem segítettem a tanulmányaiban, és abban sem, hogy hol vállaljon állást.
Külön poén volt, hogy éppen a Zwacknál helyezkedett el, anekdoták szóltak ugyanis arról, hogy én kifejezetten szeretem az Unicumot, ami a kollégium „nemzeti itala” is lett.
Úgyhogy amikor kiderült, hogy oda megy dolgozni, felidézték nekem a diákjaim a bibliai mondást: úgy szerette isten a világot, hogy egyszülött fiát adta érte. Aktualizálták: én úgy szeretem az Unicumot, hogy a fiamat a Zwackhoz küldtem.
„ Általános jótanácsokon túl semmit sem segítettem a tanulmányaiban, és abban sem, hogy hol vállaljon állást.” Fotó: Orbital Strangers
Azért előfordul, hogy cégügyekben édesapádhoz fordulsz tanácsért?
Ifj. Ch. A.: Nyilván, ha beszélünk, szóba kerül, ami éppen fontos. De nem szoktam azt mondani egy executive board-ülésen, hogy csak a jövő héten döntünk, mert még megkérdezem az aput, hogy mi legyen. (Nevet.)
Az hogyan csapódott le benned, hogy édesapád egy jobboldali kormányban vállalt miniszterséget?
Ifj. Ch. A.: Akkor én még nagyon naiv voltam, és örültem, mert azt gondoltam, ez az országnak is bazi jó lesz. Azzal meg nem foglalkoztam, hogy neki mennyire jó. (Nevet.) Ma már árnyaltabban látom mindezt, mint idealista egyetemistaként. Akkor beleláttam egy „forever” történetet, azt gondoltam, hogy bármit meg lehet csinálni – és szerintem az tök jó, ha egy huszonéves így gondolkodik.
Idealista volt, amikor elvállalta?
Ch. A.: Feltétlenül. Nem azt mondom, hogy ha akkor előre láttam volna, ami most van, másképp gondolkodom – ez történelmietlen volna. A 90-es években az egész világ más volt. Abban az időben értelmiségiek, politikusok, üzletemberek milliói gondolták, hogy az emberiség nagyjából tudja, mit akar, és halad előre, egyfajta liberális piacgazdaság- és demokráciamodell irányába.
Hogy valaha majd egy Trump típusú ember lehet az amerikai elnök, az még az agyunk hátsó részén sem fordult meg – hogy ne magyarországi viszonyokról beszéljek.
De a 90-es években sokkal optimistább voltam Magyarország és a világ jövőjével kapcsolatban is, mint amilyen most vagyok. És nyilvánvaló, hogy most semmilyen körülmények közt nem jutna eszembe egy kormányba belépni. Semmilyenbe se. De másképp mentek a dolgok akkoriban. A politika hangvétele, stílusa is más volt, nem érdemes összehasonlítani a mostanival. A történelem fordulatai persze adnak okot olyan bizakodásra is, hogy „lesz még egyszer ünnep a világon”. De ezért nyilván tenni kell.
Arról, hogy az ifjabb Chikán kitől kérte el az Alteóba befektető Veres Tibor számát, hogy valójában miért váltották le Chikán Attilát a miniszteri posztról 1999-ben, hogy mit gondolnak a rezsicskkentésről és más populista politikai döntésekről, illetve hogy miként látják a klímavédelem helyzetét, a márciusi Forbesban olvashatsz. Lapozz bele a magazinba!
